A Google első évei

  • (f)
  • (p)
Tudástár – Írta: | 2012-01-18 12:00

Hogyan lett 2 fiatal cége szignifikáns gazdasági szereplő és az internetes világ egyik vezető márkaneve?

Kulcsszavak: nincsenek kulcsszavak

[ Új teszt ]

Bevezető

Bevezető

Aktív internetfelhasználó lévén már évek óta gyakorlatilag napi szinten találkozom a Google márkanévvel és a kapcsolódó szolgáltatásokkal. Ha akartam sem tudtam volna elsiklani afelett, hogy milyen hatalmassá is nőtte ki magát ez a cég: körülbelül egy évtized alatt az internetes élet egyik legbefolyásosabb szereplőjévé vált, és látszólag töretlen a sikere. Ez a mesés karrier felkeltette az érdeklődésemet, és úgy határoztam, megnézem, hogyan is született és lett világhírűvé a vállalat.

•••

Megkérek mindenkit, hogy az írás részének/egészének bármilyen formában való felhasználása/közzététele előtt keressen fel valamilyen úton-módon, és kérjen tőlem engedélyt!

.

A cikkhez felhasznált főbb források:
• a Google saját oldalai
• John Battelle: Keress!
• Bernard Girard: A menedzsment forradalma: A Google-modell
• David Vise -- Mark Malseed: A Google-sztori
• számtalan IT-portál híreiből összeszedett információmorzsák

A kezdetek

A Google története

A kezdetek

A Google kaliforniai illetőségű cég. Az Egyesült Államok ezen régiója többek között arról is nevezetes, hogy itt a legnagyobb az egy négyzetkilométerre jutó vállalkozók száma, valamint itt található a Szilícium-völgy, az USA high-tech szektorának melegágya, mely mára már olyan neves cégeknek ad otthont, mint az Apple, Facebook, Hewlett-Packard, Intel, AMD, eBay, Adobe, Yahoo!, no meg természetesen a Google. Ennek oka, hogy a kaliforniai törvényhozás a többi államhoz képest határozottan kedvezőbb körülményeket biztosít az új és régi vállalkozásoknak, kezdeményezéseknek egyaránt, melyet a piac ki is használ: hemzsegnek a kockázati befektetők, jogi irodák, valamint a (leendő) vállalkozók.

1995-ben, a dotkomlufi* növekedésének eleje tájékán az informatikus mérnöknek készülő Larry Page* a Stanford Egyetem PhD-programjának nyílt napján vett részt látogatóként, mikor találkozott az ugyancsak mérnöki tanulmányokat folytató Sergey Brinnel*, aki másodéves PhD-hallgatóként az érdeklődők egy csoportjának -- épp abban, amelyikben Larry volt -- mutatta be a várost és az egyetemet; az egész napot végigvitatkozták, változatos témaköröket érintve (máig az egyik kedvelt időtöltésük). Habár nem voltak módfelett szimpatikusak egymásnak, mégis kialakult bennük egyfajta tisztelet a másik iránt. Részben ennek köszönhető, hogy a következő tanévben az addig disszertációjához témát kereső Sergey csatlakozott Larryhez, aki a BackRubnak elnevezett projektjén dolgozott, és ettől kezdve szabad idejüket ezen munkálkodva töltötték.

---

*dotkomlufi, internetbuborék: 1995-ben néhány internetes szolgáltatásra épülő vállalat tőzsdére vezetésével és szokatlanul gyors felértékelődésével indult meg az internetláz -- tömegével alakultak cégek, amelyek az online piactól remélték a gyors meggazdagodást, és ennek érdekében hajlandóak voltak hatalmas pénzösszegeket áldozni. Az általánosan uralkodó elképzelés szerint aki látogatókat tud a honlapjára vonzani, az hirdetési felületek eladásából vissza tudja nyerni a befektetett tőkét. A fő probléma az új szereplők üzleti stratégiájában gyökerezett; miután úgy tűnt, hogy az internetalapú vállalkozások tőzsdei értékét elsősorban a látogatottság szabja meg, a látogatók számára hasznos és vonzó szolgáltatások helyett oldalaik forgalmát úgy kívánták növelni, hogy ugyanolyan módon hirdették magukat, ahogy ők is pénzt kívántak nyerni: internetes reklámokon keresztül. Ebben támogatták őket az egyébként hagyományosan óvatos kockázati tőkések is, akik arra apellálva adtak nekik kölcsönt (a hirdetéseik finanszírozására), hogy a piac majd eldönti, mely versenyzőknek van ténylegesen működő modellje. Az elv szerint az esetleges veszteségekért bőven kompenzálják majd őket azok a támogatottjaik, akik a többi sikeres internetes kezdeményezéshez hasonlóan pénztermelő gépezetté váltak. Tényleges szolgáltatás és érték híján a lufi 2000 márciusában kipukkadt, számos vállalkozót és befektetőt magával rántva.

*Lawrence Page (East Lansing, Michigan, USA; 1973. március 26.) a Google társalapítója. Apja Carl Victor Page volt, egyike a Michigani Állami Egyetem első számítástechnikai diplomásainak, illetve ugyanott professzor is. Édesanyja Gloria Page, aki ugyancsak számítástechnikából diplomázott, és adatbázisokkal foglalkozik. Larry apjához hasonlóan a Michigani Egyetemen szerezte informatikus mérnöki diplomáját, melyet követően a Stanford PhD-programját választotta továbbtanulása színhelyéül.

*Sergey Mikhaylovich Brin (Moszkva, Szovjetunió; 1973. augusztus 21.) a Google társalapítója. Családjával 6 éves korában migráltak az Egyesült Államokba. Édesanyja a NASA-nál kutató, apja matematikaprofesszor. Sergey kiemelkedő matematikai tehetségének köszönhetően már 19 évesen diplomázott azon a marylandi egyetemen, ahol apja is tanított. Ezután iratkozott be a Stanford doktori programjára, ahol később közös projektbe kezdtek Larryvel.

A keresés alapjai

A keresés alapjai


A Backrub logója -- Larry kezének szkennelt képe

A BackRub az akkor még egészen fiatal világháló egyik problémájára kívánt megoldást adni, mely abban gyökerezik, hogy az interneten a hivatkozások egyirányúak: egy weboldalról eljuthatunk másik oldalakra, de azt nem tudjuk, hogy egy tetszőlegesen meghatározott pontra mely más oldalak utalnak. Ahhoz viszont, hogy működni tudjon a program, fel kell kutatni és el kell tárolni egy adatbázisban az interneten fellelhető hivatkozásokat, így Page-ék létrehoztak egy ún. crawlert (kereső-/kutatórobotot), amely programja szerint linkről linkre haladva térképezi fel a webet. 1996 márciusában indították útjára Larry stanfordi honlapjáról, nem is sejtve, mennyire központi szerepet játszik majd az életükben pár év múltán.

A BackRub lehetővé tette az oldalak fontosság szerinti rendszerezését is a tudományos publikációk mintájára -- minél több helyről mutatnak egy weboldalra, az feltehetőleg annál értékesebb. A fiúk úgy döntöttek azonban, hogy ez a rangsorolás még nem megfelelő, hiszen nem minden hivatkozás egyenértékű: ha egy tudományos körökben elismert személyiség hivatkozik valakinek a publikációjára, az többet nyom a latban, mintha ugyanezt egy kevésbé neves kutató tenné. Célszerű tehát a BackRubnál is alkalmazni valamiféle súlyozást, és ennek magától értetődő módja, ha az olyan oldalak linkjeinek, amelyre többen hivatkoznak, nagyobb fontosságot tulajdonítunk. A probléma matematikai nehézségeit Brin zsenijével sikerült áthidalniuk, és ezzel létrehozták azt az algoritmust, amit PageRanknek neveztek el, és amely mindmáig alapját képezi a Google rangsorolási megoldásának.

PageRank: szójáték; az angol ,,Page" szó oldalt jelent, egyszerre utalva a weboldalakra és Larry Page nevére.

Az eredmények rangsorolása közben jött a felismerés, hogy ez az elgondolás az internetes keresésben is segítséget nyújthatna. Szinte magától értetődően tették meg a következő lépést: keresőt írtak az adatbázishoz. Egy rövid kísérletsorozat elég volt az így létrejött keresőprogram színvonalának megállapításához: az akkori -- kulcsszóalapú rangsorolást használó -- népszerű keresőknél (AltaVista, Excite) lényegesen relevánsabb, ezáltal használhatóbb eredményeket adott, és ami még fontosabb, működéséből adódóan lépést tudott és tud tartani az internet gyors növekedésével. Szemben a Yahoo!-ra és a hozzá hasonló elven működő lapokra jellemző -- szerkesztői revíziót és beavatkozást igénylő -- adatbázisokkal, melyek frissítése az interneten található adatmennyiség bővülésével egyre lomhábbá, költségesebbé, pontatlanabbá vált.

A keresőeszközök silányságának fő oka abban rejlett, hogy az akkori oldalak elsősorban portálokként akartak működni, minél több felhasználót magukhoz vonzva és a reklámok miatt az oldalon tartva. Ezért a keresést inkább kiegészítő szolgáltatásként, semmint fő tevékenységként kezelték, és nem foglalkoztak túlzottan az eredmények javításával, megelégedtek a kulcsszavak, illetve az eredményekre való kattintások számlálásával. Ez a rangsorolási metódus amellett, hogy pontatlan eredményeket ad, könnyen manipulálható is -- nem sok idő kellett hozzá, hogy a népszerű kulcsszavakra megjelenő találati listákban bármiféle használható eredmény helyett pornográf oldalakra mutató linkekkel találják szembe magukat a felhasználók.


A Google béta logója, az elsők egyike -- Sergey munkája

Brin rövid idő alatt egy webes felületet is összeeszkábált neki a minimalizmus jegyében, és már csupán két dologra volt szükségük az induláshoz: egy névre és egy logóra. Az időközben új tagokkal bővült csapattal hosszas fejtörés után állapodtak meg abban a szóban, ami az angolban az "1 és mögötte száz nulla" megfelelője, és így valamelyest tükrözni tudja, mekkora méretekben is gondolkodnak -- ám a helyesírásában nem voltak biztosak, így esett, hogy a Googol helyett a Google nevet adták a keresőjüknek; amikor pár napra rá valaki felhívta rá a figyelmüket, már nem akartak változtatni rajta. A Google első változatát 1996 augusztusában tették fel a Stanford weboldalára, ami számos hallgató, kutató és tanár alapértelmezett keresőjévé avanzsált.

A Stanford korlátai

A Stanford korlátai

A csapat csakhamar szembesült több problémával is, de ezek közül talán a legnagyobb a számítógépeik jelentette szűk keresztmetszetben rejlett. Larry, Sergey és a többiek nekiálltak alkatrészeket szerezni további számítógépek összeszereléséhez, és mivel pénztárcájuk szűkös volt hozzá, hogy újonnan szerezzék be ezeket, így minden követ megmozgattak személyes környezetüktől kezdve a témavezetőjükön, Terry Winogradon (később a Google munkatársa) át egészen az igazgatóságig. Igyekezeteik dacára a program étvágya az adatbázis és a lekérések számának növekedésével rohamos léptékben nőtt -- egy ízben egy tanszéki mentor közbenjárásával sikerült hozzáférést szerezniük az egyik Sun Ultra géphez, aminek kapacitása közel tízszerese volt egy akkori átlagos PC-nek, de rövidesen ez is kevésnek bizonyult --, és alig győzték biztosítani számára a hardvert és a helyet. Szerencséjükre a Stanford internetkapcsolata úgy-ahogy bírta a megpróbáltatásokat, így e téren nem származott különösebb bonyodalmuk abból, hogy a kor egyik leggyorsabb interneteléréssel rendelkező intézményében láttak neki egy ilyen nagy adatforgalommal járó projektnek, de a pletykák szerint időnként megesett, hogy a Stanford teljes sávszélességét felemésztette a Google, bár normál esetben beérte ,,mindössze" a felével.

Ez az időszak mindazonáltal alapvetően befolyásolta a Google későbbi infrastruktúráját: mivel a különböző alkatrészek beszerzésekor jelentős szerepet játszott az alacsony költségvetés, kevés csúcsszámítógép helyett sok olcsó, kisebb számítási teljesítménnyel bíró eszközzel dolgoztak. Noha ennek előnyei később váltak igazán hangsúlyossá, már akkor nagy hatást gyakorolt a fejlesztés irányára: prioritást kapott a programkód és a felületek optimalizálása és letisztultsága, elősegítve a gyors futást a gyengébb komputereken is. Hasonlóan fontos következménye a könnyebb fejlesztés, a hatékonyabb erőforráskihasználás, valamint a hibás elemek menet közbeni javítása: míg egy szuperszámítógép megvásárlása és beüzemelése minden esetben jelentős összegeket emészt fel, a Google-éhez hasonló rendszerek lehetővé teszik a több, kisebb lépésből álló bővítést, így könnyebbé téve azt is, hogy mindig megfeleljen a teljesítmény az aktuális igényeknek, továbbá meghibásodáskor a hálózat egy-egy elemének kiesése nem befolyásolja drasztikusan a nagy egészet, és az egész rendszer kevésbé sebezhető.

A költségek miatt a szuperszámítógépekben gondolkodó vállalatok igyekeznek a fejlesztést a lehető legtovább húzni, ami a felhasználói élmény rovására megy. Tovább rontja a helyzetet a finomhangolási lehetőségek hiánya: egy-egy beruházás után a teljesítmény egy része hosszabb-rövidebb ideig kihasználatlan marad, ami az informatikai termékek piaci értékének rendkívül gyors amortizálódását figyelembe véve alacsony hatásfokú tőkefelhasználást eredményez.
A Google-nek ma különböző értesülések szerint egymilliónál is több szervere van világszerte. Egy ilyen infrastruktúrával rendelkező vállalat hálózatának térdre kényszerítése a mai technológiával közel áll a lehetetlenhez.

Akadtak egyéb kifogások is a programmal kapcsolatban: a webmesterek (akiknek egy része otthoni, a Stanfordéhoz képest sokkalta lassabb, ezáltal könnyebben túlterhelhető internetelérést használva üzemeltette honlapját) nem értették, hogy miért futnak be gyors egymásutánban lekérdezések weboldalaikra (amelyek olyan alaposak voltak, hogy alkalmasint még a titkosnak szánt aloldalakra is bejutottak), s tömegével írták a reklamáló e-maileket a Stanford rendszergazdáinak. A panaszos levelek miatt 1997 februárjában Steve Hansen (később a Google biztonsági részlegének vezetője), a Stanford informatikai biztonsági vezetője levelet intézett Page-ékhez, amelyben felszólította őket, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében, mielőtt még külső erőknek kell eljárniuk. A csapat válaszként feltett az internetre egy weboldalt, amelyben megmagyarázták a sűrű lekérések okait, egyúttal annak módját is közölték, hogy hogyan lehet jelezni a kutatórobotnak, hogy adott honlapot ne térképezzen fel. Az elégedetlenkedő üzenetek viszont nem akartak abbamaradni: egyre többen figyeltek fel a Google-re a Stanfordon kívül is, és sok webmesternek nem volt ínyére az az objektív rangsorolási módszer, ami alkalomadtán nem az ő honlapjukat sorolta a legjobbak közé, függetlenül az esetleges elnyert díjak számától és milyenségétől. De ekkorra már elindult a lavina, az új rangsorolási metódus egyre több és több honlaptulajdonost sarkallt arra, hogy igyekezzenek minél jobb besorolást szerezni a Google indexében.

Vállalat születik

Vállalat születik

A Szilícium-völgy közelségéből fakadó környezet és légkör tagadhatatlanul vállalatindításra csábítja mindazokat, akiknek van valami ötlet a tarsolyukban. Brin és Page esetében sem volt ez másképp: szerettek volna az egyetemen maradni, hogy befejezhessék a PhD-programot és lediplomázzanak, de a korlátok, amelyekbe egyre gyakrabban beleütköztek, választás elé állították őket: vagy a Google-t, vagy az iskolai tanulmányaikat kellett legalábbis ideiglenesen félretenniük. Eredeti terveik szerint a Google keresési megoldásának licencét adták volna bérbe az akkor népszerű keresőportáloknak, illetve azoknak, akik érdeklődtek utána. Ez az épp divatos portálközpontú nézet miatt meghiúsult, hiszen Larryék terméke ahelyett, hogy az adott webhelyen minél több idő eltöltésére ösztönözte a felhasználókat, éppen hogy segített volna nekik minél hamarabb másik oldalakra jutni. Döntöttek: belevágnak a cégalapításba, és ha nem sikerül, legfeljebb visszatérnek a Stanfordra befejezni a PhD-programjukat.

Első feladatukat is kitűzték maguk elé: ha elhagyják az egyetemet, valahogy finanszírozniuk kell az irodájukat, a számítógépeket és az infrastruktúrát, azaz nemes egyszerűséggel pénzre van szükségük. David Cheriton, az egyik tanszéki tanácsadó javasolta nekik Andy Bechtolsheimet, a Sun Microsystems* társalapítóját, akivel 1998 augusztusában sikerült is egy gyors találkozót megbeszélniük. Bemutatták neki a Google működését és a vele kapcsolatos elképzeléseiket, céljaikat. Bechtolsheim Szilícium-völgyben szerzett tapasztalatai azt sugallták, hogy ebben az ötletben van potenciál, így minden további nélkül kiállított egy 100.000 dollárról szóló csekket az akkor még nem is létező Google Inc. nevére, amellyel nem csupán anyagi segítséget nyújtott nekik, hanem elismert üzletemberként bizalmat is szavazott egy fiatal, szinte még nem is létező vállalkozásnak -- egyúttal jelezve a többi befektető felé, hogy érdemes odafigyelni rájuk. Pár héttel később, 1998 szeptember 7-én bejegyezték a Google Inc-et, majd beváltották a csekket, röviddel ezután pedig felvették első alkalmazottjukat, Craig Silversteint. Családjuktól, barátaiktól, egyéb támogatóktól összeszedtek további 900.000 dollárt, így egymillió dollárból gazdálkodhattak. Kezdetben egyik ismerősüknél, Susan Wojcickinél béreltek néhány szobát és rendeztek be egy irodát, de szűk 5 hónap elteltével az is kicsivé vált, átköltöztek hát egy Palo Alto-beli irodába Susan Wojcicki később a Google 18. alkalmazottja lett, továbbá a fiúk rajta keresztül ismerték meg húgát, Anne Wojcickit, akit Sergey 2007 májusában feleségül vett.

---

*Sun (Stanford University Network) Microsystems: Számítógépes programokra és szerverekre specializálódott cég, a nyílt forráskódú közösség egyik lelkes támogatója. 1982-ben alapították, a dotkomlufi 2001-es kipukkanásáig mesés növekedést produkált. Termékpalettájában főleg prémium kategóriás számítógépek, különböző hálózati megoldások, a Solaris nevű operációs rendszer és a máig is népszerű Java szerepelt. 2010-ben felvásárolta az Oracle.

Szűkös idők

Szűkös idők

A kereső népszerűsége olyan szédületes tempóban növekedett -- kilencedik munkatársuk, Salar Kamangar 1999-es becslése szerint havi 50%-kal emelkedett a honlap látogatottsága -- bármilyen marketingjellegű beruházás teljes hiányának dacára is, hogy a cég csak nagy nehézségek árán tudott lépést tartani vele, hiába vettek fel egyre több alkalmazottat és állítottak szolgálatba egyre több gépet. A bővülés üteme magával vonta a pénz fogyásának felgyorsulását is. Mivel bevételi forrást még nem találtak, a kezdeti egymillió dollár vészesen fogyott. A program életben tartásához szükség volt egy olyan modell kidolgozására, amely lehetőleg hosszabb távon fedezni tudja a kiadásokat, így pénznyelő helyett önfenntartóvá téve azt. A keresőtechnológia el- vagy bérbeadása abban a környezetben, ahol a keresésben nem láttak értéket, nem nyújtott megoldást. A másik népszerű választás, a bannerek* megjelenítése az oldalon nem volt Brin és Page ínyére, valamint a Google letisztult arculatába sem illett volna bele. A többi felmerülő elképzelés már ennyire sem tűnt járhatónak (pl. fizetőssé tenni a kereső használatát), felhasználóbarátnak pedig mégannyira sem. Más működő ötlet híján időt akartak nyerni, míg ki nem találnak valamit, ami megfelel az igényeiknek; kockázati befektetőkhöz fordultak.

A kockázati tőkések segítségéért azonban árat kellett fizetni: a befektetők a támogatott vállalkozásokat minél hamarabb tőzsdére akarták vinni a befektetés gyors megtérülése érdekében, ennek biztosításaképp saját embereiket ültették az igazgatótanácsba, és igyekeztek a vezetői posztokra is az ő érdekeiket támogató személyeket elhelyezni. Mivel az alapítók tartottak tőle, hogy kicsúszik a kezükből a Google irányítása, ha nem elég óvatosak, rendhagyó, egyes üzleti körökben egyenesen pimaszul ható döntést hoztak: megpróbálnak egyszerre két kockázati tőkést rávenni a befektetésre. Ez már abban az esetben is felhördülést váltott volna ki, ha nem egyenesen a két legnagyobb, ráadásul egymással konkuráló befektetőcéget célozzák meg: a Sequoia Capitalt és a Kleiner Perkins Caufield and Byerst. Ettől a lépéstől több aggályukkal kapcsolatban is pozitív kimenetelt vártak: ha két ilyen kaliberű versenyző is érdekelt a Google-ben, kisebb az esélye a cég szempontjából kedvezőtlen lépések kierőszakolásának, hiszen folyamatosan felügyelik majd egymást; a fiúkra nehezedő nyomás ugyancsak az imént említett okból megoszlik, enyhül; reklámot biztosít nekik, méghozzá nem is akármilyet.

Hazardírozás volt ez a javából, de keresőjük képességeit és vonzerejét ismerve nem akartak alább adni, bíztak tehát a befektetők jó pénzügyi szimatában és a büszkeségüknél is nagyobb pénzéhségükben. Szolgáltatásuk bemutatása mindkét félnél kedvező fogadtatásban részesült, mert a vállalkozók nagy hányadával ellentétben ők nem puszta ötletekkel és elképzelésekkel álltak elő, hanem egy már működő terméket mutattak be, amelyben a forgalmi adatok alapján valóban benne volt egy potenciális új aranybánya ígérete, noha üzleti tervük még nem volt; hasonlóan pozitív hatással volt a befektetőkre Brin és Page dinamikája és üzleti hozzáállása -- a kettős befektetés ötletét ellenben már kevésbé vették jó néven. Egy rövid tárgyalássorozatot követően végül győzedelmeskedtek az anyagi megfontolások, és mind a két cég 12,5 millió dollárnyi tőkét biztosított a Google-nek, melyet 1999. június 7-én sajtóközleményben is bejelentettek. A Kleiner Perkins részéről John Doerr*, a Sequoia Capital oldaláról Michael Moritz* került az igazgatótanácsba. Ám a szokatlan felállásnak feltétele is volt: fel kell venniük egy új ügyvezető igazgatót, méghozzá olyat, aki megfelel mindkét oldal elvárásainak. Ennek célja a befektetők részéről a Google nyereségessé tétele, ezáltal piaci értékének növelése volt, valamint a cég stabilitásának megalapozása; elismerték a két ifjú titán tehetségét, de minden kétséget kizáróan tapasztalatlanok voltak üzleti körökben, ezért kellett valaki, aki féken tartja őket és útmutatást nyújt. Az alapítók vonakodtak korlátok közé szorítani magukat, és addig halasztgatták a harmadik vezető felvételét, ameddig csak lehetett. Végül 2 év huzavona után, 2001 augusztusában nevezték ki Eric Schmidtet*.

---

*banner: más oldalra mutató grafikus link; az internetbuborék növekedésének idején a nagy forgalommal rendelkező weblapok reklámfelületeket alakítottak ki oldalaikon, melyekre busás összegekért cserébe (többnyire villogó, hivalkodó, élénk színekkel operáló) bannereket helyeztek el -- emiatt a pénzkeresési mód miatt alakult ki az arra az időszakra különösen jellemző portálközpontú szemlélet, és ezért hanyagolták többek között a keresést is.

*John Doerr a Kleiner Perkins Caufield and Byers kockázati befektetője. Sikeres üzletember, munkája során olyan, mára már híres vállalkozásokat szponzorált, mint a Netscape, Amazon, Compaq, Sun Microsystems, illetve a Google. 1974-ben került az Intelhez, ahol először fejlesztőként, később az egyik legeredményesebb értékesítőként volt jelen. 2009-ben Barack Obama gazdasági válság miatt létrehozott elnöki tanácsának tagjává nevezték ki.

*Michael Moritz a Sequoia Capitalnál kockázati befektető, a Google igazgatótanácsának tagja 1999-től 2007-ig. Legsikeresebb internetes beruházásai között szerepel többek között a PayPal, Cisco, YouTube, Yahoo!, Apple, valamint a Kleiner Perkins Caufield and Byersszel közösen a Google.

*Eric Emerson Schmidt (Washington, D.C., USA; 1955. április 27.) a Google ügyvezető igazgatója. Alapfokú egyetemi tanulmányait a Princeton Egyetemen végezte, majd a Kalifornia-beli Berkeley-n szerzett mesterdiplomát 1979-ben, majd később ugyanitt doktorált villamosmérnökként. Részmunkaidőben tanított a Stanfordon is. Szakmai pályafutása során 1983-ban csatlakozott a SUN Microsystemshez, ahol a Java fejlesztésében vett részt, és rövidesen a vezető technikussá vált. 1997-ben a Novell ügyvezető igazgatójává nevezték ki, de 2001-ben, miután levezényelte a Cambridge Technology Partners akvizícióját, John Doerr és Michael Moritz kérésére és közvetítésével 2001 márciusában átnyergelt a Google-höz, ahol ugyancsak ügyvezetői igazgatói tisztet töltött be még az év augusztusától. Máig is ezen a poszton van. 2006 augusztus 28-án beválasztották az Apple igazgatótanácsába, ahol 2009 augusztus 3-áig töltötte be tisztjét. Nemhivatalos tanácsosa volt Barack Obama amerikai elnökjelölt kampányának is, majd 2008 októberében ő is csatlakozott a kampányhoz. Obama elnökké választása után nem sokkal a tudományos elnöki tanács tagjává avanzsált.

Reklámok

Reklámok

Továbbra sem találva egyéb járható utat a keresőmotor bevételének hiányára, a projekt fenntarthatósága érdekében (és a befektetők nyomására) eldőlt, hogy reklámokkal fogják profitábilissá tenni a vállalkozást, ám a többiektől eltérő módon, a minimalizmus és egyszerűség jegyében oldják meg azt. A gondolatmenet eredményeként a találati lista jobb oldalán kialakított sávban szöveges, egyszerű kinézetű, rövid hirdetések megjelenítésére adtak lehetőséget. A mérnöki mentalitás -- csakúgy mint a BackRubnál -- itt is megmutatkozott az automatizmus és a hatékonyság preferálásában. Az egész folyamatot úgy alakították ki, hogy a hirdető egy jól felépített, átfogó, mégis egyszerűen kezelhető webes felületen írhatta meg, adhatta fel, rendelhette kulcsszavakhoz és fizethette ki hirdetését, mindezt a Google oldaláról mindennemű emberi interakció nélkül. Ennek a megoldásnak legfontosabb előnyei közé tartozott a késleltetés nélküli feladás, módosítás, hatékonysági mutatók számítása, valamint az alacsony költségek mindkét oldalon. Ilyen módon már a kisebb költségvetésű vállalkozások is megengedhették maguknak a marketing ezen formáját, amely hatalmas változás volt, de erről kicsit később.

A szolgáltatás 2000. októberében indult útjára AdWords néven, CPM-alapú* díjszabással. Az infrastruktúrának köszönhető gyors információfeldolgozás és a bármikor ingyenesen igénybe vehető, valós idejű eredményességi statisztika lehetővé tette, sőt, ösztönözte a hirdetőket hirdetéseik finomhangolására, jobbá tételére. Mivel a hirdetések formailag nem tértek el egymástól (csupán egy hiperhivatkozásból és az alatta elhelyezkedő rövid szövegből álltak), a vizuális figyelemfelkeltés helyett a tartalom került előtérbe. A Google tehát így az addig megszokottól eltérő szabályokat állított fel, egy olyan rétegnek is lehetőséget adott az interneten való megjelenésre, amelynek azelőtt nem volt módjuk rá, és kezükbe adta a megfelelő eszközöket a fejlődéshez. Ugyan voltak elégedetlenkedők, a keresőnek addigra már napi húszmilliós látogatottsága volt, nem lett volna jó döntés tehát elmenni mellette, kihagyva a kínálkozó üzleti lehetőségeket.

A CPM-alapú díjszabás remekül működött, és maradt is volna, ha nincs a GoTo.com (később Overture)*, amely egy aukció alapú CPC-rendszerrel* tűnt fel, és szabadalmaztatta is azt. A módszer -- melyet módosításokkal átvett a Google is* -- a hirdetésre való kattintások szerint végezte az árkalkulációt, így közelítve a hirdetők költségét a hirdetés tényleges hatékonyságához*, csökkentve a kiesett költségeket. Az adott hirdetések kattintásai után fizetni kívánt árat maguk a hirdetők és nem a szolgáltató határozta meg, de természetesen minél többet fizetett valaki, annál kedvezőbb helyre került az erre kialakított oldalsávban. A Google megoldásában ez annyiban módosult, hogy nem kizárólagosan a meghatározott díj, hanem a megjelenések és kattintások aránya is befolyásolta a pozíciót: hiába volt tehát hajlandó valaki klikkenként nagyobb összeget felajánlani, ha nem volt kellően hatékony, a rangsorolásért felelős algoritmus minden további nélkül hátrébb helyezhette más, nagyobb forgalmat generáló reklámoknál. Az elgondolás és a megvalósítás kiélezett versenyhelyzetet idézett elő az AdWordsöt igénybe vevő vállalkozások között, másfajta gondolkodásra, kreativitásra kényszerítve őket.

Említésre érdemes még az ún. "long tail''*; bár mindaddig a portáloknak kellemes haszon folyt be a méregdrágán eladott bannerhelyekből, az online jelenlévő vagy az ott megjelenni kívánó cégeknek mindössze egy apró szeletével üzleteltek. Mint azt már az imént említettem, az AdWords hatására a kispénzű vállalkozók is lehetőséget kaptak az internetes terjeszkedésre, promócióra, megszólítva ezzel egy mindaddig parlagon heverő piacot. A "long tail'' jelenséget pont ezek a kisebb halak adják. A megfelelő feltételek mellett legalább olyan fontosak, mint a nagyok, mert ugyan külön-külön kevés bevételt hoznak, temérdek van belőlük. A sok kicsi sokra megy elve alapján nem elhanyagolható a jelenlétük, és alkalmas körülmények között lehet legalább akkora gazdasági súlyuk, mint az élvonalnak. A Brin és Page által olyannyira előnyben részesített automatizmus, illetve az AdWords működési metódusa minimalizálja a megrendelők számából származó költségeket úgy, hogy emellett az átfutási idő sem romlik észrevehetően, emiatt nagyon is alkalmasak nagy számú, de kis profitot termelő üzlet, szerződés megkötésére és fenntartására. A "long tail'' elnevezést pedig leginkább akkor érthetjük meg, ha felrajzoljuk egy képzeletbeli, széles termékskálát magáénak tudó üzlet termékkeresleti grafikonját.


A "long tail" grafikus ábrázolása

A reklámpiaci megjelenés jó döntésnek bizonyult: azonnal nyereségessé tette a Google-t, a CPC ráadásul még a CPM eredményeit is túlszárnyalta, és ezzel a keresővállalat megtette az első igazán nagy lépést azon az úton, amelyen mára már üzleti óriássá nőtte ki magát. Hogy mégis mennyire, azt minden kétséget kizáróan jelzi például a Google 2009-es éve, melyet 23,6 milliárd USD-s bevétellel zárt, ennek állításuk szerint 99%-a hirdetésekből származik.

---

*Cost per mille (CPM): 1000 emberhez való eljuttatás költsége. Itt: ezer megjelenésenkénti költség.

*GoTo/Overture: A befektetőgéniuszként számon tartott Bill Gross alapította 1998-ban. Az első olyan internetes kereső, amely ún. szponzorált találatokból tartotta fenn magát. 2001 októberétől Overture Services néven volt jelen az üzleti világban, és üzleti partnerévé vált több portálnak, többek között a Yahoo!-nak és a Microsoft üzemeltette MSN-nek is. Egyike az internetbuborék kipukkanásának időszakában is profitot termelő vállalkozásoknak. 2003-ban a Yahoo! több mint másfélmilliárd dollárért felvásárolja.

*Cost Per Click (CPC): Kattintásonkénti költség.

*Az Overture szabadalomsértési eljárást is indított a Google ellen a módszerük elcsaklizásáért, de peren kívüli megegyezéssel zárult az ügy.

*A CPM egyik legnagyobb hátránya, hogy azok után is számláz, akik a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatják a promotált termék vagy szolgáltatás iránt. A CPC ezzel szemben egy olyan magatartási formára alapoz (klikk), mely érdeklődést feltételez.

*A "long tail" kifejezést Chris Anderson amerikai üzletember és újságíró alkotta, magyar fordítása: hosszú farok.

Tőzsde

Tőzsde

A dotkomlufi 2001-es kidurranásakor az informatikai társaságok tömegével jelentettek be csődöt, vagy bocsátottak el munkatársakat az összeomlás elkerülése végett. Azoknak a keveseknek, akiket ilyen-olyan okokból nem sújtott keményen a válság, ez az időszak sok lehetőséggel kecsegtetett. A Google-nek különösen kedvező volt a kialakult gazdasági helyzet: nem sokkal korábban léptek be egy mindaddig kihasználatlan piacra az AdWords névre hallgató aranytojást tojó tyúkjukkal, potenciális versenytársaik tönkrementek, vagy legalábbis küzdöttek ellene, és számos elsőrangú informatikus maradt munka nélkül. Sergey és Larry elitizmusa az alkalmazottak terén is megnyilvánult, csak a legjobbakat voltak hajlandóak felvenni, s ezt minden további nélkül megtehették, méghozzá kedvező feltételek mellett. A vállalat sok egyéb mellett részvényopciókat is kínált egyre növekvő alkalmazottainak, amivel sokan éltek is, látván a töretlen fejlődést. A tőzsdei bevezetés azonban váratott magára: a keresőóriásra egyre többen figyeltek fel, de mivel magáncég volt, nem volt kötelező pénzügyi eredményeit közzétenni -- legalábbis addig, amíg azok el nem érnek egy meghatározott szintet. A magyarázat egyszerű, szerettek volna annyi előnyt összeszedni versenytársak nélkül, amennyit csak lehetett. Ám 2004 elejére elérte ezt a méretet, továbbá a részvényvárományos munkatársak és a kockázati befektetők nyomása is egyre inkább nehezedett rájuk. Ekkor már az alapítók sem látták értelmét a további halogatásnak, beadták a derekukat.

A megszokott gyakorlattól, ahogy annyi más esetben, most is eltértek. Részvényáraik meghatározására a hagyományos banki és befektetőházi értékfelmérés helyett az ún. holland árverés* módosított változatát alkalmazták. Ezzel a módszerrel kívánták tompítani a nyitónapi árfolyamugrást, ami a hagyományos módszerrel várható lett volna*.

2004. április 29-én nyújtották be a tőzsdei bejegyzéshez szükséges S1 formanyomtatványt, melyben bejelentették, hogy értékesíteni kívánják részvényeiknek 2 718 281 828 dollár az Euler-számra való utalás értékű csomagját. A mellékletekben egyebek mellett kijelentették, a cég feletti irányításuk és felügyeleti joguk megőrzése érdekében kettős osztatú részvénystruktúrát fognak alkalmazni, így Schmidt, Brin és Page részvényei külön-külön is tízszer annyi szavazatot érnek, mint a nyilvánosan értékesítettek. Megtalálható volt a mellékletek között egy, a leendő részvényeseknek szánt nyílt levél is, melyben kijelentették, hogy a Google egy egyéni látásmódú, sajátos elvek szerint működő vállalat, és ez az, ami miatt jobban teszi a dolgát a többieknél. Noha az üzleti eredmények ezt kellőképp alátámasztják, a levél, a brókercégek kihagyása és az aukció hasonlóan arrogánsnak láttatták a keresőt, mint 5 évvel korábban, amikor a kockázati tőkésekkel kötöttek rendhagyó megállapodást. Talán részben ennek is köszönhető az elkövetkezendő hónapokban a cég meghurcolása: a kötelező űrlapok benyújtása után vette kezdetét a szigorú, mindenre kiterjedő ellenőrzési folyamat, mely során elemzők megállapítják, hogy a cég a valóságnak megfelelően töltötte-e ki a nyomtatványokat, és tényleg alkalmas-e a tőzsdén való megjelenésre. Az átvizsgálás alatt a cég részéről az amerikai tőzsde szabályainak megfelelően hallgatási időszak következett. Egy vállalat ilyenkor a legsérülékenyebb, hiszen kínosan ügyelnie kell rá, hogy az ellenőrzések rendben folyhassanak és így pozitív elbírálásban részesülhessen. Ugyanakkor a csendes periódus alatt gyakorlatilag védtelen a támadások ellen, nem reagálhat rájuk. A Google-t ekkoriban többen is perbe fogták; többek között a Geico, egy korábbi vezetőjük Brian Reid személyében, sőt még az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC - Securities and Exchange Commission) is. Az önmagát nemigen reklámozó, inkább a köznyelvre hagyatkozó céget az egyre romló sajtóvisszhang is érzékenyen érintette: a vizsgálat elhúzódott, és felröppent a hír, miszerint az esetlegesen kedvezőtlen eredménnyel zárulhat.

A kegyelemdöfést az a Playboy-interjú adta meg, mely még az S1 beadvány benyújtása előtt, április elején készült Brinnel és Page-dzsel. A nyuszis magazin megígérte, hogy ősszel hozzák csak le -- ez a két alapító értelmezésében a tőzsdei bevezetés utáni időpontot, a lap számára viszont szeptembert jelentett. Ám a Playboy a terjesztés egyszerűsítése végett a lapokat a kiadási dátumhoz képest közel egy hónappal előbb már eljuttatja az újságosokhoz -- így az interjú már augusztusban elérhető volt -- megsértve ezzel a hallgatási időszakot, körülbelül egy héttel annak lejárta előtt. A Google nem sokkal később megkapta a zöld lámpát, és ugyan közel sem 2004. augusztus 13. volt a legideálisabb időpont a bevezetésre*, mégis ekkor, a lehető legkorábban lépték meg, hogy minél hamarabb véget vessenek a vesszőfutásnak.

---

*A holland árverés tulajdonképpen egy negatív licit, mely során egy előre meghatározott magas árat addig csökkentenek, amíg valaki meg nem veszi az áruba bocsátandó terméket vagy szolgáltatást. Az itt alkalmazott válfaj esetén a licit résztvevői online megadták azt az árat, amennyit megér nekik a részvény, és az addig csökkent, amíg a legutolsó részvény is elkelt -- ez lett az az összeg, amit végül mindenki fizetett.

*A nyitónapi árfolyamugrás oka az, hogy a brókercégek, befektetőházak, bankok általános gyakorlata szerint az általuk tőzsdére vitt cégek részvényeinek értékét a ténylegeshez képest alacsonyabban állapították meg. A tőzsdevárományos és az értékbecslő közötti szerződés az értékpapírok egy meghatározott hányadát az utóbbira hagyta, akik a nyomott áron adták tovább ezek egy részét kedvezményezett ügyfeleiknek. Emiatt a nyitónapon az árfolyam a kereslet miatt hirtelen megemelkedett, komoly bevételt hozva az értékpapírokat kezelő cégnek és kedvezményezett ügyfeleinek, de ugyanekkora bevételkiesést jelentve a tőzsdére kerülő vállalatnak.

*2004 nyara eseménydús volt: az olajárak az egekbe szöktek, az athéni olimpia megnyitója körül állt a bál a költségvetési keret túllépése és a terrorizmus veszélye miatt, a Wall Streeten a nyaralószezon hatására kevesebben voltak az év többi szakához képest.

Végszó

Végszó

Az árverés pár napos figyelése után a Google vezetősége és bankárjai megállapították, nem fogják tudni értékesíteni a szélesre szabott 108-135 dolláros nyitóáron a részvényeket, ezért bejelentették, hogy 85-108 dollárra csökkentik azt. A tényleges kereskedés csak a SEC jóváhagyása után, augusztus 19-én indult meg. A részvényárfolyam meglódult, a nap végére 100 dolláron állapodott meg, novemberre pedig elérte a 200 dolláros, kimagaslóan magas értéket, amit tartani is tudott. Eddigi legmagasabb pontját 2007. november 6-án érte el, akkor körülbelül 740 dollárt ért egy részvényük, 2010. decemberében pedig 5-600 dollár között mozgott a GOOG. Részvénytulajdonnal rendelkező alkalmazottaiból a legtöbb hamarosan milliomossá, ha nem milliárdossá vált, a Google pedig szignifikáns gazdasági szereplő és az internetes világ egyik vezető márkaneve lett...