A szigetek XX. századi rövid helytörténete

A Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítását és a Chiang Kai-shek vezette nacionalisták, a Kuomintang (KMT) Tajvanra menekülését követően természetesen mindkét félnek szándékában állt a másik végleges megsemmisítése, úgyhogy nem, egyikőjük sem törekedett a ma is tapasztalható káosz fenntartására. Ugyan a kommunista csapatok 1949 végére gyakorlatilag mindenhonnan kisöpörték a KMT erőket, kisebb - nagyobb csetepatékra még az 1950-es években is került sor, ekkor adta fel a KMT például a mai Taizhou közelében lévő Dachen-szigeteket is, lehetővé téve, hogy a stratégiailag fontosabb Matsu-szigetek és a valamivel délebbre elhelyezkedő Kinmen védelme biztosított legyen. A térképre pillantva egyébként jól látható, hogy a Matsu- szigetcsoport legtöbbje és Kinmen is valóban csak egy kőhajításnyira található a kínai partoktól, így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem tudták elfoglalni a kommunisták ezeket is?

Matsu, a szigetcsoport nevét is adó istennő szobra, háttérben pedig Kína, ködbe burkolózó partjai.

Nemsokára láthatjuk, hogy e szigetek - természeti adottságaiknál fogva - relatíve jól védhetőek, körülményes partra szállni, ráadásul az 1950-es években Kína még nem is rendelkezett olyan technológiával, mely vállalható szintű kockázat mellett lehetővé tett volna egy ilyen offenzívát. Az 1949-es tajvani statárium bevezetését követően ráadásul e szigetekből gyakorlatilag erődöket csináltak, azok partjait végig géppuskafészkek, tüzérségi lőállások tarkítják, a masszív kőzetbe vájt bunkerhálózat pedig az 1949 októberi guningtoui csatában is bizonyított.

A Nangan szigetén található egyik legnagyobb bunkerrendszer, a Dahan-erőd részlete.

Ez volt az egyik olyan kommunista offenzíva, mely, ha sikerrel jár, akkor nagy valószínűséggel már nem létezne Tajvan a mai formában. A rakoncátlan kommunisták féken tartására (ugye a koreai háború idején járunk) az Egyesült Államok is jelentős haderőt mozgatott a térségben, támogatást nyújtva a nacionalista erőknek az első (1954-55) és a második (1958) komolyabb fegyveres krízishelyzetben, később pedig Mao kiváló belpolitikájának köszönhetően a maradék remény is szertefoszlott a fennmaradt KMT erők gyors szétzúzására.

A Kínai Köztársaság alapító atyjának, Sun Yat-sennek a szobra és a Qing-dinasztia elleni egyik sikertelen felkelés mártírjainak állított emlékmű Nangan szigetén.

1958 után Kína némileg visszavett az erőszakos megoldásokból, így egy idő után csak minden páratlan napon lőttek, de gyakran ekkor is csak propaganda szórólapok, semmint robbanószer volt a lövedékekben. Statárium lévén azonban Tajvan figyelme egy szemernyit sem lankadt, sőt, 1956-ban egy, még a főszigeten bevezetettnél is szigorúbb, átfogóbb, ún. „háborús kormányzat” létesült Kinmenen és a Matsu-szigeteken, gyakorlatilag aktív háborús zónává minősítve e két helyszínt még azokban az években is, mikor már hűlt helye sem volt fegyveres összetűzéseknek. Ez a téma némileg felkeltette az érdeklődésem, így nem voltam rest elmenni a könyvtárba és korabeli könyvekből kideríteni, hogy mi a bánat is volt a kormányzás ezen módja.

Az egykori Oktatási Minisztérium által 1973-ban kiadott egyik könyv ugyan részletes anti-kommunista propagandát tartalmaz, a „háborús kormányzat” gyakorlati megvalósításának pontos módszereiről vajmi kevés szó esik.

Nos, a fenti könyv szerint e kormányzat inkább egyfajta ideológiai háborúra és a hadsereggel szembeni feltétlen odaadásra készítette fel az arra fogékonyakat (vagy kötelezetteket), így az általános anti-kommunista propaganda mellett egy sor új szakszót (kommunista rablóbanda, hamis erőszakkormány, kommunista bandita stb.) is tanultam, melyekkel leírhatom Kínát a megfelelő körökben. Az efféke kiadványokhoz egyébként szerintem valamilyen speciális agy vagy felfogóképesség szükséges, ugyanis a könyv 2/3-a teljes anti-Kína, pro-Tajvan hablaty és nem igazán derült ki a konkrét kormányzati cselekvésterv, hogy a ködös lózungokon felül hogyan KELL megvalósítani az előirányzott négy alapelvet (irányítás, oktatás, nevelés és fenntartás). Persze olvashatunk ilyeneket, hogy „a hadsereg iránti elköteleződést az oktatási rendszerbe való bekerülés legelső éveitől kezdve kell táplálni”, ám végeredményben ez a kormányzat inkább tűnt egy militáns, a valóságtól elrugaszkodott politika elvont legitimációjának, semmint a kommunisták elleni harc tényleges, valós eredményeket felmutatni képes eszközeként, hacsak az uszítást nem vesszük ide. Mindez egyébként valahol összhangban is volt Chiang Kai-shek mindenkori elmeállapotával, aki a kommunistáktól elszenvedett megsemmisítő vereségek sora ellenére sem adta fel tervét, hogy visszafoglalja Kínát és ezen rögeszméje inkább saját népének marcangolásába torkollott.

Ez a háborús kormányzat így több volt egy egyszerű statáriumnál, kb. olyasmi lehetett, mint ma Észak-Korea, nevezetesen, hogy minden a hadseregnek és annak igényeinek volt alárendelve, a hadsereg maga egy eszmerendszer volt. 1949-ben ugyanis egy (só)hivatal megállapította, hogy az elmúlt évek sorozatos szárazföldi kínai vereségei az efféle „háborús kormányzatok” felállításának a hiányából fakadnak, vagyis hiába voltak (papíron) több tekintetben is fölényben a nacionalisták, az általuk kormányzott területeken nem volt megfelelően átmosva és befűtve az emberek (nemcsak a katonák, hanem a civileké is en bloc) elméje, ezért a kommunisták végül könnyedén győzedelmeskedhettek (véletlenül sem azért, mert a KMT-t folyamatosan átszőtte a zabolálatlan korrupció, hogy Chiang Kai-shek le se tojta a Kína akkori lakosságának javarészét kitevő vidéki embereket, akiket így a kommunisták az új földtörvényekkel könnyedén magukhoz csábítottak, meg hogy a szervezetlenség miatt ezrével ábrándultak ki a KMT támogatói stb.). Kitalálták hát, hogy ezekkel a kísérleti háborús zónákkal nemcsak megtartják a szigeteket, hanem majd a jövőben egyfajta hídfőként is szolgálnak a kínai szárazföld visszafoglalása során.

Egy elhagyatott bunker bejárata Dongju szigetén.

Ez a kormányzat az általános anti-kommunista propagandán felül a hétköznapi emberek legalapvetőbb ügyeit is irányítása alá vonta, így a szigeteken élőknek hozzá kellett szokniuk a kijárási és/vagy lámpagyújtási (bármilyen fényforrás) tilalmak végeláthatatlan sorozataihoz, hogy bármilyen berendezés beszerzéséhez - legyen az akár telefon, mosógép, bármi, ami elektromos árammal működik vagy információközlést tesz lehetővé - előzetes engedély kellett, hogy csak engedéllyel közlekedhettek még a szigetek közt is. Mindezt persze csak a felsőbbrendű nacionalista világszemlélet elfogadtatásával, könyörtelen sulykolásával lehetett elérni, mely néha egészen megdöbbentő lenyomatokat hagyott az idősebb korosztály világszemléletén, pedig e rendszert már több mint 30 éve, 1992 novemberében felszámolták.

Egy kalapra való lózung és egy őrhely Dongju egyik útkereszteződésében.

A múlt nyomai azonban a szigetek mindegyikén jól kivehetőek, olyannyira hogy azok akkor is láttatják magukat, ha nem is keressük igazán őket, hiszen nemcsak az óriási propagandafeliratok maradtak fenn, de az utazó az össze nem omlott katonai létesítmények jelentős részét is felfedezheti.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!