2019. február 22., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja IV. rész

A politika beleszólt bele a tervekbe: Hruscsov bukása után Brezsnyev nem lelkesedett a holdprogramért.

[ ÚJ TESZT ]

Az N1 születése

Az 1950-es évek végétől a szovjet mérnökök álmodozni kezdtek egy nagy méretű hordozórakétáról, amely jelentős méretű terhet képes Föld körüli pályára állítani, vagy akár más égitestek felé elindítani. A megcélzott feladatok között volt űrállomás építése, emberes Hold-, Vénusz- és Mars-utazás (csak pályára állás, nem pedig leszállás) és különféle katonai valamint tudományos műholdat pályára állítása. (A margóra érdemes megjegyezni, hogy a korai szovjet (és amerikai) tervek is arról szóltak, hogy emberrel a fedélzetén fogják meglátogatni az égitesteket a kutató-űrhajók, amelyek azt a feladatot látták volna el, amit a technológia fejlődése miatt végül robotszondák hajtottak végre.)


A TMK (~Nehéz Bolygóközi Űrhajó) fantázirajza, ez a 75 tonnás, kvázi "mobil űrbázis" volt Koroljov korai terve a Mars és Vénusz űrrepülésekre, az időszaktól függően 2-3 éves utazást képzeltek el 3 űrhajóssal

Koroljov OKB-1-es tervezőirodája egy ideig még nukleáris meghajtású rakétákkal is kacérkodott, amelyeknél a hajtómű-reaktor magján átáramoltatott hajtóanyag (hidrogén, metán vagy ammónia) jelentősen felhevülve és nagy sebességgel kiáramolva adott volna tolóerőt. Menet közben azonban a hagyományos rakétahajtóművek fejlődése lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy a veszélyes és sok rizikót jelentő nukleáris meghajtást félretegyék (legalábbis ilyen célú felhasználás területén). Az N1-től azt várták, hogy 2000 tonnás indulótömeg mellett először 50, majd 75 tonnás hasznos terhet tudjon Föld körüli pályára juttatni. A tervezés 1960-as évekbeli, első szakaszában még a kerozin / oxigén mellett az UDMH / N2O4 és az UDMH / salétrom hajtóanyag-párosokat is megvizsgálták, Valentyin Glusko, a szovjet rakétahajtómű tervezés első embere pedig keményen lobbizott Koroljovnál, hogy a hidrazin-alapú hajtóanyag mellett döntsenek – Koroljov azonban elutasította ezt, és a kerozin mellett maradt.


Koroljov és Misin N1-L3 holdrakétája, Cselomej meg nem valósult UR-700 / LK-700-asa
és végül a megvalósult Proton (UR-500K) / L1 holdmegkerülő rakéta mellett

A vita hajtóanyagokról és a hajtóművekről jelentős tényező volt a szovjet irodák közötti versengésben, és Koroljov súlyosan neheztelt Gluskóra amiatt, hogy nem volt hajlandó kéréseinek megfelelő hajtóműveket fejleszteni. Nem tudni, hogy pontosan az ellentétek között mekkora súllyal nyomott a latban az, hogy Koroljov (legalábbis egy időben) úgy vélte, hogy Glusko juttatta a gulágra, vagy az, hogy egy ideig Glusko volt kettejük közül a vezető, ami után megfordultak némileg a szerepek, de a végeredmény jól látható volt. Koroljov nagy méretű LOX / kerozin hajtóműveket kért, ezt Glusko nem tudta megoldani az RD-105-ösöknél (nem sikerült megfelelően stabilizálni az égést), így végül négy kisebb égéstérre bontott RD-107 / 108 hajtóműveket tett le eléje. A nagy égéstérben az instabil reakció okozta problémák az amerikaiakat is kísértették, ám ők végül a gigászi F1 hajtóművet sikerrel valósították meg – a hajtóműhöz hasonlóan brutális méretű pénzköltés árán...


Az F1 hajtóművet bemutató videó, érdekesség benne az a tesztfelvétel, amikor mind az öt hajtóművet egyszerre beindították – hasonlóra az N1 első fokozatának esetében nem került sor...

Glusko nem foglalkozott az R-7 vernier (kormányzó) hajtóművekkel és a harmadik fokozatba szánt hajtóművekkel, amelyeket így később Koroljov a saját irodáján belül oldott meg. Utóbbi (S1.5400 jelölésű) hajtóműnél ráadásul az OKB-1 mérnökei zárt ciklusú hajtóművet valósítottak meg (ez esetben az üzemanyagot továbbító turbópumpa égéstermékeit bevezetik az égéstérbe, így ez is tolóerőt termel), amelyet Glusko határozott elutasított, mondván már így is túl nagy az égéstéri nyomás és hőmérséklet, plusz égésterméket vezetni oda csak további nehézségekhez vezetne. Koroljov tehát Kuznyecovhoz fordult, akivel jó kapcsolatokat ápolt. Kuznyecov német mérnökök segítségével létrehozott gázturbinás-légcsavaros hajtóműveivel (amelyek a mai napig repülnek például a Tu-95 stratégiai bombázógépeken) szerzett elismerést, és irodája Szamara városában volt megtalálható, ahol az R-7-esek építése is folyt.


Nyikolaj Kuznyecov pózol egy NK-15 hajtóművel

A Kuznyecov által ígért, zárt-ciklusú NK-15 hajtóművekre épített N1 rakétára 1962-ben kapott zöld utat Koroljov, mégpedig azért, mert Hruscsovnak megígért egy 75 tonnás űrállomást, nukleáris csapásmérő fegyverekkel – az N1 első indítását pedig 1965-re (!) tervezték. Apró porszem a gépezetben, hogy miközben a rakétára megkapta az engedélyt, a hadsereg nem állt be az űrállomás fejlesztése mögé, és hamar kiderült, hogy a rakétaprogramra kapott támogatás is az előirányzott alatt maradt (Koroljov írt egy levelet Brezsnyevnek 1964-ben, amelyben méltatlankodik, hogy az indítóállásra ígért 11 millió rubelből csak 7 millió érkezett meg), ehhez köthető, hogy az indítóállások építését ugyan 1963-ra jóváhagyták, ám az építést csak 1964-ben kezdték el. Eközben a holdprogram megint előkerült, még ha csak hosszas unszolásra is, viszont ugye Hruscsov nem Koroljov, hanem Cselomej űrhajóját és rakétáját támogatta.


A N1-L3 felépítése és főbb elemei, a Blokk-A az első fokozat, a Blokk-B a második fokozat, a Blokk-V a harmadik fokozatot jelöli

Az OKB-1 az N1 mellé ekkor már az L3 komplexum (7K-LOK űrhajó, LK holdkomp és a Blokk-D fokozat) fejlesztését szánta arra célra, hogy az Apollo programmal felvegyék a versenyt – csakhogy az N1 fejlesztése (két évvel a hivatalos életre hívása után) még gyerekcipőben járt, az irányítórendszerén például még el se kezdték dolgozni. Hogy Cselomej tervével felvegyék a versenyt, az L3 komplexumot elég nagyra kellett építeni ahhoz, hogy egy indítással elérhető legyen a Hold – ehhez viszont a rakéta teherbírását 75 tonnásról 95 tonnásra kellett volna növelni. Az N1 ekkoriban három fokozatúnak készült, a kúpos kialakítású testnél a fokozatok között rácsos rögzítő elemeket használtak, és mivel az amerikai F1-hez hasonló óriási hajtóműre esély sem volt, ezért 24 db NK-15 volt az első, 8 db NK-15V a második, és négy darab kisebb NK-19 a harmadik fokozatban. Hogy a 95 tonnás teherbírást elérjék, az első fokozatban 24-ről 30-ra kellett növelni a hajtóművek számát...


Az egyik N1 indítóállás már készen

1965-ben végre Koroljov le tudta gyűrni Cselomejt, és az N1 fejlesztése gőzerővel beindult az első rakétaelemek legyártásával. 1966-ban viszont Koroljov meghalt, és rövid úton megjelent Cselomej és Jangel, hogy a saját UR-700 és R-56 rakétájukat ajánlják az N1 helyére. Ha nehezen is, de végül a pártvezetés Misinnek adott lehetőséget, hogy a már beindult N1 / L3 programot tovább vigye. Ekkor az volt a terv, hogy az első N1-es 1968 márciusában elindulhat, és 1968 végére a szovjet holdraszállás megtörténhet. 1967-re azonban látszani kezdett, hogy az LK és a 7K-LOK fejlesztése tovább csúszik, és noha az UR-500K-val indítani szándékozott L1 űrhajó is késedelmet szenvedett, egyre látványosabban világossá vált, hogy az amerikaiakat nehéz lesz megelőzni...

Ekkor kapott az orosz űrprogram egy csúnya gyomorlövést....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.