It’s about trust....

A hét első felében aztán a szokásos ismerkedés után, körbevezettek a táboron,- a vezetőség egyébként szinte csak nőkből állt,- elmondták a történetét, meg volt egy kis rövid tájékoztató, hogy milyen viselkedést nem szeretnének látni a staff részéről. A tábor kialakítása egy picit érdekesre sikerült, mivel az egész környék mezőgazdasági terület volt, minden teljesen sík és a hozzá tartozó úthálózat is ennek szellemében lett kialakítva. (egyenes – egyenes, a kanyarok meg derékszögűek.) Ebből a környezetből hasították ki anno főként zsidó lányoknak fenntartott tábor alapterület,- amit két oldalról is közút határolt,- de ehhez a részhez még nem tartozott vízpart.

Pár évvel később bővítették a tábor területét, és megvették a tóparti részt is, ahol a fiúk kaptak helyet, így viszont a tábor területén áthalad egy közút is. A következő nagyobb fejlesztés más csak az ezredforduló környékén következett be, amikor is sikerült megvenniük az eredeti táborral szomszédos birtokot egy idős házaspártól, viszont ahelyett, hogy leromboltak volna mindent, megőrizték a rajta álló épületek nagy részét, és ebből kifolyólag lett az idős házaspár volt háza a staff lounge. Manapság a tábor zsidó „származása” főként a bunk-ok névválasztásain illetve néhány a zsidó valláshoz szorosan kapcsolódó hagyomány kapcsán érhető tetten csak.

Személyzet terén is vegyes csapattal dolgoztak, a konyhán voltak: amerikaiak,- a séf és két tanítványa, mexikóiak, kolumbiaiak és egy venezuelai srác és mi magyarok öten. Karbantartók és a takarítók között is volt számos amerikai, mexikóiak, lengyelek, illetve egy cseh srác és éjjeliőrnek is két magyart vettek fel, bár egyikük már tavaly dolgozott itt konyhásként. Gyerekfelügyelők terén is megvolt a változatosság: számos amerikai mellett, dolgoztak itt angolok, ausztrálok, újzélandiak, egy-egy fő érkezett Izraelből és Jamaicáról, a tábor fényképésze pedig osztrák gyökerekkel rendelkezett.

Egyedül Sean,- a fehér baseball sapkás srác,- a kakukktojás, mivel ő egy ausztrál gyerekfelügyelő volt

A szállásunk is sokkal komfortosabb volt,- ha lehet így mondani,- mivel átlagban 4 fő lakott egy szobában, így nem éltük egymás nyakán, én pedig az „európai” bunk-ba kerültem egy lengyel testvérpárral meg a cseh sráccal. A mosás és konyhásoknak a munkaruha kezelése ellenben másképp zajlott, mint ahogy megszoktam, mivel a koszos konyhásruhánkat hetente hozta vitte (elvileg) egy tisztítócég, a gyakorlatban azonban inkább együtt mostam a saját cuccaimmal. A gépet és vizet biztosította a tábor, de mosószerről és a mosásról mindenki saját maga gondoskodott.

A munkaruhára visszatérve, nekünk konyhásoknak volt csak előírva kötelezően ruha,- rövid ujjú fehér ing + hosszú nadrág,- holott velünk találkoztak a legkevesebbet a gyerekek, a többiek abban mászkáltak, amiben akartak. A konyhahelyi balesetektől pedig nem sokat véd az előbb említett kombináció. Bezzeg a lengyel takarítócsajok olyan rövid sortot viselhettek, amilyet nem szégyelltek…

Később aztán az emeletes ágy is kikerült a szobából...

A ránk vonatkozó előírás főként abban a két hétben volt majdhogynem elviselhetetlen, mikor egy hőhullám jött, árnyékban is 41-43 fok volt napközben, a konyhán a gépek miatt,- amik egyébként folyamatosan hullottak, mint a legyek ősszel,- pedig 50 fok is megvolt. Egy délutáni műszak alatt én simán megittam 4-5 liter folyadékot, és még csak mellékhelységbe se kellett mennem, mert mindent kiizzadtam utána.

A konyhán kívüli munkakörökkel kapcsolatban csak két dolgot érdemes megemlíteni. Az első az, hogy az éjjeliőröknek is befogták az étkező takarításába esténként,- ők kezelték a felmosó gépet,- a karbantartók pedig naponta válogatták, hogy ki ül a zebra mellé egy narancssárga alapon fehér xing guard feliratos pólóban.

A tulajdonos és egyben a vezetőség viszonya a staff-fel szöges ellentéte volt annak, amit eddig tapasztaltam. Ha volt valami problémád, igyekeztek segíteni, például a lányok vettek valamit az Amazon-on, de egyiküknek se volt elég pénz a kártyájukon, végül valaki az irodából odaadta az saját kártyáját, hogy meg tudják venni azt, amit szeretnének. Természetesen a vásárlás összegét később levonták a bérükből, de akkor is nemes gesztus volt.

De ha már Amazon, minden héten kisorsoltak 9 db ajándékkupont, 50, 100 és 200 dollár értékben, valamint a tábor felénél és végén egy-egy 500 dollárost is. A sorsolásra kis kék cetlivel lehetett bekerülni, külön húzás volt a lány és a fiú gyerekfelügyelőknek és a staffnek. Ilyen cetlit pedig úgy kaphattál, ha csináltál valami „társadalmi munkát”, azaz olyan dolgot, ami nem tartozott a munkaköri leírásodba. Sorsolás minden vasárnap este történt, mikor szinte a komplett staff is ott volt, és a nyerteseknél fel is olvasták, hogy ki miért kapta a kis kék cetlijét.

Ha már szó esett a közös dolgokról, kifejezetten támogatták a staff keveredését, olyannyira, hogy az első héten külön egynapos ivótúrát is szerveztek a teljes személyzet részére South Haven-be, a Michigan-tó partjára. Egyetlen kikötés volt csak, hazafelé a buszra alkoholt nem lehet felhozni. Amúgy magukat a gyerekfelügyelőket is igyekeztek összeismertetni egymással, mégpedig úgy, hogy az első héten, az összes étkezés során mindenki húzott egy számot az ajtón való belépéskor és annak megfelelő számú asztalhoz kellett leülnie.

Természetesen a közös bowling,- hasonló módszerrel,- sem maradhatott el, és moziba is vittek mindenkit. Ja, ha már mozi: legközelebb Kalamazooban volt pár multiplex, de ha szerettél volna megnézni valamit többedmagaddal, pl.: Batman legújabb részét, és fent voltál a biztosítási listán, akkor kérhettél kocsit. Megkérdezték hova mész meg mikor jössz, aztán már csak tankolnod kellett, és ha visszaérkeztél, mondjuk úgy hajnali egykor, csak simán felakasztottad a kulcsot az irodában a helyére.

South Haven

Ugyanez volt a helyzet a szabadnapodon is, ha volt szabad kocsi, akkor odaadták, és mehettél ahová csak szerettél volna. Nem szóltak egy árva szót sem, mikor az első 4 hetes turnus végén a mexikóiak külön vacsorát csináltak a staff számára, ahová nem kevés alkoholmennyiséget vittek be, sőt még ők hívtak meg minket beer-pongozni az egyik pavilonba. Ezek után már teljesen természetesnek hatott, hogy a gyerekek távozása után lefoglaltak egy éttermet, és ott tartottak egy búcsúvacsorát. Mint az is, hogy karácsonyra képeslapot küldtek, amit nem mellesleg valaki valahol útközben felnyitott, gondolom azt hitte pénz van benne…

Dodge Ram 1500 - az igazi mozibajárós verda.... :D
...egyszer ezt adták oda, mert a többihez nem találták a kulcsot...

A nyár folyamán nagyobb túrát csak kettőt szerveztem, illetve egyhez csatlakoztam. Az első ilyen alkalommal Maxszel, Calvinnel, Jesusszal és Robertóval együtt mentem be Chicagóba, egy eléggé lepukkant kölcsönautóval, a négyhetes turnus végét követő szabadnapunkon. Sajnos a Rém rendes családból ismert szökőkutat sajnos nem volt alkalmam megnézni, de Jesusszal és Robertóval felmentünk a Willis Tower-be. Lehet, régi nevén többen ismerik (Sears torony), ahol a 103. emeleten,- úgy 412 méterrel az utcaszint fölött,- 4 darab úgynevezett Skydecket építettek, ami nem más, mint egy üvegfalú „kalitka”, amit ki lehet tolni az épületből a nagy semmi fölé.

Mellettem balról jobbra látható:
Calvin, Jesus, Max és Roberto

412 méter

A saját szervezésű útjaim alkalmával az egyik éjjeliőr sráccal közösen eljutottunk Flintbe, illetve Detroitba. Az első helyszínen csak a kedvenc outlet centerem, az autógyártás egykori szentélyébe viszont a Henry Ford múzeum miatt mentünk el, ahol olyan belépőt vettünk, amivel a Ford detroiti egységbe is bemehettünk egy szervezett formában történő gyárlátogatásra.

És a tábori F150-es... :)

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!