A 2. nap
Másnap reggeli után nekivágtunk az előző nap kiválasztott túrának, irány a Stevia-ház. A szállásunktól két út vezet fel: egy rövidebb, 4 órás túra, kb. 600 méter szintkülönbséggel, és egy hosszabb, 7 órás túra, 850 méter szintkülönbséggel. Ezek a direkt szintkülönbségek, de mivel le-fel megy az út, a rövidebben kb. 800 méter a valós, a hosszabbon pedig 1250 méter körül van.
Az indulás előtti kilátás a szállástól.
A túra alapból úgy kezdődik, hogy menj le kb. 100 métert.
A jobb oldali úton indultunk meg lefelé.
Utána jött az első kereszteződés, ahol mind a két irányba ki volt írva, hogy Stevia-ház, csak az nem, hogy melyik a rövidebb és melyik a hosszabb út. Gondolom, itt már érzitek, hogy mire akarok kilyukadni... igen, a hosszabb utat választottuk. Erre viszont már csak akkor jöttünk rá, amikor másfél óra után megláttuk a következő táblát, mert addig csak útjelzők voltak a kövekre festve, mint általában.
Az első le 100 méter, fel 100 méter után a szállásunk a távolból.
Igazából annyira nem törtünk össze, és úgy voltunk vele, hogy meglátjuk, mi lesz feljebb. A hosszabb út elvileg azért is hosszabb, mert a túra része egy via ferrata, tehát mászós és szakadékos rész. Úgy voltunk vele, hogy megnézzük, és ha veszélyes, nincs nálunk minden, ami kellene a biztonságos átkeléshez, akkor fordulunk vissza.
A szép kilátás mellett az időjárás is kedvezett.
Seceda, a nem "Instagrammos" oldaláról.
Ott középen kellett felmenni a hágóra.
Szóval tovább mentünk. Minél feljebb mentünk, annál több hegyet láttunk, annál szebb lett a kilátás, és annál kopárabb helyeken mentünk fel.
Megnéztük a szamarakat.
A túra elején egyébként elég zöld volt minden, és meglepő módon nem csak teheneket, de szamarakat is láttunk. Nem feltétlenül a szokásos látvány, de a tökéletes életkörülmény nekik. Egy ideig még követtek is bennünket.
A fától balra mentünk fel.
A túra nehézsége egyébként tényleg az, hogy állandóan le-fel kellett menni, ami sokkal fárasztóbb, mint ha csak felfelé vagy csak lefelé menne az út. Ráadásul több olyan rész is volt, amikor a terep egyenes volt, és jött a semmiből egy olyan rész, hogy alig lehetett felmenni, szinte mászni kellett. Különösen nehéz, amikor apró köves, sziklás részen kell felmenni, ami csúszik, és nem stabil alattad a talaj.
Itt már kezdett "elholdasodni" a talaj.
Középen kellett felmenni. Talán a képen a "mini emberek" ellenére sem látszik, de ez közel 100 méter szintkülönbség volt.
Amikor felértünk az első hegygerincre, akkor megálltunk 10-15 percet pihenni, enni és inni. Necces volt feljönni, és igazából csak ezután jött a via ferrata, a kúszós-mászós, szakadékos rész. Miután megnéztük, mi vár ránk, eldöntöttük, hogy átmegyünk rajta, mert minden volt nálunk, ami kellhet, illetve nem volt olyan vészes, mint amire számítottunk.
Onnét, lentről jöttünk fel.
Ez pedig a hágó másik oldaláról a kilátás.
A túra legnehezebb szakasza következett, lassan és koncentráltan mentünk, egymásra figyelve, és baromi jó volt. Én személy szerint imádom az ilyen helyeket. Amikor ott állsz a szakadéknál, és eléd tárul a világ. Akinek tériszonya van, kerülje ezeket a helyeket.
Jéhetett a via Ferrata, a biztosító kötél mellett balra pár száz méteres mélység.
Pazar kilátás a mélységbe.
A másik oldalról is ott volt a szakadék és a gyönyörű panoráma.
Itt mentünk fel.
Maga ez a rész kb. egy óránkba került, és elértük a legmagasabb pontunkat a túrán, 3000 méter környékén voltunk. Maga a hely egy hatalmas kopár plató volt, viszont a kilátás magáért beszélt. Ez az a pont a túrákon, amikor azt mondjuk, hogy megérte feljönni, megérte a „szenvedés”.
A plató, a túránk legmagasabb pontja.
A távolban a csúcsot jelző kereszt, viszont lényegesen alacsonyabban mint a plató legmagasabb pontja.
A legtöbb esetben a csúcsokon egy kereszt található, mint egy jelkép, hogy a csúcson vagy, itt viszont nem volt, de egy alacsonyabb ponton, 2800 méter körül, viszont igen. Onnét is gyönyörű volt a kilátás, és onnét láttuk meg az utat, amin tovább kellett mennünk.
Godzilla háta is befigyel.
Itt kellett lemenni a füves részre, a kép bal oldalán látható házikó volt a következő cél.
Egy rövid pihenő után neki is vágtunk a túra további részének. Kb. itt lehettünk a túra felénél. Jött egy meredekebb út lefelé, szintén csúszós, apró köves rész. Néhol ugyan lépcsők voltak kialakítva, de nem csak minimálisan segítettek a lefelé úton. Ez a rész viszont nem volt túl hosszú, és utána jött egy több kilométeres, de javarészt egyenletes rész a hegyoldalban.
Itt jöttünk le. Nem nagyon látszik az út és nem is volt sok belőle.
Ilyen volt az "út".
Érdemes megnézni, hogy hova lép az ember.
Rajtunk, néhány kecskén és néhány emberen kívül nem nagyon voltak ott mások. Ez igazából jó dolog, próbáltuk elkerülni a turistatömeget, annak ellenére, hogy a környék több hegysége turistamágnes. Persze oda általában megy egy felvonó, és nem kell megerőltetni magát az embernek.
Tovább haladva is gyönyörű volt, amit láttunk, és időközben elérkeztünk egy kereszteződéshez. A Stevia-ház lett volna 20 perc, viszont onnét vissza kellett volna menni oda, ahol épp álltunk, mert onnét ment tovább a lefelé út, vissza a szállásunkhoz. Ekkor voltunk kb. 5 órája úton, tehát teljesen jó ütemben haladtunk. Belefért volna a Stevia-ház, de elkezdett iszonyatosan fújni a szél, és messziről, de gyakorlatilag fekete felhők jelentek meg az égen. Inkább amellett döntöttünk, hogy folytatjuk az utat lefelé.
Ezen sziklák között kellett lemenni.
Eleinte voltak lépcsők, de nem sokat segített.
Na most, a lefelé út durvább volt, mint az egész addigi túra. Iszonyatosan meredek rész következett. Az eleje habár lépcsős volt, nem sokkal volt egyszerűbb lemenni, mint ha nem lett volna az.
Talán félúton lehettünk, amikor egy New York-i csajjal találkoztunk, aki egyedül túrázott. Kérdezte, hogy hol a túra vége. Önmagában ez a kérdés elég sok másik kérdést felvetett bennünk, pl. hogy miért megy egyedül túrázni egy ilyen helyre, vagy hogy éppen miért vág neki valaminek, amikor azt sem tudja, merre megy? Ilyenből lesznak a balesetek.
Elmeséltük, hogy honnét jöttünk, és hogy mi vár rá. Azt mondta, hogy majd felmegy a Stevia-házhoz, és majd onnét meglátja, mi lesz. Tegyük hozzá, volt még 5-6 órája a teljes sötétedésig, szóval simán belefért neki, hogy elmenjen oda, és utána vissza le. Kivéve, ha odaér a vihar... Ezt el is mondtuk neki, de ő inkább azt mondta, hogy felmegy.
A hülye terv is egy terv.
Ahogy haladtunk lefelé, ő még mindig ugyanott volt, 15 perccel később is, fotózgatta magát...
Itt még csak borús volt, nem sokkal később már csak fekete felhők voltak.
Késő délután értünk végül le, illetve vissza a szállásunkhoz, és a nagy vihar és a fekete felhők ugyan elkerültek bennünket, de vacsora közben elkezdett esni. Nem nagyon, de akkor is esett. Esőben meg szinte lehetetlen lemenni az úton, amin lementünk.
Az eső engem viszont más miatt zavart. Maga a túra azért esett az adott hétvégére, mert ideális lett volna az idő arra, hogy csillagokat fotózzak. Azért a szerencse csak vele volt, legalábbis egy órára, mert éjfél után felhőtlen volt egy órára az időjárás, és a szobánk ablakából épp tudtam a Tejutat fotózni.
Végül is elégedett voltam az eredménnyel.
Hozzá kell tennem, ez előre volt tervezve, és amikor a szállást rendeztem, akkor kértem, hogy az adott oldalra rakják a szobánkat. Ha esetleg valakit érdekel, én a PhotoPills alkalmazást használom az ilyesmi fotók tervezésére.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
