Párás reggel. Ez jellemzi a környezetet, az őszi napokon. Talán az esti esőnek köszönhető, amely többnyire csak akkor bújik elő, s zokog egy hangyányit, amikor már mindenki álomba szenderült. Pocsolyáknak bár nyoma sincs, de ha beleszimatolunk a levegőbe, egyből érezzük, hogy itt járt ő, s mindezt akképp tehetjük, mint azt nyáron, mielőtt megérkezne. A nap gyengéd sugarai még épphogy bevilágítják a kisvárost, amelyben az élet ezekben a pillanatokban kezd ébredezni. A sötét ablakokban lámpa gyúl, s szorgoskodó árnyak tűnnek fel a változatos színű és formájú függönyök mögött. Mind-mind, mint egy-egy kirakat, vagy talán színpad, teszi különlegessé a már megszokott, s lassacskán egyhangú házak nagy falait, s elénk tárják a bennük lakozó ember jellemét. Ki kapkodva kezd bele a napba, s van, aki nyugodtan. Olyan is akad, aki mosolyogva, egy friss tornával teszi üdévé magát, míg más a zuhany alatt leli meg mindezt. Ezekből pedig, ha nem is teljesen, de egy szemernyit megismerhetünk abból, hogy milyen is az a szereplő, aki eljátssza nekünk mindezt. Érdekesek az emberek…

Kellemes s halk dal töri meg a szoba csendjét. Hangereje egyre erősödik, ahogy előre tőr a dallamok mezején, s ahogy az élet is beindul szépen lassan a reggeli nehézségek után, úgy a zene is egyre csak kibontakozik, s mire felfigyel rá az ember, már egy teljes kavalkád fogadja. Az ébresztő szólalt meg a polcon heverő telefonon. Gazdája érte nyúl, és nyugalomra inti. Hunyorogva néz körül a szobájában, ahová a nap sugarai gyengéden szűrődnek be, a redőnyön keresztül. A fürdőszoba felé terelgeti nehézkes s álmos lépteit, majd egy gyengéden becsapott ajtó tudatja, hogy most uralma alá hajtotta a helyiséget.

Hosszú percek telnek el, mire ismét előbújik, de mostanra már felfrissült a tekintete. Gondosan néz körbe ismét a szobán, s az ablakhoz lépve, felhúzza a redőnyt. A fény csak úgy átfesti a kis teret, s láthatóvá válik az is, ami addig még rejtve volt, mint például az a szétszerelt töltőtoll is, az asztalon. Mellette fekszik egy üres, műanyag tintapatron, amely többé már nem adhatja sötétkék vérét, a szebbnél-szebb, írásba foglalt gondolatoknak, vagy hatalmas, leküzdhetetlen fájdalmaknak, amelyek csak úgy karcolják az ember szívét, mint a kiszáradt íróeszköz egy füzetlapját.

- Hát nem kifogyott… - jegyzi meg halkan, mosolyogva a toll gazdája, miközben azt szemléli hosszasan. Közelebb lép, majd felemeli a darabokat – Elviszem abba a boltba… – most már csak gondolja –… amit tegnapelőtt láttam a buszból. Egyébként is kíváncsi vagyok, mi lehet ott. Vajon mi az oka annak, hogy azt a nevet kapta… „A művészek boltja” nevet…

Egy hatalmas fémszörnyeteg gördül végig a város utcáin. Óriási testében megannyi ember lakozik, melyeket útja során kebelezett be, s melyeket egy idő után kienged tágas gyomrából. Nagy ablakok sorakoznak az oldalán, hogy jól be lehessen látni, és szemügyre tudja venni az áldozatokat a hétköznapi ember is. Azokat, akiket magával ragadott a modern világ, s annak szüleménye. Persze ez nincsen így, hiszen csupán az 5-ös buszról van szó, amely éppen teljesíti nemes feladatát, s vérét kiizzadva teszi kényelmessé az emberek életét, akiket még csak be sem kellett kebeleznie, hiszen azok önként és dalolva lettek a kényelem áldozatai.

Hirtelen lelassít, majd bekanyarodik a soron következő medrébe a sárga teremtmény. Az ajtók szétnyílnak, s hol fel, hol leszállnak az utasok. A távozók között van a tollas férfi is, kinek a hátán nincsen szárny, viszont zsebében ott lapul a tikkadt íróeszköz. Megfordul, s a buszra tekint, melynek távozását várja, hogy körül tudjon tekinteni. A hirtelen nemkívánatos óriás, sértődötten becsapja fehér ajtóit, és hangos erőlködéssel tovább gördül.

- Mintha itt láttam volna, az Attila utcában. – gondolkodik el a férfi, miközben fordítgatja fejét jobbra-balra - De vajon pontosan hol is… - Majd miután alaposan körülnézett, megrántja a vállát s kényelmesen a busz után indul, figyelvén a kirakatokat.

Nagy zsivaj tölti meg az éttermet. Igen felkapott kis hely ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű kis étkezde. A választék sem hatalmas. A pultnál sorakozik az a pár étel, amelyből egy vendég szemezgethet, de a látvány magáért beszél. Bővelkednek minden jóban, amire szükségük van. A szakács nem sajnálja az alapanyagot, az már egyszer szent. Az ízük pedig… hmm… felülmúlhatatlan. A burgonyás csirke a legkedveltebb. Hatalmas, kockára vágott krumpli darabok, rengeteg hús, s megannyi zöldség, mindez jól átsütve-főzve, összeérlelve. Mindig ez fogy el a legelőbb. Többnyire délután 2-re már egy dekát se kapni az ízletességből, ezért aztán gyorsnak kell lenni. A vendégek pedig folyamatosan cserélődnek. Mindig van aki távozik, s van aki betér. A helyiség csak zárásra ürül ki. A buszt megsértő férfi is éppen most hagyja el az éttermet, elégedett gyomorral, és újult erővel. Odakint ismét az utca fogadja, s a megannyi járókelő.

- Hol lehet az a bolt – gondolja, miközben megindul jobbra, a járda mentén – Már vagy egy órája keresem, de sehol sincs. Bejártam a környező utcákat, de semmi. Lehetetlen hogy csak úgy felszívódott, mintha nem is lett volna… - majd megáll. Kicsivel előrébb egy középkorú nő sétál éppen feléje, s szatyrát maga mellett tartva ügyel, hogy nehogy neki üsse valakinek.

- Ne haragudjon. – szólítja le barátságosan a hölgyet a férfi – Nem tudja véletlenül, hogy merre találom az a boltot, amelynek az a neve, hogy „A művészek boltja”?

A nő elmosolyodik a név hallatán, de szemein látszik, hogy sajnálatból teszi – Nem tudom. Még nem hallottam róla, sajnálom. – mondja kedvesen.

- Ugyan. Köszönöm – válaszolja nagy sóhajjal kísérve, majd utat ad neki.

- Hol a nyavalyában lehet? – tanakodik magában.

- Höhh… A művészek boltja… - jegyzi meg egy mély hang, a férfi háta mögött. Megfordul, s kicsit távolabb tőle, az egyik padon egy öregúr tekint vissza rá, nagy mosollyal az arcán. Elegáns öltözetet visel, s ősz haja is gondosan fésült. Egy újságot tart a kezei között összehajtva, míg mellette egy táska van az ülőalkalmatosság karfájának támasztva.

- Ön tudja, hogy hol találom azt a boltot? – lép hozzá közelebb.

- Én nem tudom. Azt viszont tudom, hogy sok jó embert láttam már, akik oly erősen keresték azt a helyet, mint talán még semmi mást előtte, de sokuk sohasem talált rá.

- Nem értem. De hát én láttam itt a környéken az egyik nap.

- Szóval látta. Értem.

- Miért olyan érdekes ez? Ha van, és ha elmegy előtte az ember, akkor még szép, hogy látja.

- Ez igaz. De megtalálni csak az tudja, aki már nem keresi. Gondoljon bele. Mikor rátalált, akkor ön sem kereste, hanem csak ott volt. Most keresi, küzd érte, de feleslegesen.

- Miket beszél? – közben leül mellé – Csak egy egyszerű boltról van szó. Olyan nincs, hogy ne lehessen megtalálni, ha egyszer létezik.

- Félreértett. Ez nem olyan dolog, amelyet csak úgy meg lehet találni, hogy „na, én most elmegyek oda”, és akkor ennyi. Ha éli az életét és azt teszi, ami önmagára jellemző, nem törődve ilyenekkel hogy „A művészek boltja”, akkor egyszer csak ott lesz ön előtt anélkül, hogy észrevenné. Sok olyan embert láttam már, aki csak hallotta egy ismerőstől, vagy olvasott valami pletykát róla, és úgy gondolta, hogy neki oda kell mennie, de akármennyire is küzdtek, istenért sem akadtak rá. Ha igaz az, hogy maga tényleg látta, akkor talán van esélye ráakadni, de csak úgy, ahogy mondtam. Tegye azt, amihez kedve van, ne erőltesse, és akkor talán megleli.

A boltot kereső férfi ámulva tekint az öregre – azt hiszem kezdem érteni, hogy hova akar kilyukadni.

- Ennek örülök. Mi a neve fiatalember?

- Viktornak hívnak – közben feláll a padról, és indulni készül – és az öné?

- Hmm… - gondolkodik el mosolyogva az öreg – nevezzen csak öregúrnak.

- Rendben. Köszönöm a tanácsokat. Viszlát! – és ezzel megindul a maga útján

- Még valami – szól utána – Egy valamit jegyezzen meg. Soha se bízza el magát, akármit is tegyen.

- Megjegyzem – fordul vissza – Köszönöm. – s újra elindul, hátra sem tekintve…