1986. április 26.

  • (f)
  • (p)
Tudástár – Írta: | 2019-07-08 10:00

Csernobil előtt is voltak komoly erőművi balesetek, de hogy jutottunk el a mindmáig legsúlyosabb esetig?

Kulcsszavak: . csernobilnukleárisatomerőműreaktor

[ Új teszt ]

Bevezető, források

Nem tagadom, a HBO minisorozata megadta a végső lökést a bejegyzés elkészítéséhez, noha régóta érlelődött bennem a gondolat az írásról. Meglátásom szerint, a sorozatból elég jól lehet tájékozódni a csernobili eseményekről, mindazonáltal nem fogom kihagyni a részleteket.
Amivel többre terveztem ezt az írást: a csernobili katasztrófához vezető eseményeknek volt egy természetes evolúciója attól kezdve, hogy Chicagóban megszületett az első máglya - Szilárd Leó részvételével.

Forrásaim között felhasználtam néhány Wikipédia cikket, az npp.hu régi oldaláról származó információkat, valamint a még derengő információmorzsákat. Fenntartom a tévedés lehetőségét, nem vagyok atomfizikus, csak egy IT-s, akit viszont nagyon érdekel a nukleáris fizika. Nem állítom magamról, hogy ennek mély matézisét ismerem, vagy egyáltalán kedvem lenne belemenni az elméletbe a szükségesnél jobban. Nem tudományos igényességű cikket szeretnék összehozni, csupán ismeretterjesztés a célom.

Alapozás

Nagy vonalakban: minden atomokból épül fel, amelynek alkotóelemei (többnyire) az elektron, proton, neutron. Az elektron a neutronból és protonból álló atommag körül kering.
A maghasadásos nukleáris láncreakció szempontjából a legfontosabb elem a neutron. A neutron atommagból kiszakításához nagy energia kell, de ha ez irányítottan történik, egy idő után létrejöhet az önfenntartó maghasadásos láncreakció. Van azonban néhány gyakorlati probléma, amit meg kell oldani: a) a természetes uránérc nem képes önfenntartó reakcióra; b) a hasított atommagokból felszabaduló neutronok túl gyorsak, hogy másik uránatom-magot hasítsanak, sokkal nagyobb az esélye, hogy a célpont atommag befogja azt.
Előbbi problémára a megoldás a dúsítás, amiben miután az uránt az egyéb vegyi szennyezésektől már megtisztították, a különböző neutronszámú izotópjainak arányát is megváltoztatják egy hosszadalmas folyamat keretében, majd a visszamaradt anyagból pálcákat/rudakat készítenek, amelyeket a reaktormagba helyeznek. Utóbbi gondot moderátorközeg alkalmazásával kezelik: ebben a moderátorban a szabad neutronok lelassulnak, így sokkal nagyobb eséllyel hasítanak újabb atommagokat, amik újabb neutronokat engednek szabadon, amik újabb magokat hasítanak... és így tovább. Túlzottan azonban nem szabad ezeket a kisugárzó neutronokat lelassítani, mert úgy már nem képesek az atommagok hasítására.

De: miért is van szükség a hasításra? Nos, egy atommag felhasadásakor óriási energia (sugárzás formájában) szabadul fel - ezt az energiát hasznosítják a különböző nukleáris eszközökben, legyen az fegyver, vagy reaktor. A fegyverekre nem akarok túl sok szót vesztegetni, mindenki ismeri az atombombával elpusztított japán városok történetét - legalább nagy vonalakban.
A nukleáris reaktorokban meglehetősen pazarlóan bánunk ezzel a felszabaduló energiával: legjobb tudomásom szerint még mindig vizet forralunk vele, ami gőzzé alakul, turbinalapátokat hajt meg, így generálva elektromos áramot.
A felszabaduló sugárzás három csoportba sorolható: alfa-, béta- és gamma sugárzás. Az alfa részecskék ( ~hélium +2 ion) nagyon ionizáló hatásúak, de levegőben pár centiméter alatt elbomlanak és akár már a hámsejtek is véget vethetnek a pályafutásuknak. A béta részecskék (szabad elektron) képesek pár centiméter mélyen behatolni a szövetekbe és ott roncsolást okozni, de levegőben néhány 10 centiméter alatt ezek is elbomlanak. Rákos sejtek bombázására használják a gyógyításban. A gamma részecskék (elektromágneses sugárzás, mint a fény és egyebek) viszont az előző kettővel ellentétben nagyon nagy energiával rendelkeznek és könnyen hatolnak át a kevésbé sűrű anyagokon, elnyelődésük hosszú út alatt következik be. A teljes univerzumunk rendelkezik természetes radioaktivitással, nincs ez másképp a Földünkkel sem, az ehhez tartozó sugárzásmennyiséggel önmagában nincs gond, ehhez hozzá vagyunk szokva.

Geiger-Müller számláló hangja

Erősen summázva ez a lényege a nukleáris reakciónak, tekintsünk át néhány ténylegesen szétterülő sugárzó anyagot.

Jód: nem, önmagában a jód nem radioaktív, de nukleáris robbantásoknál és atomerőművekben mindig megjelennek az izotópjai. Négyet közülük (I-123, 124, 125, 131) orvosi célokra is használnak gyógyítási vagy nyomjelző célzattal, felezési idejük még emberi léptékkel mérve is rövid, kevesebb, mint két hónap. Az I-129 létrejötte emberi tevékenységnek köszönhető (nukleáris robbantások, nukleáris erőművek), nagyon nemkívánatos vendég a maga 15 millió évnél is hosszabb felezési idejével. Ugyanebben a kategóriában versenyez az I-135. Felezési ideje rövidebb egy gyári műszakénál, de a bomlása során jön létre a Xe-135 izotóp, ami fontos szerepet játszott a csernobili balesetben. A legnagyobb mennyiségben mégis az I-131 termelődik a reaktorokban, ennek megfelelően kiszóródáskor az egyik legismertebb szennyező anyag, 8 napos felezési idővel.

Stroncium: 90-es izotópja a maghasadás mellékterméke, ennélfogva nukleáris robbantások és reaktorok jelentős mennyiségű mellékterméke. Nagyon erős bétasugárzó-forrás, mindemellett a csontokban helyettesítheti a Calciumot (nem ürül ki a szövetekből). Felezési ideje majdnem 30 év, ezért a kiszóródási forrástól még nagy távolságokban is képes nukleáris szennyezést okozni, ugyanekkor nagyon jól alkalmazható olyan eszközökben, ahol könnyű, de hosszú élettartamú energiaforrásra van szükség.

Cézium: egyes izotópjai szintén maghasadási melléktermékek.133-as izotópja használatos a másodperc hosszának meghatározásánál. A Cs-134 erős béta-sugárzó 2 éves felezési idővel, így nagy területeket képes megfertőzni kiszóródás után, de maghasadás során csak kevés keletkezik, neutronbesugárzás hatására Cs-135-té alakul. Ez utóbbi ugyan csak enyhén radioaktív, viszont a felezési ideje 2 millió év fölött van. A Cs-135 átalakulhat Xe-135 izotóppá. Szintén kis mértékben keletkezik Cs-136 a maghasadás során, elsődlegesen béta-bomló anyag. Neutronbefogás során Cs-137-té alakul, amelynek felezési ideje 30 év és erősen gamma-sugárzó. A stronciummal karöltve a legjelentősebb "emberkéz alkotta" sugárzó anyagok. Mivel a Cs-137 neutronelnyelő képessége kifejezetten rossz, ezért meg kell várni, míg magától elbomlik. Sajnos a kimerült fűtőelemek nagy mennyiségben tartalmazzák, így néhány száz évig el leszünk látva a sugárzásukkal. További fontos tény: mivel elsősorban a neutrongazdag anyagok béta-bomlása során jöhetnek létre a cézium izotópjai, illékony jód és xenon megléte esetén a kiszóródástól távol is keletkezhetnek cézium-izotópok.

Amerícium: mesterséges elem, maghasadási melléktermék, a plutónium neutronbombázása során keletkezik, erős alfa- és gamma-sugárzási képességekkel. Legveszélyesebb izotópjai az Am-241 és 243. Előbbi 432, utóbbi több, mint 7000 év alatt feleződik el, így nagy területeket képesek beszennyezni.

Plutónium: az egyik legnehezebb természetes elem (Pu-244-es izotóp, felezési ideje 80 millió év), de maghasadás során nagy mennyiségben keletkezik. Önfenntartó nukleáris reakcióra képes, ezért üzemanyagként reaktorokban, illetve fegyverek töltetében is alkalmazzák - Nagasakit plutóniumbombával pusztították el (Pu-239-es izotóp). A 239-es izotóp felezési ideje túl van a 24000 éven, a felszín feletti robbantások következményeként elérte a felső légkört is, emiatt szennyezőképessége óriási. Noha az izotópok többsége erősen alfa-sugárzó, a 239-es jelentősen gamma-sugárzó. A Pu-238 az előbbiek közé tartozik 88 év felezési idővel, űrtechnológiában használatos. A Pu-240 spontán hasadó anyag, kontrollált maghasadási környezetben a jelenléte nemkívánatos.

Kezdeti lépések, komoly magyar részvétellel

Szilárd Leó fedezte fel először, hogy a dúsított urán képes önfenntartó reakcióra. Úgyszintén ő volt az - Albert Einsteinnel, Wigner Jenővel és Teller Edével közösen -, aki felfedezte a reakció katonai alkalmazásának nyomasztó lehetőségét. Németország meglehetősen előrehaladott a fejlesztés terén, így levélben sürgették Rooseveltet, hogy előzzék meg őket. Roosevelt nem volt rest, felállított egy bizottságot, amely 1939-ben megszavazott 6000 dollárnyi keretösszeget a kutatásokra... Mai értéken számolva 108000 dollárnak felel meg, gyakorlatilag semmi, de ennyivel indult a Manhattan-projekt. A projektben Szilárd León kívül magyar érintett volt Teller Ede, Wigner Jenő (kémia) és Neumann János (matematika) is. Az elért eredmények azt sugallták Szilárdnak, hogy jó úton haladnak, így ő egyre inkább szorgalmazta, hogy azokat tartsák titokban, nehogy Németország felhasználhassa. Ezzel beindult a titkolózás, amely szűk fél évszázaddal később a csernobili baleset egyik összetevője lett.

Fent balra Szilárd Leó, jobbra Wigner Jenő, alul balra Teller Ede, jobbra Neumann János

1941-ig sok előrelépés nem történt, de az év végén az USA hadba lépett, így hirtelen sürgőssé vált a fejlesztések felgyorsítása. 1942-ben a korábban megszavazott pénzt végre megkapták a tudósok, így elkezdődhetett a gyakorlati munka. Az első atommáglya felépítésére a chicagói stadiont választották, moderátorként a könnyen hozzáférhető grafitot alkalmazták. A grafit megfelelő mértékben lassítja a kisugárzó neutronokat, de bizonyos egyéb tulajdonságai miatt rossz választás - később még szóba kerül a téma.
A máglya kezdetleges biztonsági "fejlesztésekkel" rendelkezett: a jó neutronelnyelő képességgel rendelkező kadmiumból készült rudak a máglya fölött lógtak, ha valami balul ütött volna ki, egy biztonsági baltás ember elvágta volna a kötelet, ezáltal a kadmiumrudak bezuhannak a reaktorba, azonnal leállítva a reakciót. Ő volt a Safety Control Reserve Axed Man - SCRAM; róla nevezték el a későbbi reaktorokban az utolsó védelmi vonalat. Ezenkívül néhányan a reaktor tetején álltak bóros vízzel teli vödrökkel - a bór szintén jó neutronelnyelő. A chicagói reaktorral 1942. december 2-án délelőtt kezdték a kísérletet, majd kora délutánra elérték az önfenntartó maghasadásos láncreakció állapotát.

Teller és a reaktorbiztonság

Egyik legnagyobb tudósunk fektette le a mai reaktorbiztonság alapjait. Először is szigorúan megtiltotta az új technikák és technológiák villámgyors adoptálását a nukleáris erőművekben. Máshol van lehetőség az utólagos finomításokra, módosításokra, a civil nukleáris ipar azonban nem ilyen. Mivel tagja volt a Roosevelt által létrehozott Uránium Bizottságnak, az ő beleegyezése is szükséges volt az új reaktorok építésének engedélyezéséhez. Felismerte, hogy a grafit, mint moderátor, veszélyes: sokkal gyengébben lassítja a szabad neutronokat, mint a víz, ráadásul a vízhűtésű, grafitmoderálású reaktorok üregtényezője pozitív: ilyen esetben, ha a hűtőközeg elforr, az abban megjelenő buborékok (üregek) nem lassítják, hanem gyorsítják a reakciót, ami szélsőséges esetekben a reakció megszaladásával is járhat. Ezen felül pedig ott volt a Wigner Jenő által felfedezett jelenség (wigneritisz): a grafitban a szabad neutronok kilökhetnek egyes atomokat a kristályrácsból. Ha sok ilyen kristályhibát tartalmazó grafit felmelegszik, a kilökött szénatomok visszarendeződnek a rácsba, mindeközben pedig nagy energia szabadul fel, ami akár a grafit meggyulladásával is járhat. Megelőzhető a gyulladás, ha a grafitot gyakran felmelegítik, így nem szabadul fel akkora energia a visszarendeződéskor, ami nem kívánt mellékhatásokhoz vezetne.

Mindezek alapján Teller megtiltotta a grafitmoderálású, vízhűtésű reaktorok megépítését és elérte a kormányzatnál, hogy a már meglévőket is állítsák le, így megkapta a "reaktorellenző" gúnynevet...
További fejlemény volt a hanfordi reaktorok működtetése kapcsán, hogy felfedezték a xenon-mérgezés vagy -lengés jelenségét: alacsony reaktorteljesítményen megjelenik a xenon-135-ös izotóp. Egy meglehetősen gyorsan elbomló gáz, de a neutronelnyelő képessége óriási. Hanfordban az alacsony teljesítményen üzemelő reaktor többször is leállt, majd újraindult, mire felfedezték a probléma forrását. Ebből eredeztethető, hogy bizonyos teljesítmény alatt nem szabad reaktorokat üzemeltetni.

Utcai balesetek a teljesség igénye nélkül

Mexikóváros

1962-t írunk. Egy nem megfelelően elzárt kobalt-60-as (Co-60) orvosi kapszulát talált egy 10 éves kisfiú. Sajnos a kapszula nem szigetelt tökéletesen, így 38 nappal a "lelet" megtalálása után a fiú meghalt az elszenvedett sugárzás következtében. Őt az édesanyja, a 2 éves kishúga, majd a nagymamája követte. Az édesapja túlélte a "találkozást", de komoly sugárdózist kapott.

Marokkó

1984-ben egy munkás megtalált egy elvesztett radiográfiás, Iridium-192-t (Ir-192) tartalmazó, nukleáris veszély-jelzést nélkülöző sugárzás-forrást. A "kaland" 8 ember életét követelte, többen pedig komoly dózist kaptak.

Goiânia

Brazília, 1987. Szövevényes jogi csűrés-csavarás és emberi hanyagság következtében őrizetlenül maradt egy orvosi besugárzó berendezés egy elhagyott kórházban. Fémgyűjtésből élő hajléktalanok elvitték a gépet, majd szétszedték. Nehezen, de sikerült kiműteni a benne lévő, cézium-137-et tartalmazó kapszulát. A gömb formájú kapszula sötétkék fényt és gamma-sugárzást bocsátott ki, így sokan a csodájára jártak, mi több, egyesek kis darabokat is kaptak belőle - sajnálatos módon valaki véletlenül meg is evett belőle porszemcséket. Végeredmény: 4 halott, 249 súlyos beteg.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy ilyen balesetek csak a fejletlen országokban történhetnek, meg kell említenem, hogy hasonló, radiológiai balesetek leírásával az Amazonast el lehetne rekeszteni, a résztvevők között pedig megtalálhatjuk az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, Svájcot, Izraelt, Kanadát, Tajvant, Spanyolországot - szintén a teljesség igénye nélkül.

Csernobil

Ha eddig eljutottál, tisztelt olvasóm, akkor jöjjön az írás címadó eseménye, egyéb eseményekkel összekapcsolva.

Csernobil előtt is voltak erőművi balesetek: Sellafield/Windscale (Anglia), ahol a fentebb leírt wigneritisz okozott bajt, mert a grafit felmelegítését nem körültekintően végezték, így az meggyulladt, végül le kellett állítani az egész reaktort; Harrisburg/Three Mile Island (USA), ahol többszörös emberi és konstrukciós hibáknak köszönhetően kinyílt a primer kör (az a vízvezeték-rendszer, ami közvetlen kapcsolatban van a reaktorzónával - ezt a vizet forralják fel az áramtermeléshez) és a reaktorzóna elkezdett kiszáradni. A harrisburgi balesetet vizsgáló amerikai bizottságot az a Kemény G. János vezette, aki részt vett a BASIC programnyelv megalkotásában is. Megállapításai között szerepelt az operátorok elégtelen kiképzése, amely kimerült az "ezt a gombot kell megnyomni" típusban. Az is a megállapítások között szerepelt, hogy nem csak a legrosszabb esetekre kell felkészülni egy nukleáris reaktor üzemeltetése során, hanem a kisebb veszélyekre is, ezek ugyanis együttvéve könnyen fejlődhetnek nagyobb problémává.
Érdemes tudni, hogy noha mindkettő komoly balesetnek minősül, a környezeti sugárterhelés jelentősen nem változott meg. Egészen más volt a helyzet Keleten.

Kemény G. János

Az utóbbi időkig sikerült teljes titokban tartani a Majak/Kistim körüli balfogásokat. A Majak komplexum több esetben is sikeresen szennyezte be a környezetet: a Tecsa folyó vizét közvetlenül bevezették a reaktormagba hűtés gyanánt, majd ezt az erősen radioaktív vizet vezették vissza a folyómederbe. A folyó az Ob folyóba ömlik, így egy nagyobb populáció ivóvíz-bázisát sikerült tönkretenni. Később a szennyezett hűtővizet a Karacsaj-tóba engedték, amelynek 1968-as kiszáradásakor a szél felkapta a száraz, radioaktív iszapot és szétszórta. Nincs még vége: a radioaktív hulladékot is hűteni kell, mert mindig van úgynevezett maradványhő, ami a bomlásból ered. 1957-ben egy 250 m3-es tartály hűtése leállt, a benne tárolt anyag kiszáradt, majd egy berendezés szikrájától berobbant - 20000 km2-en kétszer annyi radioaktivitás jutott a környezetbe, mint amivel Csernobil szórta meg a saját kiszóródási területét.

Még egy balfogást szeretnék megemlíteni, mielőtt azt gondolnánk, hogy Nyugaton ilyesmi nem fordulhat elő. 1954-ben az USA a Bikini-atollnál felrobbantotta a Castle Bravo nevű, 15 megatonnás kísérleti fúziós atombombát. Apró malőr, hogy a tervezők szerint 4-6 megatonnásnak kellett volna lennie. A fúzió beindításához lítium-6-os izotópokat akartak használni a tervezők, amely a bombában elhelyezett lítium 40%-át adta, a maradék lítium-7-es izotóp volt, de erről úgy vélték, nem bomlik el a plutóniumsugárzás hatására. Elbomlott, mi több, az általa biztosított többlet neutronsugárzás nukleáris bomlást okozott a bomba urán köpenyében is, tovább növelve a hatóerőt...

Látható, hogy tulajdonképpen mindenki elkövette már a maga hülyeségét, amikor nukleáris energiával játszadozott, de aztán az oroszok úgy döntöttek, nem adják át az első helyet.

Mielőtt ismertetném az eseményeket, érdemes a megfelelő kontextusba helyezni őket, mielőtt pálcát törünk felettük. 1980-as években vagyunk, javában dúl a kommunizmus Kelet-Európában. Ekkorra az errefelé élők megtanultak együtt élni a rendszerrel: aki nem, az könnyen szembetalálhatta magát a rendszerellenesség vádjával.

Ilyen körülmények között kezdték el a szovjetek a csernobili atomerőmű építését. A kinevezett igazgató ha tudta is, hogy nem megfelelő anyagokat hoztak az építéshez, szólni nem szólhatott: "Mi az, hogy erős szocialista hazánk selejtet gyárt? Mi maga, rendszerellenes?" Mindazonáltal nem kívánom felmenteni az igazgatót, lett volna egyéb lehetősége is a tiltakozásra.
Ezen túlmenően, az oroszok nem ismerték fel a vízhűtésű, grafitmoderátoros reaktorok pozitív üregtényezőjét, nyugatról ezeket az információkat nem kapták meg a titkolózás miatt, így vígan nekiálltak az RBMK reaktorok építésének. Olcsó és nagy teljesítmény nyerhető ki belőle, ezenkívül relatíve egyszerű szerkezete miatt jól skálázódik. Sokat építettek belőle a Szovjetunió erősen iparosodó nyugati részein, például Ignalinában (Litvánia), Kurszkban.

1986 tavaszán egy biztonsági kísérletet szerettek volna végrehajtani. Mint fentebb már írtam, ha a szándékos, önfenntartó reakció le is áll, maradványhő mindig van, ezért továbbra is kell hűtés a reaktormagban. A szovjetek ötlete a következő volt: feltételezték, hogy a reaktorba vizet szállító szivattyúk áramkimaradás miatt leállnak, tehát a hőmérséklet emelkedni kezd. Ilyen esetekben dízelgenerátorok biztosítottak volna áramot, de ezek felpörgéséhez idő kell, amit azzal kívántak áthidalni, hogy a leálló reaktor lassuló, ámde még mindig forgó turbinájával generált áramot vezetik a szivattyúkhoz. Bizonyos források szerint ezt a kísérletet már megpróbálták a csernobili erőmű 1-es, 2-es és 3-as blokkjainál is, sikertelenül. A 4-es blokk tervezett leállítása karbantartásra és fűtőelem-cserére 1986 tavaszára volt betervezve, ilyenkor lehet végrehajtani egy leállással járó kísérletet, így a döntéshozók ezt az időpontot jelölték ki.

A kísérlet majdnem pontosan 24 órával korábban kezdődött, 1986. április 25-én hajnalban megkezdték a teljesítmény csökkentését. Délután egy órára a felére csökkent a teljesítmény, de 2-kor a villamos elosztó központ kérte a megszakítást, mivel a fogyasztók energiaigénye nagyobb volt a vártnál. Este 11 óra után aztán a központ megadta a zöld jelzést a folytatásra. A reaktor teljesítménye a pozitív üregtényező miatt sokkal nagyobbat esett, mint tervezték, a korábban magasabbra állított szivattyúteljesítmény miatt pedig a reaktor lehűlt - az a veszély fenyegetett, hogy a reakció leáll, mielőtt bármi érdemlegeset tudnának kezdeni a teszttel. Diatlov/Gyatlov villamos főmérnök utasította a technikusokat, hogy még több szabályzórudat húzzanak ki a magból. Mivel parancsba kapták, nem tehettek mást, engedelmeskedtek, noha tudták, ezt a szabályzat tiltja. Végül 200 MW körüli értéken sikerült stabilizálni a reaktort, noha 700 MW alatt tilos volt azt üzemeltetni. Ez az érték melegágya volt a xenon-mérgezésnek és ezzel egyidőben a vízhozamot is csökkentették. A xenon-mérgezés megszüntetésére a főmérnök még több rúd kihúzására adott parancsot. Itt ki kell térni egy fontos részletre: az RBMK reaktorokban tiltott mértékben ki lehet húzni a rudakat, ami azt jelenti, hogy a szabályzórúd alsó végén lévő grafit helyét víz foglalja el a magban. A víz jobban lassítja a neutronokat, mint a grafit.
Utasításra az operátorok kikapcsolják a SCRAM-et, az automatikus védelem utolsó vonalát - ezt egy nyugati erőműben nem lehet megcsinálni, fizikailag nincs hozzá gomb. A szabályozás hiánya, az elforralódó hűtőközeg és az elillanó xenon miatt a teljesítmény hirtelen nőni kezd, emiatt az operátorok megnyomják a vészleállás gombot. A rudak megindulnak lefelé, de az addigi víz helyett grafit foglalja el a fűtőpálcák közötti helyet, tovább növelve a reaktív teljesítményt. A következő adatra ellentmondásos információkat találtam: a reaktor teljesítménye 5 másodperc alatt 3 vagy 30 GW-ra ugrik. A lényeg, hogy a hő hatására a szabályzórudak csatornái eldeformálódtak, így a rudak ereszkedés közben elakadtak és innentől kezdve mindenki csak utazott.
A hőtől a fűtőelemek megrepedtek, eltörték a hűtőközeg csöveit, ami hirtelen gőznyomás-többlethez vezetett. Ez a gőz végül feltépte a reaktorfedelet, a bezúduló levegő pedig kémiai reakciókat idézett elő, ami újabb robbanást váltott ki - ez vitte le az épület tetejét és szórta szét a radioaktív grafitot.

Végszó

Többszörös hiányosságok vezettek a csernobili balesethez. A szovjet mérnökök nem ismerték fel az RBMK-k veszélyességét, nyugatról pedig nem szerezhették be az információt. A kísérlet során nem volt jelen atomfizikus, aki felügyelte volna a reaktor kezelésének technikai oldalát. Az operátorok nem voltak elég képzettek, nem ismerték a reaktort, a kézikönyv nem említette, hogy Ignalinában már megfigyelték a reaktorteljesítmény átmeneti növekedését, amikor betolták a szabályzórudakat a magba. Tervezési és kivitelezési hibák, minőségi gondok - tehát úgy igazából minden egyszerre volt jelent egy kiadós katasztrófához, ami aztán be is következett.
Gorbacsov a politikai fordulat után jó néhány évvel később azt nyilatkozta: Csernobil sokkal inkább siettette a rendszer összeomlását, mint bármi más. Nos, lehet, hogy ezt ő így érezte, de én azt hiszem, inkább az incidens során tanúsított viselkedés lökte a szakadékba a korábbi politikai rendszert. Az oroszok mélyen hallgattak - amíg tudtak - az esetről. Svédországban a Fosmark erőmű reggel beérkező dolgozóit találta radioaktívnak a beléptető kapu, így derült ki, mi történt Csernobilban, noha ők elsősorban Ignalinára gondoltak.

Azóta egy komoly katasztrófa történt, Fukusimában, ahol emberi hibák és egy természeti katasztrófa együtt vezettek az ottani zónák leolvadásához.

Közös pont mindegyik balesetben az emberi tényező, sok esetben az emberi hülyeség (a képzetlenséget nem sorolom ide, de végül is az is visszavezethető ide - annak a hülyesége, aki a képzetlen munkaerőt a reaktor közelébe engedi). Sajnos az emberi tényezőt nem lehet kizárni, mindig előállhat olyan helyzet, amire a számítógépek nincsenek felkészítve - a kérdés az, hogy a baj megtörténtekor van-e a közelben valaki, aki teljes mértékben átlátja a helyzetet?

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy nukleáris-energia ellenes vagyok: nem vagyok. Mindenféleképpen ezt látom az egyik jövőbemutató energiatermelő technológiának (no nem azt, hogy vizet forralunk vele), de azt is gondolom, hogy sokkal óvatosabban, sokkal alázatosabban kell közelíteni a nukleáris technológiák felé és akkor jelentősen csökkenthetők az emberi hibából fakadó katasztrófák.