Bevezető
2015-ben egy teljesen véletlen folytán megismertem Münchenben néhány arcot, akik nem sokkal előtte költöztek Németországba, és ugyanúgy megragadta őket a természet a bajor részen, és ugyanúgy hegybolondok lettek. Mostanra ismerősökből barátok lettek, és idén volt 10 éve, hogy eljárunk együtt túrázni.
2016-ban kezdtünk el együtt túrázni, eleinte csak Németországban, de hamar jöttek a túrák Svájcban, Olaszországban és Franciaországban. Időközben a csapat bővült és változott, de a „keménymag” megmaradt.
Idővel az is trend lett, hogy 3-4 napos túrákra megyünk, és egészen 2024-ig évről évre magasabbra mentünk. 3800 méter felett aztán rájöttünk, hogy az a mi szintünk maximuma, és nem mellékesen az utolsó túránkon volt néhány helyzet, amikor a gyakorlatunk ellenére is necces volt a szituáció. Gleccseren keltünk át, sziklaomlás után kellett a leomlott részen átmenni, szakadékok alattunk... nem a legoptimálisabb helyzet egy túrához, de ez is jó példa volt arra, hogy a hegyekben nem lehet mindig mindent megtervezni.
Idén először nem meneteltünk egyik hegyi menedékháztól vagy turistaháztól a másikig, hanem egy helyben maradtunk, és onnét mentünk a napi túrákra. Ez sok szempontból kellemes volt, de legfőképp az, hogy nem a nagy hátizsákot kellett cipelni egyik helyről a másikra. Mindenki hozott magával egy kisebb hátizsákot, víznek, egy kis kajának, esőkabátnak, és kb. ennyi. Az átlagosan 9 kg-os hátizsák helyett a 2-3 kg-os hátizsák egy áldás volt.
Az utóbbi néhány évben ugyan komplexebb a tervezés, mert a csapat egy része Németországon belül sem egy helyen lakik már, Magyarországról is jött valaki, és én meg Svájcban élek már lassan 5 éve. Mindezek ellenére összejött a túra.
A sok lehetőség közül végül a tavalyi év végén kissé megkésve kezdtünk keresgélni idénre, és mire idén az év elején eldöntöttük, hogy hová akarunk menni, ott már nem volt hely. Tényleg az a helyzet, hogy szinte egy évvel korábban kell mindent lezsírozni.
Szerencsénkre onnan, ahová korábban menni szerettünk volna, ahonnan előzőleg lemondtak minket, felhívtak, hogy egy csoport lemondta a szállást, és lenne hely. Kb. azonnal rámondtuk az igent, és el is kezdtük tervezni a túrát.
Idén a szállásunk a Regensburgerhüttében volt, ami olaszul Rifugio Firenze. Dél-Tirolban mind a két nyelven beszélnek, és van egy helyi nyelvük is, ami sem a némethez, sem az olaszhoz nem hasonlít.
A többiek Münchenből indulva vettek fel engem Kitzbühelbe (Ausztria), ahová én előző nap mentem át, és ott aludtam. Reggel fél 8-ra jöttek értem, és a célunk Santa Cristina Valgardena volt. Ha valaki vágja a környéket, akkor okkal kérdezi, hogy miért nem Innsbruckon keresztül mentünk, viszont a válasz egyszerű. Akkor át kellett volna menni az osztrák–olasz határnál a Brenneren, amit most építenek át, és gyakran hallani 6+ órás dugókról. Mi ezt elkerülve kisebb falvakon és szebbnél szebb hegyi hágókon mentünk át.
Az olasz határnál az egyik hágón csak időszakos áthaladás van.
Amíg vártunk, addig ebben a kilátásban gyönyörködtünk.
Délután 1 óra körül értünk oda a városba, ahol két helyről, két parkolóból indulhat a túra a szállásra. Mondhatni úgy is, hogy van egy könnyebb és van egy nehezebb út. Mivel egy csomót autóztunk, a könnyebbet akartuk, de a parkoló ott tele volt, és át kellett menni a másikba. Ott pedig szinte az utolsó helyek egyikét még épp meg tudtuk szerezni magunknak.
Nem egyszerű, mert egyébként megy egy csomó felvonó a környékről a környező hegyekre, és sokan azt választják a gyaloglás helyett.
A parkolás után jöhetett a mára már rendszeressé vált közös kaja a túra előtt. Mindenki hozott valamit, sajtot, kolbászt... alap dolgok, és miután jót ettünk, nekivágtunk a túrának.
Mindenki ennyire örült az ebédnek 
560 méter szintkülönbséget kellett megtenni a szállásig, amire azt írják, hogy kb. 2 óra. Mivel mi nem szoktunk gyorsan menni, és megállunk fotózni vagy épp a tájban gyönyörködni, nálunk ez több szokott lenni.
Sajnos eleinte az erdő nem sok árnyékot adott.
Az sem segített az elején, hogy a 30+ fokos napsütésben semmi árnyékos részbe nem futottunk bele. Ez igazából rosszabb, mint valami meredek sziklás rész, számomra.
Feljebb azért már tűrhető volt.
Jó fél óra „égés” után jött egy erdős rész, aminek jobban örültünk, mint a kisgyerekek karácsonykor. Végül szinte az egész úton többnyire hűvös részek voltak, és kevesebb mint 2 óra alatt fel is értünk. Ez számunkra is meglepő volt.
Az első pihenő mellett a felfelé vezető úton.
Előbukkantak a 2500 méter feletti hegyek.
Felérve azért az utolsó pár száz méteren az átlagosnál is gyorsabban mentünk, mert volt néhány tehén az úton a borjaikkal, és tapasztalatból mondom, ez tud kellemetlen lenni. Párszor kellett már kerülőt tennünk az évek alatt... nem lettek a kedvenc állataink a tehenek.
A szállásunk.
Maga a szállás eszméletlen jó volt, sőt, ilyen komfortban egy hegyi túrán még soha nem volt részünk, ráadásul még drága sem volt az egész.
Egészen finom volt.
Kb. egy órával a megérkezésünk után lehetett menni vacsorázni, és a kiadós vacsora után a kártyázás mellett elkezdtük tervezni a másnapi programot, mert idén ezt többnyire spontánra vettük. Több mint 20 túraútvonal indult a szállástól, és úgy gondoltuk, az időjárás és a kedvünk alapján választjuk ki majd, hogy melyiket csináljuk, ha már ott leszünk. Így is tettük.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
