Na nem kell mindjárt az elején rosszra gondolni, csak az egyik munkahely elhagyásom történetét mesélem el. Ez volt mindenek között a legemlékezetesebb.
Akkoriban sínhegesztőként tengettem napjaimat. Szó szerint tengettem, mert hát a fizetés nem volt valami túl rózsás. Bár érdekes, és izgalmas volt, de ebből nem lehetett megélni. Az akkor aktuális barátnőmet sem tudtam vele elkápráztatni.
Viszonylag úriembernek számítottunk, hisz a munka piszkos részét a „krampácsolók” végezték el helyettünk, előkészítették a terepet a hegesztésnek. A hegesztés sem a hétköznapi értelemben vett formában zajlott, de erről majd egy másik írásomban.
Tehát éppen nem dagadt a pénztárcám fizetés után sem, és ezt az állapotot nem nagyon szerettem. Egy ismerősöm javasolta:
- Te Z.! Te olyan ügyes gyerek vagy, sok mindenhez értesz, mit pocsékolod itt el az életedet. Van egy srác, aki melósokat keres, jó fizetést garantál, ha megbecsülöd magad.
- És hol van ez a mecénás? – kérdeztem.
- Hát ahhoz fel kell menned Pestre ott dolgozik/dolgoztat. Ő a csoportvezető, a szállás is biztosítva van.
Több se kellett nekem, miután megbeszéltük a részleteket, szabadságot vettem ki és irány a főváros. Gyerek, illetve fiatal fejjel már sokszor voltam, és azt hittem, hogy tudok már tájékozódni, de már megint csalatkoznom kellett. A cím, ahová mennem kellett, Békásmegyer volt. Miután a vonatom befutott a Keletibe, azonnal az Örsre vitt az utam. A jegypénztárnál ért az első meglepetés:
- Kérek egy jegyet a HÉV-re, Békásmegyerre.
A jegypénztáros a „Na megint egy hülye vidéki” arckifejezéssel azt mondta:
- Nagyon szívesen adnék, de ez a HÉV csak Budapest és Gödöllő között közlekedik. Még az én közbenjárásomnak sem fog eltérni Békás irányába!
- Akkor hogyan juthatok el? – kérdeztem, és tényleg „Hülye vidékinek” tűntem.
Szerencsére a pénztárosnak jó napja lehetett, vagy nem volt otthon a férje éjszaka, vagy otthon volt. Ezt nem sikerült megtudnom. De végtére is elmagyarázta, hogy hogyan jutok el az általam áhítozott címre.
Miután nagy nehezen eljutottam az építkezésre, és beszéltem az ismerős ismerősével, megegyeztünk, mivel épp ember és idő hiányban szenvedett, hogy próbaidőre egy párnapig ott dolgozok, és ha megtetszünk egymásnak, akkor maradhatok. Azon a héten péntekre szabit vettem ki, már korán, munkakezdésre ott voltam Pesten. Kaptam szállást, és csak vasárnap este mentem haza, zsebemben az akkori több mint egy hetes fizetésemmel. Gyula (a főnök) ragaszkodott hozzá, hogy az addig ott végzett munkám után kifizessen. Azzal váltunk el, hogy hétfőn, kedden leszámolok a régi cégemnél, és szerdán már munkába állok.

A hétfői napot már azzal kezdtem, hogy azonnali felmondással le akarok számolni. Persze rögtön összeszaladt a válságstáb, mert éppen lett volna azon a héten egy nagy munka, ahonnan nagyon hiányoztam volna. (Csoportokban dolgoztuk, és egy bizonyos létszám alatt nem mehettünk ki a terepre, ezért volt a pánik, mert többen voltak akkor éppen táppénzen a csoportból.) A főnök, a szakszervezetis, és a párttitkár volt velem szemben.
Az első kérdésük az volt, hogy megkérdezték az hirtelen elhatározásom okát. Elmeséltem, hogy az új munkahelyen a mostaninak több mint a dupláját fogom majd keresni.

Próbáltak meggyőzni, hogy ha most „így” megyek el, akkor a „KILÉPETT” bejegyzés lesz a munkakönyvemben. Ezt akkoriban nem nagyon szerették a munkaadók. Mondtam, hogy nem vagyok már gyerek, tisztában vagyok ezzel a ténnyel, de egy olyan munkahelyre megyek, ahol ezzel nem foglalkoznak. Úgy hívták ezt, hogy „Szakcsoport”. Valahol a maszek, és a kisiparos kategóriában volt található.
Tovább győzködtek, hogy ha most itt maradok, akkor a nyáron megint beiskoláznak, és akkor már meglesz a „Sínhegesztői” szakmunkás bizonyítványom, azzal kapok egy csoportot, és akkor már jóval magasabb lesz a pénzem.
A történethez hozzá tartozik, hogy az ezt megelőző nyáron egy kéthónapos, bentlakásos iskolába voltam kiküldve – a sors furcsa játéka, hogy pont Pestre - , ahol is az ív-láng hegesztői szakvizsgát szereztem meg többedmagammal.

Szó, szót követett, de végül is látták, hogy az elhatározásom sziklaszilárd és elkezdték keresgélni az ilyenkor szokásos papírokat. Leadtam minden olyan dolgot, amit le kellett adni, végre úgy dél körül sikerült is minden papírt aláírnom, aláíratnom.
- Holnap ezekkel a papírokkal jelentkeznie kell az állomásfőnökségen. Már most odaszóltam, hogy tudjanak önről. – monda főnököm, majd sok sikert kívánt a további munkámhoz, de láttam a szemén, hogy ezt nem gondolja komolyan.

Kedden reggel az első vonattal irány Miskolc Tiszai pályaudvar. Itt volt ugyanis a regionális állomásfőnökség, ahol jelentkeznem kellett. Reggel nyolckor már bekopogtam a munkaügyi osztály ajtaján, de bebocsátást, csak a reggeli kávézás után, úgy negyedtíz tájékán kaptam.
Miután átnézték a papírjaimat, az előadó nem kis kajánsággal az arcán úgy félhangosan megjegyezte:
- Remélem sok pénzt hozott magával. Nem lesz ez olyan egyszerű.
- Van esetleg valami probléma? – kérdeztem vissza. – Nem lesz itt semmilyen probléma, szépen aláírják, kiadják a papírjaimat, a múlthónapra szóló fizetésemet, és békében elválunk egymástól. –mondtam teljes lelki nyugalommal.
- Na ezt majd meglátjuk! – most már nyíltan kajánul vigyorogva mondta.
Ezzel a kezembe adta az ilyenkor szokásos „köröző levelet”, rajta ezer, meg ezer rublikával, hogy mindegyiket alá kell íratnom. A számomra teljesen ismeretlen irodaházban, mint bolygó hollandi kóvályogtam, de végül is sikerült minden aláírást megszereznem. Az utam a reggel „megszeretett” tisztviselőnél ért véget.
Miután egy jó félórás várakozás után bejutottam hozzá, boldogan lobogtattam a papírt, hogy végeztem a kálváriámmal, adja ide a munkakönyvemet, meg a fizetési papírt, mert lassan bezár a pénztár.
Elnézve az arcát, azt vártam, hogy összedörzsölje a tenyerét.
- Nos, akkor nézzük, mit intézett. – hajolt a papírom fölé.
- Mindent aláírattam rendesen és még jár nekem a fel nem vett munkaruháért pénzbeli juttatás.
- Az rendben is lenne- folytatta az előző gondolatot, mintha ott sem lettem volna. – Van itt viszont egy kis probléma.
Az utolsó szót olyan hangsúllyal mondta, hogy elkezdtem az emlékeimben keresgélni, hogy mikor öltem meg a szüleimet. Mivel apukám már régen meghalt, anyukámtól pedig reggel jó utat kívánt nekem, így nem értettem a tisztviselő hanghordozását.
- Vajon mi lenne az az égbejáró bűn, amit elkövettem? – kérdeztem vissza, most már kajánul, mert rájöttem, hogy mi lehet az, amin így gúnyolódik velem.
- Maga az elmúlt évben volt egy bentlakásos továbbképzésen, és a szerződésben az áll, hogy amennyiben három éven belül elmegy a cégtől, az ezzel járó költségeket köteles teljes egészében, egy összegben kifizetnie. – mondta, egy lesajnáló vigyor kíséretében.
- na most már csak összedörzsöli a tenyerét! – gondoltam – Mint egy olcsó mesefilmben a gonosz boszorkány.
De nem tette, és továbbra is kérdően nézett rám.
- Kedves uram! – és most az én arcomon tűnt fel a kaján vigyor – Nem tudom, milyen szerződésről beszél, tudtommal én semmilyen ilyen jellegű papírt nem írtam alá, nem volt semmilyen szerződés. Ha ön szerint igen, akkor legyen szíves ezt mutassa meg nekem.
- Hogyhogy? – kérdezte, és az arcára fagyot az a undorító vigyor. – Nem írattak alá magával a szerződést?
- Nem bizony! Csütörtökön mondták, hogy hétfőn reggel hol kell jelentkeznem, és hogy két hónapig oda kell járnom. Teljesen ingyen, és bérmentve, úgy, hogy fizetésemet természetesen megkapom.
Erre elkerekedett a szeme, és bőszen keresgélt az aktámban. Minden papírt alaposan átnézett, olvasott. Az arcán eluralkodott a tanácstalanság. Úgy tíz percig tarthatott nála az első kétségbeesés első stádiuma, ezután ott ált halálra váltan, nem tudta mi tévő legyen.
- Ö. Ööö! – hosszú szünet – Most menjen ki és várjon odakint.
- És mégis meddig? – kérdeztem, és tudtam, hogy most már nyerő pozícióban vagyok a mi kis harcunk tekintetében. – Nem akarom sürgetni a világ semmi pénzéért sem, de lassan indul a vonatom. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen, már nem vagyok a cég alkalmazottja. Szeretném a papírjaimat minél előbb a kezemben tartani.
- Takarodjon ki! – Kiáltott rám, a dühtől lila arccal! – Hogy jössz te ahhoz, te kis taknyos, hogy kioktass engem! – üvöltötte magánkívül.
- kicsit csendesebben kellene, mert még panaszt teszek ön ellen, és különben se tegezzen le! Hogy jön maga ahhoz, hogy csak úgy letegez egy ismeretlent!
Már nem szólt, csak a karjával intett, hogy távozzam.

Az iroda egy tágas aulából nyílott, ahol vasúttörténeti képek, és korabeli dokumentumok kinagyított képei díszítették. Volt időm bőven, és hogy elüssem az időt ezeket kezdtem el nézegetni. Akkor úgy gondoltam, hogy fickó egy pár perc múlva visszahív, és végre véget vethetek a „vasutas” múltamnak. Igazából nem számítottunk valódi vasutasnak, mert az összehegesztendő síneken kívül semmi közünk nem volt a forgalomhoz. A MÁV-nak meg voltak a saját melléküzemágai, amolyan állam az államban volt. Nem tudom pontosan, de szerintem már minden olyan cég, ami nem közvetlenül kapcsolódik a forgalomhoz, magánkézben van azóta.
A nézelődésem közben arra lettem figyelmes, hogy az ominózus ajtó elég sűrűn nyílik-csukódik. Az elsőknél még figyeltem, hogy nem jön-e ki a „lilafejű” fazon, hogy menjek be, de később már úgy voltam vele, hogy majd csak megtalál, hisz csak én voltam az épületben irodán kívül. Az emberek fáradhatatlanul jöttek-mentek be-ki az iroda ajtaján, volt akit már láttam a „köröző levelem kapcsán, de voltak olyanok, akiket még nem láttam. De voltak olyanok, akik másodjára, harmadjára jelentek meg a csöpp kis irodában. Kezdtem kétségbe esni, hogy lehet, hogy mégsem volt igazam a sima elmenetellel kapcsolatban. Már több mint egy órája várakoztam, és még semmi eredmény. Minden képet, kétszer is megnéztem már.
- Akkor elmegyek rágyújtani. – Néha elszívtam egy-két cigit akkoriban, de dohányosnak még nem számítottam. A porta előtt láttam egy nagy hamutartót, oda vitt az utam, de félszemmel az irodát figyeltem. Mikor már félig elszívtam a cigimet, a portás odaszólt:
- Te vagy az, aki miatt ekkora a felfordulás?
- Nem tudom – válaszoltam – de milyen felfordulás van?
- A telefonközpontot is én kezelem, de egy órája izzanak a vonalak, csak kapkodok, nyomkodom a dugókat. Az összes kimenő hívás a munkaügyről jön, és te voltál reggel, aki le akart számolni. Ebből gondoltam.
És mikor közelebb mentem láttam a fülke hátsó részén egy telefonközpontot, azt a fajtát, amit a kezelőnek kell bedugni a megfelelő vezetéket, hogy kapcsolatot teremtsen a két beszélgető között.
- Akkor azt hiszem, hogy én okoztam a felfordulást, de nem értem, hogy mivel. - mondtam neki, és elmeséltem a történetemet.
- Nagyon jól tetted, hogy kiosztottad ezt a felfuvalkodott kiskirályt! – nevetett a portás. – Vigasztaljon az a tény, hogy mindenkivel, aki nem azon a szinten van mint ő, úgy beszél, mintha ő lenne a vezérigazgató. Eddig senki nem mert vele szembeszállni, mert féltették az állásukat. De most viszont nagy sz@rban lehet, mert a személyzetist, a pénzügyest, a szakszervezetist, sőt még a párttitkárt is oda rendelte magához. Az előbb kapcsoltam neki a vállalati jogászt is. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből.
- Erre most már én is kíváncsi vagyok. – és ezzel visszamentem az iroda elé, tovább figyelni az eseményeket.

Nagy ráérésemben nézegettem az embereket, akik az ajtón ki-be jártak. Volt, aki harmadjára is ott járt.
De végre megjelent az ajtóba az az arc, akire vártam. No nem azért, mert annyira szimpatikus volt, hanem mert szerettem már végre haza menni.
- Jöjjön be! – szólt vészjóslóan.
- Ezeket kell aláírnia! – vetette oda félvállról.
Láttam az arcán a csalódottságot, és tudtam, hogy ezt a harcot én nyertem meg.
Ahogy írogattam a papírokat, úgy félhangosan odaszólt:
- Tudja, hogy óriási szerencséje van?
- Igen? – kérdeztem vissza csodálkozva, mert tényleg nem tudtam, hogy mit akar ebből kihozni.
- Ha aláírta volna a szerződést, akkor most még magának kellene fizetnie. – nem kis lesajnálást éreztem a szavaiból.
- Bizony Isten ez sportot űz az emberek piszkálásból.- gondoltam magamban.
- Nézze kedves uram! – nagy lendülettel kezdtem hozzá a mondandómhoz. Ha megsértődik, sértődjön meg, azért is uramnak szólítottam.
- Nem nekem van szerencsém, hanem maguk trehányak. Ha anno nem kapkodták volna el az egész beiskolázást, akkor egy rész nem állnák most itt, ha pedig mégis, akkor most elégedetten dörzsölhetné végre össze a tenyerét. Így viszont érzékeny búcsút vagyok kénytelen venni, és csak remélni tudom, hogy az ön felelőtlen munkavégzésének meglesznek az anyagi következményei.
- Na viszontlátásra! – szóltam oda neki búcsúzóul, és választ nem várva kiléptem végre az ajtón, irány a pénztár, és pénzzel zsebembe mehettem hazafelé.

Másnap a megbeszéltek szerint jelentkeztem az új főnökömnél.