Rögtön az elején megemlítem, hogy azért álnéven jelenik meg e mű (ha éppen annak nevezhető/1./), mert olyan témáról szól és olyan személyes élmény, melyet ismerőseim között nem vállalok - és ide beletartozik a barát és az ellenség is. Az oldal főnökei, a szerencsés képességekkel rendelkező emberek, akik ráismernek stílusomra (ha éppen annak nevezhető /2./), továbbá egypár kitartó ember az (akik azzal töltik idejüket, hogy személyazonosságomat felfedjék) aki tudja ki írta ezt a cikket.
Több személy említésre kerül a cikk folytán, de ameddig nem vezetik be az itcafen megjelent hírben szereplő törvényt, addig engedélyezett, és ki is használom.
Az életben sok probléma merül fel mindannyiunk életében. Rengeteg szinonimát talált rá ki az emberiség, elég, ha pusztán a magyar nyelvre hagyatkozunk. A gond, a baj, a pác, a veszedelem, a kellemetlenség, a bökkenő mind-mind ide tartozik. Csoportosíthatjuk ezeket, az én látásmódom (ha éppen annak nevezhető /3./) alapján. Vannak a „kicsi” bajok, meg a „nagyok”. Meg persze valahol a kettő között is. Barátaink gondjai melyik kategóriába illenek is bele?
Természetesen a „nagy” kategóriába. Mindenki máshogy értékeli a saját bajait. Sokan örülnének olyan bajoknak. Bár őszintén senkinek sem hiányoznak azok, pusztán a jelenlegi bajait kívánja felcserélni az ember az általa jobbnak véltnek. Nem tartom magam olyan bölcsnek (ha éppen annak nevezhető /4./), hogy ítélkezzek más bajai között. Őket azok kötik le. Nekem voltak nőkkel problémáim, voltak pénzzel problémáim, voltak férfiakkal problémáim. Sőt tárgyakkal, állatokkal, időjárással, azaz sok mindennel. De egyre rájöttem: számomra a legsúlyosabb az egészségügyi probléma. Nyílt titok (persze álnéven, egy nyilvános cikkben persze, hogy az), hogy most is azzal szenvedek.
A humanoidnak talán a legfontosabb a saját testi-lelki épségének fenntartása, fejlesztése. Sokak számára ez az élet képében tetszeleg. Mint említettem, testi problémám van. Nem holmi lábtörés, vagy csuklórándulás esetleg valami komolyabb, példának okáért tüdőrák. Merek beszélni róla, mivel betegségem során rájöttem, hogy hatalmas hibák vannak a társadalomban, az alapvető látásmódban. Sokan ízlésterápiát adnának a népnek. Egyrészt nem ő dönti el, hogy ő adhatja eme becses kezelést, ráadásul lekicsinyli a tömeget: népnek nevezi. Pedig milyen nagyszerű a szinonima: tömeg. Nekem nem ez a célom, kérlek, olvasó fogadd jó szándékkal. A lábtörésről mindenki nyugodtan beszél. Valami gyomorfekélyről óvatosan, tisztelettudóan. A tüdőrákról: tele félelemmel. Az én problémámról nem illik (ez a legrosszabb szó rá, de remek abban, hogy kifejezi gyűlöletemet a témával kapcsolatban) és igazából nincs is rá lehetőségünk beszélni. Azon nőttem fel, hogy, mint férfi nem elég fiúnak lenned, elég kanosnak kell lenned ahhoz, hogy betöltsd az alfa hím szerepét. Ki az erősebb, ki az okosabb, ki a szexisebb, sorolhatnám. Szerencsére, nekem sok minden megadatott, így nincs okom panaszra. Leszámítva egyetlen tényt: a férfiba belenevelték, hogy a pöcse teszi férfivá. Végül is az alapján dől el, hogy lány vagy fiú. De hogy puhapöcs, vagy hős, esetleg messiás, azt bizony nem.
Nem, nem a mérettel van a gond. Impotenciáról se beszélhetünk. Ezekből kifolyólag, rendelkezem szerszámmal. Egy kisebb probléma volt mindössze: fitymaszűkület. Orvosok körében iskolapélda. Körülmetélés, aztán szevasz békével. Viszonylag kicsi beavatkozás, kevés veszéllyel. Mégis mennyi kellemetlenséget okoz. Azon gondolkodik az ember, hogy milyen rossz viszonylag egészségesen a kórház, milyen lehet betegen.
A műtétet végrehajtották, szabadon engedtek (ha éppen fogalmazhatunk így /5./) Egyetlen ember, akitől őszintén lehetett kérdezni, az urológus, de vele se szabadon, kötöttségek nélkül. De nem is ez a fő mondanivalója írásomnak. Azt az érzést nem kívánom senkinek, ami otthon következik számára. Nem, nem a látvány, hogy az évekig ismerős műszer ismeretlenné válik. Nem, nem a fájdalom, hisz az élet magasra tette a fájdalomküszöböt. Hanem a szégyenérzet. A kiszolgáltatottságé. Kamillateában áztathatod a farkadat, alig tudsz járni, szokatlan az egész, alig van kivel beszélni. Pedig hozzátartozik az élethez. Erre így betegen döbbentem rá. Nekem nincsenek komolyabb problémáim, de sokaknak lehet. Két hét hosszú idő, de minden begyógyul, ami begyógyulhat.
Mi a tanulság? Úgy, mint az orvoslástan más területein is, itt is ha szükséges, cselekedni kell. Várakozásból általában csak gond keletkezik. Több millió ember él így, több millió ember átesett már ezeken a lépéseken, mégis nem értem, hogy fordulhatott elő ennyi kétség, megdöbbenés.
De sok embernek üzenem: hasonló, ha nem nagyobb gond más ember kis gondnak tűnő baja. Mindenki szemében lévő legnagyobb baj súlyossága megegyezik más legsúlyosabb bajának értékével. Mert legfőképpen ezek irányítják életünket.
Magamról: én sikeresen kiheverem a velem történt sokkokat, de ezt mind a szerencsének és a sorsnak köszönhetem, hogy ilyen vagyok, ilyen lettem. Nincs okom panaszra, hiába sok a gondom.
Jackal36
UI: Még rengeteget tudnék írni, de ízelítőnek elég ennyi. A fogadtatások után mérlegelem a részletezést, kiteljesedést.
A festményeket Sörös Pál készítette.
