Első oldal
2002-t írunk, a gazdasági világválság még a kanyarban sincs, kitör a Nyiragongo vulkán, lezuhan a China Arilines 611-es járata, megnyílik a ferencvárosi Kultiplex. Mindeközben Minnesotától mintegy 7000 kilométernyire egy budapesti kis srác megkapja élete első telefonját.
Tudni kell, hogy szinte óvodás korom óta rajongok mindenféle kütyüért, technikai újdonságért. Az is fontos azonban, hogy a szüleim nem annyira. Talán éppen ezért, vagy pusztán költségtakarékossági okokból 13-14 éves koromig komoly lemaradásban voltam az akkori iskolatársaim körében.
Az első gépemet 2004-ben kaptam meg. A Pentium I-es azonban már akkor is őskövületnek számított a maga 166Mhz-es processzorával és 32mb ramjával. Az első komolyabb gép, amin már az aktuális év játékai is futottak, csak 2006-ban érkezett meg hozzám. De ne szaladjunk ennyire előre, csak tegyük zárójelbe viszonyítási alapként.
Édesapám azóta használ mobiltelefont, amióta Magyarországra bejött az első készülék. Nem valami őrült fanatizmus melléktermékeként alakult ez így, csupán csak a szükség hozta. Szegény fater akkor még nem tudhatta, hogy ezzel megpecsételte a gyereke sorsát...
Amikor sikerült az öreget egy gyengébb pillanatában elérnem, elkövette azt az óriási hibát, hogy a kezembe adta a Nokia 5110-esét. Ekkor indult be a láncreakció. 3-4 év masszív rinyálás következett, hogy már pedig nekem kell egy mobil. Természetesen akkoriban ez roppant röhejesen hangzott édesanyám számára, hiszen mikor fater már cserélte az 5110-est, nálunk még csak akkor kötötték be a vezetékes telefont.
2002-ben azonban úgy alakult, hogy a távoli rokonokhoz kellett utaznom a szülők nélkül. Mivel a lenti rokonoknál csak elvétve volt vezetékes telefon, ezért az utazás előtt egy héttel kaptam az alkalmon, hogy előadjam az ördögi tervet:
- Anyu! Márpedig muszáj vennünk egy mobiltelefont, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot, ha bármi baj történne...
Bunkó dolog egy anyát, a saját fiának testi épségével riogatni egy utazás előtt, de célravezető. Miután az összes újságban apró jelzéseket hagytam egy bizonyos telefon folyamatos bekarikázásával, nem egészen egy hét múlva, amikor a suliból hazaértem a kis szépség már a konyhában várt. Az asztalon feküdt és csak nekem kéjelgett. Az Ericsson A2618s.
Ha az USA-ban élnék, valószínűleg épp most perelném be az Ericsson akkori és az összes mostani leányvállalatát, de talán még a saját anyámat is. Az a telefon ugyanis egy teljesen új dimenziót nyitott számomra és kezdetét vette az őrült ámokfutás, a soha véget nem érő cserélgetés. Több szempontból is meghatározó készülék volt az életemben, de talán amiért a legszívesebben gondolok rá a mai napig, az a tulajdonsága, hogy ez a telefon volt a legtovább a birtokomban.
Egészen odáig nem volt semmi baj, amíg az újdonság varázsa és a - hellószia, nekem márpedig saját telefonom van - élmény rózsaszín ködként lebegett a szemem előtt. De ugye mivel ismerjük a kamaszokat ez sosem tart túl sokáig, ugyanis megkezdődik a versengés. Szerencsére belőlem már akkor is hiányzott a feltűnési viszketegség, de úgy tűnik ez a jó tulajdonságom, akkor kevésnek bizonyult.
Ahogy az iskolában és a családban egyre szélesebb körben jelentek meg szép lassan, az újabb és újabb telefonok, úgy tudtam egyre többet kipróbálni és végig nyomkodni. Folyamatosan magával ragadott az újdonság. Akkor még minden gyártó készüléke egyéni volt. Nem egymásról majmoltak, nem egymás licencei alapján fejlesztették az operációs rendszereket.
És ekkor jött el az idő, hogy az ismerősök telefonvásárlási szokásai nem tudták tartani a lépést az én kíváncsiságommal és tudásvágyammal. Szerencsére egy kis iskolai üzletelés folytán sikerült szert tennem egy C35i-re.
Az első telefoncsere nagyon érdekes élmény volt. Vágytam az újra, de sirattam a régit. Aztán a C35 szépen átvette a hatalmat. A következő cserénél már azt sirattam.
Aztán elkövetkezett még több száz csere és a végén már egyiket sem sirattam. Egyszerűen csak voltak azok a telefonok amikre jó érzéssel gondoltam vissza és voltak azok, amelyekre nem. Ugye addig nem volt komoly probléma amíg csak édesanyámra támaszkodhattam telefoncsere ügyben, ugyanis ő nemes egyszerűséggel nem finanszírozta. Hál' istennek. De ugye mint minden rendes ember, én is elkezdtem dolgozni és megkaptam az első fizetésem. Akkor indult be igazán a gépezet és azóta nincs megállás.
Bár az eddigi cikk is elég unalmas lehet, de igazából akkor kezdené mindenki meghúzni az első hurkot a kötélen, ha most minden cserét szép lassan és részletesen leírnék és elemeznék. Nem fogom. Csupán csak az elmúlt közel 10 év (amiből valójában csak 5-6 év igazán aktív) telefoncserélgetéseinek eredményét szeretném megosztani veletek. Rengeteg ismerősöm nem érti, hogy mégis mi a franc bajom van nekem, miért jó ez, de talán már szép lassan kezdenek beletörődni. Persze voltak telefonok amelyeken sokat buktam és voltak melyeken keveset nyertem, de akárhogy is alakult, rengeteg tapasztalatot szereztem a telefonok működéséről, a használt piaci árakról és még rengeteg egyéb dologról, ami valamilyen módon a témához kapcsolódik.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
