Pénz.
Pénz kell. Pénz nélkül nem eszel. És enni pláne kell.
Inkább az itt a nagy kérdés, hogy mennyi pénz kell. Mikor mondhatja az ember, hogy eddig és ne tovább? Hogy ennyi elég? Hogy köszönöm, hogy akarsz adni 10 millát, de igazán nincs rá szükségem? Mennyi pénz kell ahhoz, hogy elégedett lehessek?
Megvan a plazma? A két verda? A PS3 összekötve az XBox 360-nal? Tahiföldön nyaraltunk, jó magyar módjára, de a legolcsóbb hotelben? Elfér a lakásban egy csocsóasztal? Fel tudom-e nevelni a betervezett számú gyereket megszorító intézkedések nélkül? És ha mindenre igen a válasz, akkor kell még pénz?
Persze, hogy a válasz az, hogy nem, hát ennyi elég kell legyen, ezzel 18 évesen az emberek 90%-a boldogan kiegyezne. Ugye?
De nem, baromira nem így élünk. Ha van két kocsi, akkor kell egy harmadik, egy KÁBRIÓ, ecsém, mert én jani vagyok. Ha elfér a csocsóasztal a hajlékban, akkor legyen már medence is, a Gyurcsánynak is van, nekem ne lenne? Thaiföldön nyaraltunk, az snassz, legközelebb megyünk a Fidzsi-szigetekre, mert ott még úgysem volt senki olyan, akit ismerhetek.
Mindig több és több pénz kell.
Leszel tőle valaki? Jobb ember? Nem. De az illúziót megkapod. "Jó ember vagyok, mert egy ezrest hagytam borravalónak a mekdonácban, megtehetem, szegény bölcsész csíra a pult mögött meg örülhet. Jó ember vagyok, mert kölcsönadtam 100K HUF pénzt egy cimborámnak, de amikor vissza akarta adni, akkor nem hagytam, nekem úgysem fog hiányozni."
Hát ettől nem lettél jobb ember, lássuk be.
És ha karitatív vagyok? Hát az a gond, hogy a "karitativitás" nem a pénzből fakad. Valaki vagy karitatív, vagy nem. Ha igen, akkor kevés zsetonból is leoszt némi manit a szerinte megfelelő egyesületeknek, alapítványoknak, ha meg nem az, akkor nem fogja letekerni (ejh... elektromotorral lehúzatni) a Merga ablakát, hogy a hajlléktalan csávó kezébe gyömöszöljön egy kétszázast.
Egyszer azt mesélte egy - egyébként általam nagyra tartott, igen sikeres és tehetséges építész leányzó - ismerősöm, hogy Ákos, "A", az akkor épp körülrajongott pasi mennyire nagyvonalú és elegáns volt, amikor nyaralni voltak egy kisebb társasággal a Garda tó körül, mert búvárkodás közben elhagyta az egyik lábuszonyát (ezt így hívják?), majd amikor rájött, akkor bedobta a tóba a másikat is, hogy az már minek neki.
És ettől volt nagyvonalú, bazz.
Pénz.
Emlékszem, amikor elkezdtem dolgozni, akkor a hónap utolsó napjaiban Petivel már csak bagette-t ettünk ebédre, mert másra nem futotta. Akkor azt kívántam, hogy bárcsak ne így lenne. Aztán nem így lett, akkor az volt a nagy elvárásom, hogy hónap végén is tudjak tankolni a kispolákba. Eljött ez az idő is. Akkor már olyan elképzeléseim voltak, hogy legyen mindig annyi félretett pénzem, hogy ha hirtelen megmurdál a mosógép, bármikor vehessek helyette másikat. Etc, etc, etc... nincs vége a sornak.
És közben? Közben - sztereotípia, tudom, de van benne ráció - ha becsületes munkát végzel, be vagy jelentve, akkor túl hamar nem fogja futni arra, hogy azon aggódj, hogy mikor kell tisztítani a vízforgatót a kerti medencében. Csak dolgozol, rohansz a feltételezett jóléted felé, elérsz egy célt, de rögtön ott van két következő, az évek telnek, előbb 30 leszel, aztán 40, és soha egy hétre nem tudtad letenni a seggedet csak úgy, hogy akkor most a telefont kikapcsolod, internetnek a közelébe sem mész, de scrabble-t játszol a pároddal este és elolvasol egy Vonnegut regényt.
Szar ez, lássuk be.
Mit lehet tenni?
Semmit. Ez van. A stresszt kell csak száműzni. Van olyan ismerősöm, akinek szerencséje volt 10 éve a MOL részvényekkel, vett belőle két lakást. Az egyikben lakik, dolgozik egy multinál, megvan a havi bevétele, a másikat pedig kiadja, abból meg jön egy kis plusz pénzecske. És neki jó így. Én pedig irígylem, hogy neki jó így, nekem nem lenne az.
Pénz kell.
És mértékletesség. És annak a képessége, hogy felsimerjük, hogy kell meghúzni egy határt. A magunk érdekében.
