Bevezető
2015-ben egy teljesen véletlen folytán megismertem Münchenben néhány arcot, akik nem sokkal előtte költöztek Németországba, és ugyanúgy megragadta őket a természet a bajor részen, és ugyanúgy hegybolondok lettek. Mostanra ismerősökből barátok lettek, és idén volt 10 éve, hogy eljárunk együtt túrázni.
2016-ban kezdtünk el együtt túrázni, eleinte csak Németországban, de hamar jöttek a túrák Svájcban, Olaszországban és Franciaországban. Időközben a csapat bővült és változott, de a „keménymag” megmaradt.
Idővel az is trend lett, hogy 3-4 napos túrákra megyünk, és egészen 2024-ig évről évre magasabbra mentünk. 3800 méter felett aztán rájöttünk, hogy az a mi szintünk maximuma, és nem mellékesen az utolsó túránkon volt néhány helyzet, amikor a gyakorlatunk ellenére is necces volt a szituáció. Gleccseren keltünk át, sziklaomlás után kellett a leomlott részen átmenni, szakadékok alattunk... nem a legoptimálisabb helyzet egy túrához, de ez is jó példa volt arra, hogy a hegyekben nem lehet mindig mindent megtervezni.
Idén először nem meneteltünk egyik hegyi menedékháztól vagy turistaháztól a másikig, hanem egy helyben maradtunk, és onnét mentünk a napi túrákra. Ez sok szempontból kellemes volt, de legfőképp az, hogy nem a nagy hátizsákot kellett cipelni egyik helyről a másikra. Mindenki hozott magával egy kisebb hátizsákot, víznek, egy kis kajának, esőkabátnak, és kb. ennyi. Az átlagosan 9 kg-os hátizsák helyett a 2-3 kg-os hátizsák egy áldás volt.
Az utóbbi néhány évben ugyan komplexebb a tervezés, mert a csapat egy része Németországon belül sem egy helyen lakik már, Magyarországról is jött valaki, és én meg Svájcban élek már lassan 5 éve. Mindezek ellenére összejött a túra.
A sok lehetőség közül végül a tavalyi év végén kissé megkésve kezdtünk keresgélni idénre, és mire idén az év elején eldöntöttük, hogy hová akarunk menni, ott már nem volt hely. Tényleg az a helyzet, hogy szinte egy évvel korábban kell mindent lezsírozni.
Szerencsénkre onnan, ahová korábban menni szerettünk volna, ahonnan előzőleg lemondtak minket, felhívtak, hogy egy csoport lemondta a szállást, és lenne hely. Kb. azonnal rámondtuk az igent, és el is kezdtük tervezni a túrát.
Idén a szállásunk a Regensburgerhüttében volt, ami olaszul Rifugio Firenze. Dél-Tirolban mind a két nyelven beszélnek, és van egy helyi nyelvük is, ami sem a némethez, sem az olaszhoz nem hasonlít.
A többiek Münchenből indulva vettek fel engem Kitzbühelbe (Ausztria), ahová én előző nap mentem át, és ott aludtam. Reggel fél 8-ra jöttek értem, és a célunk Santa Cristina Valgardena volt. Ha valaki vágja a környéket, akkor okkal kérdezi, hogy miért nem Innsbruckon keresztül mentünk, viszont a válasz egyszerű. Akkor át kellett volna menni az osztrák–olasz határnál a Brenneren, amit most építenek át, és gyakran hallani 6+ órás dugókról. Mi ezt elkerülve kisebb falvakon és szebbnél szebb hegyi hágókon mentünk át.
Az olasz határnál az egyik hágón csak időszakos áthaladás van.
Amíg vártunk, addig ebben a kilátásban gyönyörködtünk.
Délután 1 óra körül értünk oda a városba, ahol két helyről, két parkolóból indulhat a túra a szállásra. Mondhatni úgy is, hogy van egy könnyebb és van egy nehezebb út. Mivel egy csomót autóztunk, a könnyebbet akartuk, de a parkoló ott tele volt, és át kellett menni a másikba. Ott pedig szinte az utolsó helyek egyikét még épp meg tudtuk szerezni magunknak.
Nem egyszerű, mert egyébként megy egy csomó felvonó a környékről a környező hegyekre, és sokan azt választják a gyaloglás helyett.
A parkolás után jöhetett a mára már rendszeressé vált közös kaja a túra előtt. Mindenki hozott valamit, sajtot, kolbászt... alap dolgok, és miután jót ettünk, nekivágtunk a túrának.
Mindenki ennyire örült az ebédnek 
560 méter szintkülönbséget kellett megtenni a szállásig, amire azt írják, hogy kb. 2 óra. Mivel mi nem szoktunk gyorsan menni, és megállunk fotózni vagy épp a tájban gyönyörködni, nálunk ez több szokott lenni.
Sajnos eleinte az erdő nem sok árnyékot adott.
Az sem segített az elején, hogy a 30+ fokos napsütésben semmi árnyékos részbe nem futottunk bele. Ez igazából rosszabb, mint valami meredek sziklás rész, számomra.
Feljebb azért már tűrhető volt.
Jó fél óra „égés” után jött egy erdős rész, aminek jobban örültünk, mint a kisgyerekek karácsonykor. Végül szinte az egész úton többnyire hűvös részek voltak, és kevesebb mint 2 óra alatt fel is értünk. Ez számunkra is meglepő volt.
Az első pihenő mellett a felfelé vezető úton.
Előbukkantak a 2500 méter feletti hegyek.
Felérve azért az utolsó pár száz méteren az átlagosnál is gyorsabban mentünk, mert volt néhány tehén az úton a borjaikkal, és tapasztalatból mondom, ez tud kellemetlen lenni. Párszor kellett már kerülőt tennünk az évek alatt... nem lettek a kedvenc állataink a tehenek.
A szállásunk.
Maga a szállás eszméletlen jó volt, sőt, ilyen komfortban egy hegyi túrán még soha nem volt részünk, ráadásul még drága sem volt az egész.
Egészen finom volt.
Kb. egy órával a megérkezésünk után lehetett menni vacsorázni, és a kiadós vacsora után a kártyázás mellett elkezdtük tervezni a másnapi programot, mert idén ezt többnyire spontánra vettük. Több mint 20 túraútvonal indult a szállástól, és úgy gondoltuk, az időjárás és a kedvünk alapján választjuk ki majd, hogy melyiket csináljuk, ha már ott leszünk. Így is tettük.
A 2. nap
Másnap reggeli után nekivágtunk az előző nap kiválasztott túrának, irány a Stevia-ház. A szállásunktól két út vezet fel: egy rövidebb, 4 órás túra, kb. 600 méter szintkülönbséggel, és egy hosszabb, 7 órás túra, 850 méter szintkülönbséggel. Ezek a direkt szintkülönbségek, de mivel le-fel megy az út, a rövidebben kb. 800 méter a valós, a hosszabbon pedig 1250 méter körül van.
Az indulás előtti kilátás a szállástól.
A túra alapból úgy kezdődik, hogy menj le kb. 100 métert.
A jobb oldali úton indultunk meg lefelé.
Utána jött az első kereszteződés, ahol mind a két irányba ki volt írva, hogy Stevia-ház, csak az nem, hogy melyik a rövidebb és melyik a hosszabb út. Gondolom, itt már érzitek, hogy mire akarok kilyukadni... igen, a hosszabb utat választottuk. Erre viszont már csak akkor jöttünk rá, amikor másfél óra után megláttuk a következő táblát, mert addig csak útjelzők voltak a kövekre festve, mint általában.
Az első le 100 méter, fel 100 méter után a szállásunk a távolból.
Igazából annyira nem törtünk össze, és úgy voltunk vele, hogy meglátjuk, mi lesz feljebb. A hosszabb út elvileg azért is hosszabb, mert a túra része egy via ferrata, tehát mászós és szakadékos rész. Úgy voltunk vele, hogy megnézzük, és ha veszélyes, nincs nálunk minden, ami kellene a biztonságos átkeléshez, akkor fordulunk vissza.
A szép kilátás mellett az időjárás is kedvezett.
Seceda, a nem "Instagrammos" oldaláról.
Ott középen kellett felmenni a hágóra.
Szóval tovább mentünk. Minél feljebb mentünk, annál több hegyet láttunk, annál szebb lett a kilátás, és annál kopárabb helyeken mentünk fel.
Megnéztük a szamarakat.
A túra elején egyébként elég zöld volt minden, és meglepő módon nem csak teheneket, de szamarakat is láttunk. Nem feltétlenül a szokásos látvány, de a tökéletes életkörülmény nekik. Egy ideig még követtek is bennünket.
A fától balra mentünk fel.
A túra nehézsége egyébként tényleg az, hogy állandóan le-fel kellett menni, ami sokkal fárasztóbb, mint ha csak felfelé vagy csak lefelé menne az út. Ráadásul több olyan rész is volt, amikor a terep egyenes volt, és jött a semmiből egy olyan rész, hogy alig lehetett felmenni, szinte mászni kellett. Különösen nehéz, amikor apró köves, sziklás részen kell felmenni, ami csúszik, és nem stabil alattad a talaj.
Itt már kezdett "elholdasodni" a talaj.
Középen kellett felmenni. Talán a képen a "mini emberek" ellenére sem látszik, de ez közel 100 méter szintkülönbség volt.
Amikor felértünk az első hegygerincre, akkor megálltunk 10-15 percet pihenni, enni és inni. Necces volt feljönni, és igazából csak ezután jött a via ferrata, a kúszós-mászós, szakadékos rész. Miután megnéztük, mi vár ránk, eldöntöttük, hogy átmegyünk rajta, mert minden volt nálunk, ami kellhet, illetve nem volt olyan vészes, mint amire számítottunk.
Onnét, lentről jöttünk fel.
Ez pedig a hágó másik oldaláról a kilátás.
A túra legnehezebb szakasza következett, lassan és koncentráltan mentünk, egymásra figyelve, és baromi jó volt. Én személy szerint imádom az ilyen helyeket. Amikor ott állsz a szakadéknál, és eléd tárul a világ. Akinek tériszonya van, kerülje ezeket a helyeket.
Jéhetett a via Ferrata, a biztosító kötél mellett balra pár száz méteres mélység.
Pazar kilátás a mélységbe.
A másik oldalról is ott volt a szakadék és a gyönyörű panoráma.
Itt mentünk fel.
Maga ez a rész kb. egy óránkba került, és elértük a legmagasabb pontunkat a túrán, 3000 méter környékén voltunk. Maga a hely egy hatalmas kopár plató volt, viszont a kilátás magáért beszélt. Ez az a pont a túrákon, amikor azt mondjuk, hogy megérte feljönni, megérte a „szenvedés”.
A plató, a túránk legmagasabb pontja.
A távolban a csúcsot jelző kereszt, viszont lényegesen alacsonyabban mint a plató legmagasabb pontja.
A legtöbb esetben a csúcsokon egy kereszt található, mint egy jelkép, hogy a csúcson vagy, itt viszont nem volt, de egy alacsonyabb ponton, 2800 méter körül, viszont igen. Onnét is gyönyörű volt a kilátás, és onnét láttuk meg az utat, amin tovább kellett mennünk.
Godzilla háta is befigyel.
Itt kellett lemenni a füves részre, a kép bal oldalán látható házikó volt a következő cél.
Egy rövid pihenő után neki is vágtunk a túra további részének. Kb. itt lehettünk a túra felénél. Jött egy meredekebb út lefelé, szintén csúszós, apró köves rész. Néhol ugyan lépcsők voltak kialakítva, de nem csak minimálisan segítettek a lefelé úton. Ez a rész viszont nem volt túl hosszú, és utána jött egy több kilométeres, de javarészt egyenletes rész a hegyoldalban.
Itt jöttünk le. Nem nagyon látszik az út és nem is volt sok belőle.
Ilyen volt az "út".
Érdemes megnézni, hogy hova lép az ember.
Rajtunk, néhány kecskén és néhány emberen kívül nem nagyon voltak ott mások. Ez igazából jó dolog, próbáltuk elkerülni a turistatömeget, annak ellenére, hogy a környék több hegysége turistamágnes. Persze oda általában megy egy felvonó, és nem kell megerőltetni magát az embernek.
Tovább haladva is gyönyörű volt, amit láttunk, és időközben elérkeztünk egy kereszteződéshez. A Stevia-ház lett volna 20 perc, viszont onnét vissza kellett volna menni oda, ahol épp álltunk, mert onnét ment tovább a lefelé út, vissza a szállásunkhoz. Ekkor voltunk kb. 5 órája úton, tehát teljesen jó ütemben haladtunk. Belefért volna a Stevia-ház, de elkezdett iszonyatosan fújni a szél, és messziről, de gyakorlatilag fekete felhők jelentek meg az égen. Inkább amellett döntöttünk, hogy folytatjuk az utat lefelé.
Ezen sziklák között kellett lemenni.
Eleinte voltak lépcsők, de nem sokat segített.
Na most, a lefelé út durvább volt, mint az egész addigi túra. Iszonyatosan meredek rész következett. Az eleje habár lépcsős volt, nem sokkal volt egyszerűbb lemenni, mint ha nem lett volna az.
Talán félúton lehettünk, amikor egy New York-i csajjal találkoztunk, aki egyedül túrázott. Kérdezte, hogy hol a túra vége. Önmagában ez a kérdés elég sok másik kérdést felvetett bennünk, pl. hogy miért megy egyedül túrázni egy ilyen helyre, vagy hogy éppen miért vág neki valaminek, amikor azt sem tudja, merre megy? Ilyenből lesznak a balesetek.
Elmeséltük, hogy honnét jöttünk, és hogy mi vár rá. Azt mondta, hogy majd felmegy a Stevia-házhoz, és majd onnét meglátja, mi lesz. Tegyük hozzá, volt még 5-6 órája a teljes sötétedésig, szóval simán belefért neki, hogy elmenjen oda, és utána vissza le. Kivéve, ha odaér a vihar... Ezt el is mondtuk neki, de ő inkább azt mondta, hogy felmegy.
A hülye terv is egy terv.
Ahogy haladtunk lefelé, ő még mindig ugyanott volt, 15 perccel később is, fotózgatta magát...
Itt még csak borús volt, nem sokkal később már csak fekete felhők voltak.
Késő délután értünk végül le, illetve vissza a szállásunkhoz, és a nagy vihar és a fekete felhők ugyan elkerültek bennünket, de vacsora közben elkezdett esni. Nem nagyon, de akkor is esett. Esőben meg szinte lehetetlen lemenni az úton, amin lementünk.
Az eső engem viszont más miatt zavart. Maga a túra azért esett az adott hétvégére, mert ideális lett volna az idő arra, hogy csillagokat fotózzak. Azért a szerencse csak vele volt, legalábbis egy órára, mert éjfél után felhőtlen volt egy órára az időjárás, és a szobánk ablakából épp tudtam a Tejutat fotózni.
Végül is elégedett voltam az eredménnyel.
Hozzá kell tennem, ez előre volt tervezve, és amikor a szállást rendeztem, akkor kértem, hogy az adott oldalra rakják a szobánkat. Ha esetleg valakit érdekel, én a PhotoPills alkalmazást használom az ilyesmi fotók tervezésére.
A 3. nap
A harmadik napon reggeli közben döntöttük el, hogy lazább túrát csinálunk, mivel az időjárás-előrejelzés nem volt különösebben optimális. Úgy gondoltuk, hogy ha már ott vagyunk, és annak ellenére, hogy kerülni akartuk a turista helyeket, felmegyünk a Secedához. Akinek a Seceda nem mond semmit: ez az egyik legfelkapottabb Instagram-fotós hely Európában, és általában sorok állnak egyes pontjain. Ennek ellenére mi azt gondoltuk, hogy mivel az időjárás nem kedvező a legtöbb turistának, így majd nem lesznek sokan. Spoiler: igazunk volt.
A szállásunk a távolból.
Az út oda, mint az előző napunkon, le-fel ment. Először mentünk kb. 100 métert fel, aztán kb. 200-at le, majd megint fel kb. 500-at. A táj viszont gyönyörű volt, és a néha apokalipszisnek látszó időjárás ellenére csak 10-15 percet mentünk esőben, de az sem volt igazán szakadó eső. Valahogy épp elkerült bennünket, pedig látni láttuk, hogy nem sokkal messzebb szakad az eső.
Igazán "képeslapszerű" kilátás.
Nem különösebben nehéz a terep.
Ebből a szögből szinte felismerhetetlen a Seceda.
Sőt, mire felértünk, kisütött a nap, és tényleg nem sok turista volt. Ami viszont mutatja, hogy az emberi hülyeségnek nincs határa, az a Secedán nagyon jól látható. Kb. 8-10 hely van, ahonnét az ikonikus hegyláncot lehet fotózni. Ebből kettőért fizetni kell 5 eurót. Találjátok ki, hová mennek a legtöbben? Igen, épp oda. 5 percet kell menni feljebb, és ugyanazt látod, tényleg ugyanazt. Nem, inkább oda mennek a legtöbben, ahol fizetni kell.
Ezért nem kellett fizetni...
... de ezért sem. A képen viszont jól látszanak a fizetős pontok.
A legmesszeben lévő pont, ahonnét még az ikonikus hegylánc látható. Szintén ingyenes spot.
Mi megnéztük a többi helyet is, megálltunk enni-inni egyet, majd elkezdtük tervezgetni, hogy melyik úton megyünk vissza, mert nem akartunk ugyanazon az úton visszamenni, amin feljöttünk.
Végül itt indultunk le.
Nem sokáig tervezgettünk végül, mert a hátunk mögött a hegyek már nem is látszottak ki a fekete felhők közül, így végül az egyik úton a sok közül elkezdtünk lefelé menni. Ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre sötétebb, és egyre kevesebb helyen nem esett körülöttünk. Ennek ellenére, ahol mi mentünk, ott épp nem esett.
Egy utolsó pillantás a greincre.
A marhák a téli felvó alatt lazultak.
Jöttek a viharfelhők, gyorsan meneteltünk.
Közel volt a vihar.
Közeledve a szálláshoz már hideg is lett, és gyakorlatilag nem sokkal mögöttünk már szakadt az eső. Amikor odaértünk a szállásra, nem telt bele 5 perc, és odaért a vihar. Nem is kell mondanom, nem kis szerencsénk volt. Kb. lemosott volna az eső az útról, annyira esett, és elkezdett villámlani is.
Mi ezt végül bentről, az étterem részből követtük, miközben kártyáztunk, és többszörösen leteszteltük, hogy milyen söröket lehet ott kapni. Vacsora előtt még mindenki letusolt, majd a kiadós vacsora után elállt az eső, végül kimentünk, és kint kártyáztunk kb. este 10-ig. Sőt, kártyázás közben többen is lettünk, mert két német csaj is csatlakozott hozzánk.
Este aztán megint felszakadt a felhőzet és előbukkant a tejút.
Irány haza
A negyedik napon, ami egy hétfői nap volt, eljött az idő, hogy elinduljunk vissza. A reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk lefelé.
Kora reggeli kilátás az ablakból.
Szép volt ott fent.
A kellemes, reggeli hűvös hamar átváltott egy túlságosan is napos és meleg időjárásra. Ahogy haladtunk lefelé, egyre melegebb lett. Kb. másfél óra alatt értünk le, majd elmentünk az autónkért, és az első állomásunk a település boltja volt. Vettünk későbbre friss pékárut és pár ezt-azt ebédre.
A kilátás a fagyizóból.
Finom volt minden.
Ezután elmentünk egy fagyizóba, hogy az előző napokban elégetett kalóriákat jól bepótoljuk. Sikerült.
A fagyizás után a társaság kávézós fele még megivott egy kávét, és utána elindultunk visszafelé. A visszaútra viszont előző nap beterveztünk egy túrát, Sterzing (Vipiteno) közelében, egy szurdoktúrát, Gilfenklamm (Cascate di Stanghe). A bejárathoz közel sajnos nincs parkoló, és a település focipályája mellett kellett parkolni. Az viszont hatalmas, csak onnét 20 perc volt gyalog, mire egyáltalán a bejárathoz odaértünk.
A szurdok látogatásáért fizetni kell, 8 eurót fizettünk fejenként.
Itt kezdett érdekes lenni, amit beértünk az erdős részbe.
Kellemes hűvös volt az idő.
Az első 15-20 perc onnét nem különösebben érdekes, egy patak mellett kell felsétálni egy erdőig, ahol végül is a tényleges látnivalók kezdődnek. Onnét viszont baromi szép az egész. Viszont állandóan fel kell menni, néhol tényleg eléggé meredek úton, de az út jól ki van építve.
Felfelé haladva egyre érdekesebb volt a látnivaló.
A csobogó patak.
Maga a szurdokos rész kb. 45 perc alatt átjárható, és tényleg szebbnél szebb helyek vannak benne.
Volt mit lépcsőzni.
Iszonyat erős volt a sodrás.
Az első 15-20 perc onnét nem különösebben érdekes, egy patak mellett kell felsétálni egy erdőig, ahol végül is a tényleges látnivalók kezdődnek. Onnét viszont baromi szép az egész. Viszont állandóan fel kell menni, néhol tényleg eléggé meredek úton, de az út jól ki van építve. Maga a szurdokos rész kb. 45 perc alatt átjárható, és tényleg szebbnél szebb helyek vannak benne.
A szurdok végétől több opció van visszafelé: vagy az odavezető út vissza, vagy busz, vagy amit mi választottunk, egy lankásabb részen, az autóút és kisebb falvak mellett. Ez talán a leghosszabb út visszafelé, de nem nehéz, és szép a kilátás. Kb. egy óra alatt értünk vissza a szurdok végétől az autóig, ahol jöhetett az ebéd.
A focipálya mellett hűvösben piknikeztünk, majd elindultunk hazafelé.
Engem az onnét egy órányira található Innsbruckban raktak ki, majd a többiek autóval mentek München felé, és én meg vonattal vissza Svájcba. Ez utóbbi viszont nem volt problémamentes. A vonat 3 megálló után lerobbant, valahol Innsbruck után egy kisebb vasútállomáson. Itt kellett kb. 40 percet várni, amikor jött egy másik vonat, amivel el tudtam menni Bregenzig. Ott aztán rohantam át a másik vonatra, mert aznapra az volt az utolsó direkt járat Zürichbe, egyébként 3x át kellett volna szállnom. Én épp elértem a vonatot, de csak azért, mert szerencsémre az előzőben olyan vagonban ültem, ami közel volt az átjáróhoz, ahonnét le kellett menni a másik vonathoz. Sokan viszont nem érték el...
Ezután már nem volt gond, de végül is este fél 10 helyett fél 12-re értem csak haza. Végül is nem volt gond, mert az előző túrákból tanulva másnapra is vettem ki szabadnapot. Volt már olyan, hogy minden ellenem szólt, és hajnal 4-kor értem haza, 7-kor meg kellett menni dolgozni. Egy többnapos túra után viszont az nem nagyon buli.
Másnap, tehát kedden, igazából nem csináltam semmit, kipihentem a túrát, és szerdán nem volt problémám dolgozni menni.
Anyagiak és végszó
5-en mentünk, és üzemanyagra összesen 100 eurót fizettünk, szóval 20 euró fejenként. Nekem ehhez jött extra költség a vonat, ami kb. 100 euró volt, és egy éjszaka Kitzbühelben, amiért 88 eurót fizettem. A szállás a Rifugio Firenzében 60 euró volt éjszakánként, amiben a reggeli ára is benne volt, és azt is hozzá kell tenni, hogy egy kétágyas és egy háromágyas szobánk volt, nem a tipikus 15-20 személyes szoba. A mi szobáinkhoz volt külön mosdó is, a nagyobb szobákhoz ez nem volt. A tusoló külön volt, és 3,5 eurót kellett egy tusolásért fizetni, viszont sok hasonló hegyi szállással ellentétben itt végig volt meleg víz, és nem volt időre sem megszabva a tusolás. Ebédre általában energiaszeleteket, magvakat és hasonlókat ettünk. Nekem a 3 napi ebéd kijött így 10 euróból. A túra előtti és az utolsó napi ebéd volt fejenként összesen 10 euró. A szálláson a vacsorák, illetve ételek 10-20 euró között mozogtak. Az ivóvízért nem kellett extra fizetni, a különféle levek 5 euró körül voltak (0,5 liter), és a sörök 6,5 euróba kerültek, szintén 0,5 liter. A szállás vacsorával, itallal és minden egyébbel kb. 250 euró körül volt fejenként, amihez 10% borravalót még hozzáadtunk.
Hihetetlen, hogy már 10 éve csináljuk ezt, de annak ellenére, hogy időközben 3 különböző országban élünk, mindig sikerül összehozni valamit. Ha csak egyszer is évente, de mindig összejön. Ehhez persze sok tervezés és valamelyest flexibilitás is kell. Ha belegondolok, eleinte közös bringázással kezdtük, majd jöttek az egynapos hegyi túrák. Majd évekkel később a többnapos és az egyre keményebb túrák.
10 év után sem unalmas, sőt, az egész túra arról szól, hogy szétröhögjük magunkat, felejthetetlen túrákat csinálunk, és pl. most is, alighogy visszaértünk, már tervezzük a következőt. Ha a társaság jó, minden jó.
Köszönöm, hogy elolvastad, és remélem, tetszett az írásom.
Habár nem ezzel a társasággal, de az én következő utazásom már le van zsírozva, és vélhetőleg októberben várható arról egy írás.
Vietnám után megint egy ázsiai országot veszek célba, és annak ellenére, hogy már voltam abban az országban, a következő utazásom egy digital detox lesz. 3 hét telefon és internet nélkül egy dzsungelben az óceán partja mellett.
Addig is, utazzatok, lássatok világot, sziasztok :)
