Beigan
Utolsó napra maradt a Nanganhoz hasonlóan dimbes-dombos Beigan, melyet szintén hajóval közelítettem meg. A szigettel kapcsolatos olvasmányaim alapján itt számítottam a legtöbb katonai jellegű maradványra, hiszen Beigan partjai mentén 101 helyen létesült valamilyen lőállás vagy bunker, míg ugyanez a szám Nangan esetén csak 95, a két Juguang-szigeten pedig csak 75. Hozzá kell tenni mondjuk, hogy ezek többsége Beiganon is végtelenül lepusztult, nem vagy csak nagyon nehezen fedezhető fel, így többségük nem is szúr annyira szemet.
Beiganra érve rögtön egy ilyen csoda köszöntött. A felirat tanúsága szerint ez itt Baisha falu valami adminisztratív épülete lehetett, míg a falon keresztben a háborús kormányzat, korábban említett négy alapelvét (管，教，養，衛， guǎn, jiào, yǎng, wèi), azaz irányítás, oktatás, nevelés és fenntartás olvashatjuk.
Kicsit tovább haladva egy igazi kuriózumra, Beigan utolsó halásztanyájának míves bejáratra bukkanhatunk. Ezekből az 1950-es években a helyi kormányzó utasítására több is épült, javítva a halászok munkakörülményeit, szállást, étkezést, egyfajta gyülekezőhelyet biztosítva számukra. Az efféle épületek szinte mindegyike napjainkra már összeomlott, romjaikat sem lehet már felfedezni, így ez az épület az utolsó képviselő.
Baisha falu halásztanyájának bejárata.
Beigan nagy része is meredek partokkal büszkélkedhet, így ezeket leküzdve hamar a tenger felett találjuk magunkat. A növényzet itt összehasonlíthatatlanul dúsabb Dongjunél, de helyenként még Nangannál is, így a fákkal szegélyezett utak sokkal kevésbé tűntek szellősnek, s a levegő is sokkal párásabbnak hatott.
Kilátás Beigan déli részén. A képen három bunkert rejtettünk el.
A sziget nyugati oldalán haladva hamarosan megpillantottam Beigan szerintem legnagyobb látványosságát, Qinbi falut, mely kőből készült, egymás fölé magasodó kis házaival teljesen egy mediterrán, tengerparti falu benyomását keltette, bár a falu előtt elterülő partszakasz tisztasága itt is hagyott kívánnivalót. E falu egyike azon kevés helyeknek, melyet az önkormányzat a gondozásába vett és meglepően jó, hangulatos munkát végeztek az állagmegőrzéssel. Qinbi ugyanis az 1970-es évekre gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett, a rákászásból élő családok vagy kihaltak vagy jobb élet reményében Tajvan más részeire költöztek át, így beavatkozás nélkül valószínűleg az egész falu az enyészeté lett volna. Ma az épületek legtöbbje BnB-ként, kávézóként funkcionál.
Qinbi falu látképe.
A Qinbi fölé magasodó egyik szirt tetején volt egy, a kínai hidegháborús időkből fennmaradt, ám napjainkra jópofásított mementó is az egyik ilyen gigantikus hangszóró formájában. Annak idején több, ehhez hasonló hangszóró sorakozott Matsu és Kinmen partjai mentén is, híreket, propagandát, megadásra való felszólítást stb. sugározva a túlparton élőknek. Nem tudom, miféle pszichológiai hadviselés lehet ez, de én egészen biztosan elvakultan gyűlölném azt, aki kora reggeltől egészen késő estig ordibál a fülembe... Mondjuk, mint a példa is mutatja, nem volt túl sikeres a kínaiak térde kényszerítése ily' módon se. Napjainkban e hangszóróval a látogatók kedvenc zenéiket szólaltathatják meg Bluetooth-n keresztül, gondoltam is rá, hogy benyomom a „Mert a nézését, meg a járását”, de végül túl nagy volt a sor.
A matsui propaganda-hangszórók egyike, a hangszóró elején látható karakterek (親愛的, qīn'ài de) pedig azt jelentik, hogy „Kedves (valakik) ...”. „Kedves túlparton élő honfitársaim! A nevem Teng Li-chun...” - eképp szólította meg ugyanis egykor Teresa Teng, nemcsak Tajvan, de az egész Távol-Kelet egyik legikonikusabb híressége a szoros túloldalán élőket, ám az énekesnőt sem véletlenül választották ki e feladatra: Az 1980-as évek előtt ugyanis Kínában ritkán lehetett hallani bármilyen külföldi zenét (pláne tajvanit), így Teng zenéje úttörőnek számított egy olyan korban, mikor szinte minden a Párt és a hadsereg magasztalásáról szólt.
Qinbi után utam utolsó szakaszához értem és a beigani repülőtér felé vettem az irányt, a sziget legmagasabb pontján fekvő Bishan-kilátóhoz már nem volt erőm felküzdeni magam, főleg azok után, hogy egy helyen kutyák állták utam és egy viszonylag kaptatós kerülőútra kényszerültem.
Ez az itteni repülőtér szerintem a legkisebb, melyen valaha megfordultam (az új-zélandi kis, privát reptereket leszámítva), ugyanis az legfeljebb napi 2-3 járatot fogad és indít, mindegyiket Taipei - Songshan irányában. Ennélfogva túl nagy tömeg nem is fogadott, a személyzet száma valószínűleg meghaladta az utasokét, úgyhogy check-in után még a környék gyors felfedezésére indultam.
A beigani repülőtér látképe. A légiközlekedés kedvelőinek e kilátás egészen biztosan a mennyország lenne, ha naponta nem csak 2-3 alkalommal járna erre repülő.
A repülőtértől nem messze feküdt ugyanis a Duanpo-hegyen található kilátó, ahová egy kb. 15 perces sétával sikerült felküzdeni magam. A szigetnek ezen része azon ritkaságok közé esik, ahol annak ellenére is fogadnak civil látogatókat, hogy az valójában a hadsereg ellenőrzése alatt áll. A főkapunál ugyanis egy siheder mindenkinek felveszi az adatait, rögzíti a belépés időpontját, majd mindenkinek a lelkére köti, hogy a felsorakoztatott tarackok közül csak a negyediket szabad fotózni, mely egyébként nyilvánvalóan turistabarátabb környezetben álldogált mint társai.
Egy M2A1 típusú tüzérség látképe, mely 16km-es hatótávjával a környékbeli tenger és Kína közel eső partjai is elérhetőek voltak.
Itt egy kisebb múzeum is kialakításra került, így az érdeklődő a használt lőszerekről, robbanóanyagokról is több információhoz juthatott:
120mm-es aknavető lőszer látképe, míg a falon elhelyezett felirat tanúsága szerint a muníció lopkodásáért automatikusan halálbüntetés jár.
A fentebb látható ágyú által használt 8" (kb. 203mm) űrméretű, kb. 91kg-os lövedéke.
Így fejeződött hát be rövid, háromnapos matsui kirándulásom. Családom kicsit meg is lepődött, hogy ilyen rövid időre jöttem, de azt hiszem, ez a három nap is elegendő volt a szigetek esszenciáját adó tajvani - kínai konfliktusok „fizikai” oldalának megismerésére, a látványos tájakról nem is beszélve. Ez volt egyébként Tajvan utolsó olyan, civilek által is látogatható része, ahol még nem jártam (mert pl. a Dongsha-sziget nem ilyen), úgyhogy elmondhatom, hogy Tajvan minden részében jártam már, noha felfedeznivaló még akad bőséggel mindenhol.
