Nangan
A szigetcsoportot így egyszerű halandó sokáig nem is látogathatta, az 1990-es évek „felszabadulását” viszont nem követte érdemi rendbetétel, hiszen a létesítmények egy részét ma is használja a tajvani hadsereg, amit meg nem, azt meg majd úgyis elviszi az erózió. A felvezetőben így talán már kialakulhatott az Olvasóban valamilyen kép a környékről: Sok bunker, beton, mindenféle katonai romok, pusztulat... Utóbbi talán kicsit erős, de tény, hogy Tajvan legszegényebb régiója ez. Nem Burundit vagy Csádot kell elképzelni, de látványos a különbség az ország többi részeihez képest.
Hirdetés
Nangan e szigetcsoport legnagyobbika és egyben központja is, itt található minden kormányzati szerv, itt található a nagyobbik repülőtér, ide érkezik a legtöbb áru és utas is egyaránt, egyfajta hídként szolgálva Kína és Tajvan közt. Mivel a sziget körül repüléstilalmi zónák hada sorakozik, az repülővel jelenleg csak Taipei és Taichung városaiból közelíthető meg, illetve van hajós módi is elsősorban Keelung felől.
A Uni Air egyik repülőgépe Nangan repterén. E légikikötő egyébként legfeljebb kettő, ehhez hasonló méretű repülőgép egyidejű kiszolgálására alkalmas.
Tömegközlekedés gyanánt ugyan találunk néhány buszt, mint helyijárat, ám az A-ból B-be való eljutás elsődleges módja - más szigetekhez hasonlóan - a robogók, edzettebbek azonban gyalogszerrel is bejárhatják a környéket. Hangsúlyozandó, hogy edzettebbek, ugyanis szigetszerte jelentősek a szintkülönbségek, a kétszámjegyű százalékos emelkedőjű útszakaszok, melyek megmászása nem feltétlenül kézenfekvő bárki számára, pláne nem csomagokkal.
A jellemző terepviszonyok szemléltetése végett álljon itt egykép Nangan központjáról.
Szállásom, egy véletlenszerű hostel a Nangan vízi kapujaként szolgáló Fuao-kikötő közelében kapott helyet, mely ugyan nem volt különösebben egzotikus, de legalább közel voltak a hajók, nem kellett hajnalok hajnalán, átlag 8-10 fokban átcammognom a sziget másik feléből. Volt annyi eszem, hogy megnéztem az időjárást, ugyanis április elején én már ide is 20-25 fokokat vizionalizáltam, de szerencsére a valóság végül csak kicsit csapott arcon, hiszen hideg és viszonylag szeles, de legalább napsütéses, felhőmentes időjárást élvezhettem ittlétem mindhárom napja alatt. Le is égtem mint a pics... nagyon, ha 30 évvel ezelőtt jártam volna erre, azért nem sok felcsernél találtam volna aloe verás gélt.
Nangan partjainak részlete.
A reptérről a sziget belseje felé vezető úton az első nagyobb látványosság a Baba-alagút volt (ejtsd: „bá-bá, nem „baba”), melyet egykor a szigetre vetődő utazók építettek, hogy elrejtőzhessenek a kalózok elől. Az alagutat később tajvani hadsereg bővítette ki, egyik kijárata éppen a szemközti öböl felett helyezkedik el, míg másik vége a nangani repülőtér közelében található. A „baba” egyébként 88-at jelent (八八, bābā), melynek eredete abból a szuperérdekes tényből fakad, hogy a kibővített alagút Chiang Kai-shek 88. szülinapjára készült el. Az alagutat az 1990-es évek végétől az egyik telefontársaság használta, később pedig elnyerte mai is látható rendeltetését egy borospince formájában.
A Baba-alagút bejárata, tradicionális, szeszfőzéshez használt edények sokaságával szegélyezve.
E borospince egyébként napjainkban is aktív, hiszen itt készül Matsu egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) exportterméke, a gaoliang, mely egyfajta cirokbor, Tajvan pálinkája, ha úgy tetszik, hiszen a gaoliang gyakran a 60%-os alkoholtartalmat is eléri. Az alagút bejáratának környékén, illetve bent az alagútban is enyhe cefreszag terjengett, de a kellemesebb fajtából, olyan édeskés, gyakorlatilag teljes ellentéte a kész ital zamatának, ugyanis az szerintem leginkább a denaturált szeszhez hasonlatos.
Az alagút egy jelentős része egyébként már (még?) nem látogatható, tehát nem lehet annak teljes hosszán végigsétálni, csupán ezeket a tartáNYokat vizsgálhatjuk meg. E helyszínt így kb. 10-15 perc alatt le is tudhatjuk, illetve ha kedvet kaptunk volna alkohol vásárlásához, akkor azt a közelben lévő mintaboltban megejthetjük. Utamat folytatván egyre magasabbra kerültem, s végül nemcsak a szállásomhoz vezető, kb. 150%-os lejtésű utat, de Beigan szigetét is megpillantottam.
Kilátás Beigan szigetére.
Az úton leereszkedve a Fuao-kikötő bejáratában találtam magam, ahol azonnal felkeltettem egy csapat, a közeli lakóházak kapualjában trécselő öreglány figyelmét, melyet meg is értek, hiszen relatíve kevés fehér, vagy úgy általában nem ázsiainak kinéző ember vetődik erre, a helyi hagyományok szerint pedig mindenkinek kutya kötelessége feltűnően rácsodálkozni a másfajta rasszok képviselőire. Rövid terepszemlét követően megállapítottam, hogy a környéken számos vegyesbolt (7-Eleven és társai) is helyet kapott, úgyhogy ha ráunnék a helyi gasztronómiára, akkor is lesz mit ennem.
A Fuao-kikötő fölé emelkedő Zhenge Daidan Park központi látványossága Chiang Kai-shek szavaival üdvözli a szigetre hajóval érkezőket. A „zhenge daidan” (枕戈待旦, zhěngē dàidàn) az egykori generalisszimusz 1958-as látogatásakor tett beszédében hangzott el, mely szó szerint az jelenti, hogy „lándzsával a párna alatt várva a hajnalt”, utalva arra, hogy mind a katonák, mind a civil lakosság legyen állandó készenlétben, hogy bármikor visszafoglalhassák a kommunisták által megkaparintott szárazföldet.
Miután elfogyasztottam az első helyi halas tésztámat és eldöntöttem, hogy a továbbiakban jó lesz nekem a kisboltos aszott szendó is, Nangan legnagyobb erődítménye, a Dahan-erőd felé vettem az irányt, de immár a hosteltulaj egyik robogójával. Nagyon messzire nem is kellett mennem, hogy a sziget egykor felfoghatatlanul szövevényes védelmi létesítményeinek első nyomaira bukkanjak, ugyanis e néhány kilométeres távon is különféle bunkerek, géppuskafészkek, őrhelyek tarkították a főutat. Laikusként szemlélve, ezek többségének helyreállítása már biztosan nem lenne észszerű, hiszen gyakran nemcsak épületek kerültek eléjük, hanem a helyi flóra is tette a dolgát, meg valószínűleg a hadviselési módszerek is változtak az elmúlt évtizedekben, így e betonmonstrumok felszámolása (sajnos) a természet dolga marad.
Egy egykori raktár, egy bunker és egy viszonylag jól megőrzött lőállás látképe. Az első két képen látható állapotú épületeknek többféle utóélete lehet, hiszen azon túl, hogy az enyészeté válnak, azok gyakran szerszámosfészerként vagy illegális szemétlerakóként is használhatóak, míg a lőállások egy részét relatíve jól megőrizték az utókornak.
A Dahan-erőd Nangan legdélebbi pontján található és két másik, kisebb erőddel együtt a Nangan és a hamarosan bemutatásra kerülő Juguang-szigetek közti légtér védelméért volt felelős, A gránitsziklába vájt, háromszintes erőd építése viszonylag későn, 1975 és 1976 között zajlott és összesen 4 darab, 90mm kaliberű légvédelmi ágyú, valamint egy géppuskafészek, illetve raktárak, az itt szolgálatot teljesítő katonák számára kialakított helyiségek kaptak helyet benne.
Legnagyobb bánatomra innen gyakrolatilag minden fegyverzetet kipateroltak, úgyhogy a tenger morajlását üresen kongó lőállásokban lehetett hallgatni. Matsu más részein egyébként sok helyen meghagyták az eredetileg használt tüzérség hatástalanított példányait, sőt, Beigan szigetén a napjainkban is a katonaság által használt területen ezek éles, működő változatait is megfigyelhetjük, persze a fotózásra vonatkozó tilalom szigorú betartása mellett.
Utamat innen a sziget legmagasabb, majd legkeletibb, Kínához legközelebb eső része, a korábban már látott, hatalmas Matsu-szobor felé vettem. A 248 méter magas Yuntai-hegyet is természetesen a katonaság kezeli, ám meglepetésemre civilek is teljesen zavartalanul kóvályoghatnak a hegytetőn kialakított létesítmény tőszomszédságában, a nyilvánvalóan katonai berendezések fotózására sem zavartak el senkit.
A Yuntai-hegyen lévő katonai bázisnál egy nyilvánvalóan nem mostanában készült, Chiang Kai-sheket és híres jelmondatát ábrázoló domborműben is gyönyörködhetünk.
A sziget keleti partján szembesültem vele először egyébként, hogy milyen közel is van Kína, ugyanis ott, ahol a tajvani szolgáltatóm lefedettsége egy kicsit is gyengébb volt, ott azonnal valamelyik kínai szolgáltató hálózatára ugrott a telefonom és meglepetésemre később, eltávolodóban is ott maradt, szóval szerintem a kínaiak külön erőfeszítéseket tesznek azért, hogy amennyire lehet, elnyomják a tajvani szolgáltatók lefedettségét.
Előtérben egy elhagyott, a háttérben pedig egy napjainkban is használt lőállás Nangan keleti részén, háttérben a kínai partokkal.
A sziget keleti része más szempontból is érdekes, hiszen itt található a Matsu-szigetek nevét adó kínai tengeri istennőnek épített templom is, akit a térségben, Kínában is, széles körben tisztelnek. Matsu a halászok és tengerészek védőszentje, valódi kiléte azonban nem teljesen tisztázott. A legelfogadottabb teória szerint Matsu Lin Moniang néven született valamikor a 10. században a kínai Fujian tartományban, s különleges képességeivel előre megjósolta az időjárást, a tengerészeknek irányt mutatott, hogyan kerülhetik el a viharokat, így halála után istennőként kezdték tisztelni, kultusza rövidesen elterjedt Kína délkeleti partvidékén. A szigetcsoport így nemhivatalosan a Matsu-szigetek nevet viseli, tisztelegve az istennő előtt, illetve a legendák szerint Lin Moniang földi maradványai is itt, Nangan szigetén, a neki szentelt templomban találhatóak.
A Matsu sírját is tartalmazó templom Nangan keleti részén.
Persze, ha azt gondolnánk, hogy ez itt valami szent föld, akkor tévednénk, ugyanis a templom környékét is ezerszám borítja mindenféle egykor és ma is használt katonai létesítmény, kezdve a kis, közúti őrhelytől a homokos tengerpart előtti öbölbe békésen leparkolt partraszállító hajókig.
A Kínai Köztársaság kevésbé totalitarianista idejéből származó, Sun Yat-sen által megfogalmazott „Három Népi Elv” gyakorlatba való ültetésére buzdító plecsni (實踐三民主義, shíjiàn sānmín zhǔyì), mely a nacionalizmusra, a demokráciára és nép jólétére alapul. A Chiang Kai-shek-féle statárium éveiben utóbbi kettő viszonylag nehezen volt érzékelhető két koncepciós per, sajtóorgánumok ellehetetlenítése, vélt vagy valós kommunista elemek, értelmiségiek kivégzése közben.
A térségnek (nem csak Nangannak) egyébként van egy másfajta, természeti jellegzetessége is, ugyanis a melegebb évszakokban a partok mentén egy relatíve egyedülálló jelenség, az ún. „kék könnyek” (藍眼淚, lán yǎnlèi) figyelhető meg, melyet egy Noctiluca scintillans nevű, biolumineszcens jószág okoz. Az alábbi videó első néhány percéből kiderül, hogy pontosan mi is ez.
Tajvan egészét véve mindez egy matsui kuriózum, melyről mindenképp említést akartam tenni, azonban sajnos saját felvételek útján ez most nem fog sikerülni. Az áprilistól egészen szeptember-októberig megfigyelhető jelenséghez ugyanis - a helyiek szerint - még túl hideg volt, mely nem is csoda, hiszen, mint írtam, ottlétem alatt, illetve az azt megelőző napokban is, Tajvanhoz képest viszonylag cudar időjárás uralkodott, már ami a hőmérsékletet illeti.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
