Kalandra fel!

Bekapcsoláskor először meghűlt bennem a vér: azt mondja nekem pimaszul, hogy "Password:", és várja tőlem, hogy írjak be valamit. Na de mit? Erősen kezdtem gondolkodni és közben szidtam magamat, hogy mi a csudának jelszavaztam le én egy olyan gépet, amin feltehetőleg már akkor sem NASA titkok voltak.

Password?

Mindegy, gyerek voltam, szerettem komolynak tűnni; biztos, ami biztos alapon lejelszavaztam, nehogy valaki rájöjjön, hogy meddig is jutottam a Prince of Persiában (bár arra nem emlékszem, hogy lehetett-e elmenteni pályaállást?! Tippek jöhetnek kommentbe!).

No, de kanyarodjunk vissza, már majdnem megfeledkeztem az elfelejtett jelszóról. Szerencsére csakhamar beugrott, hogy esetleg megpróbálom azt a jelszavamat, amit akkoriban majd' mindenhol használtam. Bingó, bejött, a gép ezután a "Starting MS-DOS..." felirattal megkezdte a merevlemez fejszerkezetének eszeveszett mozgatását, mely nem csekély hangeffektusokkal (kerregéssel) is járt.

Így indult a Microsoft DOS!

Miután sikerült a bootolás folyamata, gyorsan a C:\> kalandos világában találtam magam, és immáron teljes értékűen visszareppentem az időben 20-25 évet. Ha egy olyan ember kapcsolta volna be a gépet, aki már Windows 95-ön, vagy XP-n, esetleg Win 7-en nőtt fel, bizonyára ennek láttán azt hinné, hogy a gép megakadt a rendszer betöltése közben és valamiféle javítókonzolt dobott nekünk, ahová mindenféle bűvös varázsszót begépelve tudnánk csak életet lehelni a rendszerbe.

Ezt úgy neveztük, hogy "prompt".

Ez részben így is van; de nem, mégsem, erről szó sincs, ez itten kérem szépen már maga az operációs rendszer! Se egy ablak, se egy grafikai elem, se egy "Start gomb", se egy egérkurzor, se semmi, csak a nagy üres feketeség és egy villogó kurzor. Ezt kaptuk mi, akik abban az időben arra vetemedtünk, hogy számítógépet használjunk.

Persze, nekem nem új világ ez; ez volt a valóság úgy cirka 15 éven keresztül, hiszen én már egészen kisgyerekkoromban püföltem a klaviatúrát, amikor egérrel még csak max. a spájzban találkoztam. Nem vicc, előbb tanultam meg billentyűzeten írni a gép monitorjára, mint papírra ceruzával.

Így tehát tudtam, hogy mi a teendő: bepötyögtem, hogy "nc", majd enter. Erre szerencsémre azonnal elindult a már legendássá vált Norton Commander a maga megszokott kék háttérszínével. Számunkra akkoriban ez jelentette a "mindent". Ebben és ezzel végeztünk egy halom dolgot, szinte ez jelentette a számítógépet. Innen maradt meg az, hogy mai napig is az első, amit elindítok windows-os gépeimen, az a Total Commander (igaz, már fekete háttérszínnel), Linuxos gépeimen pedig az "mc" parancsot adom ki, ami a Midnight Commander nevet kapta születésekor és amire nagyon sokan rámondják, ha meglátják a monitoromon, hogy "jééé, Te még használsz Nortont?". Nem, csak épp Linux alatt még teljesen megszokott a parancssoros buherálás, és ez a fájlkezelő megkönnyíti a munkát.

Norton Commander.

Azért az látszik a képekről, hogy a gép folyadékkristályos kijelzője már igencsak megfáradt és eléggé zizis a kép. Valószínűleg nem 20 éven túli használatra tervezték ezeket még akkor, ahogyan a mai kijelzők minőségén is talán nevetni fogunk 20 év múlva. De mindez lényegtelen is, a gép ennek ellenére bekapcsol és működik! Sokszor ezt nem mondhatjuk el egy 1-2 éves csodamasináról!

Szándékosan készítettem fényképezővel képernyőképeket, hogy még jobban visszaadják a hangulatot, a kijelző valódi megfáradt mivoltát. Sima printscreen képek túl nyersek, tökéletesek lennének most ide.

Na, de reppenjünk vissza a cikk témájához.

Ez volt tehát az egyik legelterjedtebb, ha nem A legelterjedtebb program, ami 10-ből 9, vagy inkább 10 gépen megtalálható volt a DOS-os korszakban.

A képen láthatjuk, hogy hogyan épül fel a gép merevlemezének "gyökere". Igen, ezt a nagyon elterjedt kifejezést sem használjuk manapság már, pedig akkor teljesen általános volt. A gyökér volt a fájlok és mappák kiindulópontja, ide pattintott vissza minket a rendszer, ha egy mélyebben lévő almappában kiadtuk a "cd \" parancsot, vagy egymás után adogattuk ki a "cd .." parancsot egészen addig, amíg a fájlrendszerünk gyökérzetén nem találtuk magunkat.

Láthatunk egy "Konyvem" nevű könyvtárat. Szándékosan használtam könyvtár elnevezést a mappa helyett, hiszen akkor még az is más néven futott. Szóval, ebben a mappában (vagy könyvtárban?) újabb kincseket találtam: néhány nagyon régen elkezdett könyvem, cikkem vázlatát, melyek ezen gépen és Word 6.0 alatt íródtak! Erről még lesz szó, sőt, képek is.

Ha visszalépünk a prompthoz (C:\>), számtalan okosságot végezhetünk. Csupán ismernünk kell egy pár tíz szóból álló parancslistát. Ha pl. új mappát (könyvtárat, ahh) szeretnénk létrehozni, csak be kell pötyögnünk, hogy "mkdir mappaneve". De erre még nem kerültünk oda, ha bele is szeretnénk mászni, akkor még ki kell adnunk egy "cd mappaneve" parancsot is, hogy az legyen az aktuális pont, amin a promptunk él.

Ügyesebb, tapasztaltabb felhasználók ezt a két parancsot letudták egy sorban, mégpedig így: "mkdir mappaneve | cd mappaneve". Erre az elkészült mappába rögtön be is lépett. Ha a kijelzőn már túl sok korábban kiadott parancsunk hevert, és ez zavart minket, egy "cls" (clear screen) paranccsal törölhettük a képernyő tartalmát és a promptunk felugrott a kép tetejére. Ha már kellőképpen kijátszottuk magunkat a mappagyártással és szeretnénk lepucolni a létrejött könyvtárakat, egy "rmdir mappaneve" paranccsal törölhetjük azokat.

Most már láttuk tehát, hogy hogyan indul el a gép, nézzünk a következőkben néhány egykori játékot, amikről már említést tettem.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!