Csernobil
Ha eddig eljutottál, tisztelt olvasóm, akkor jöjjön az írás címadó eseménye, egyéb eseményekkel összekapcsolva.
Csernobil előtt is voltak erőművi balesetek: Sellafield/Windscale (Anglia), ahol a fentebb leírt wigneritisz okozott bajt, mert a grafit felmelegítését nem körültekintően végezték, így az meggyulladt, végül le kellett állítani az egész reaktort; Harrisburg/Three Mile Island (USA), ahol többszörös emberi és konstrukciós hibáknak köszönhetően kinyílt a primer kör (az a vízvezeték-rendszer, ami közvetlen kapcsolatban van a reaktorzónával - ezt a vizet forralják fel az áramtermeléshez) és a reaktorzóna elkezdett kiszáradni. A harrisburgi balesetet vizsgáló amerikai bizottságot az a Kemény G. János vezette, aki részt vett a BASIC programnyelv megalkotásában is. Megállapításai között szerepelt az operátorok elégtelen kiképzése, amely kimerült az "ezt a gombot kell megnyomni" típusban. Az is a megállapítások között szerepelt, hogy nem csak a legrosszabb esetekre kell felkészülni egy nukleáris reaktor üzemeltetése során, hanem a kisebb veszélyekre is, ezek ugyanis együttvéve könnyen fejlődhetnek nagyobb problémává.
Érdemes tudni, hogy noha mindkettő komoly balesetnek minősül, a környezeti sugárterhelés jelentősen nem változott meg. Egészen más volt a helyzet Keleten.
Kemény G. János
Az utóbbi időkig sikerült teljes titokban tartani a Majak/Kistim körüli balfogásokat. A Majak komplexum több esetben is sikeresen szennyezte be a környezetet: a Tecsa folyó vizét közvetlenül bevezették a reaktormagba hűtés gyanánt, majd ezt az erősen radioaktív vizet vezették vissza a folyómederbe. A folyó az Ob folyóba ömlik, így egy nagyobb populáció ivóvíz-bázisát sikerült tönkretenni. Később a szennyezett hűtővizet a Karacsaj-tóba engedték, amelynek 1968-as kiszáradásakor a szél felkapta a száraz, radioaktív iszapot és szétszórta. Nincs még vége: a radioaktív hulladékot is hűteni kell, mert mindig van úgynevezett maradványhő, ami a bomlásból ered. 1957-ben egy 250 m3-es tartály hűtése leállt, a benne tárolt anyag kiszáradt, majd egy berendezés szikrájától berobbant - 20000 km2-en kétszer annyi radioaktivitás jutott a környezetbe, mint amivel Csernobil szórta meg a saját kiszóródási területét.
Még egy balfogást szeretnék megemlíteni, mielőtt azt gondolnánk, hogy Nyugaton ilyesmi nem fordulhat elő. 1954-ben az USA a Bikini-atollnál felrobbantotta a Castle Bravo nevű, 15 megatonnás kísérleti fúziós atombombát. Apró malőr, hogy a tervezők szerint 4-6 megatonnásnak kellett volna lennie. A fúzió beindításához lítium-6-os izotópokat akartak használni a tervezők, amely a bombában elhelyezett lítium 40%-át adta, a maradék lítium-7-es izotóp volt, de erről úgy vélték, nem bomlik el a plutóniumsugárzás hatására. Elbomlott, mi több, az általa biztosított többlet neutronsugárzás nukleáris bomlást okozott a bomba urán köpenyében is, tovább növelve a hatóerőt...
Látható, hogy tulajdonképpen mindenki elkövette már a maga hülyeségét, amikor nukleáris energiával játszadozott, de aztán az oroszok úgy döntöttek, nem adják át az első helyet.
Mielőtt ismertetném az eseményeket, érdemes a megfelelő kontextusba helyezni őket, mielőtt pálcát törünk felettük. 1980-as években vagyunk, javában dúl a kommunizmus Kelet-Európában. Ekkorra az errefelé élők megtanultak együtt élni a rendszerrel: aki nem, az könnyen szembetalálhatta magát a rendszerellenesség vádjával.
Ilyen körülmények között kezdték el a szovjetek a csernobili atomerőmű építését. A kinevezett igazgató ha tudta is, hogy nem megfelelő anyagokat hoztak az építéshez, szólni nem szólhatott: "Mi az, hogy erős szocialista hazánk selejtet gyárt? Mi maga, rendszerellenes?" Mindazonáltal nem kívánom felmenteni az igazgatót, lett volna egyéb lehetősége is a tiltakozásra.
Ezen túlmenően, az oroszok nem ismerték fel a vízhűtésű, grafitmoderátoros reaktorok pozitív üregtényezőjét, nyugatról ezeket az információkat nem kapták meg a titkolózás miatt, így vígan nekiálltak az RBMK reaktorok építésének. Olcsó és nagy teljesítmény nyerhető ki belőle, ezenkívül relatíve egyszerű szerkezete miatt jól skálázódik. Sokat építettek belőle a Szovjetunió erősen iparosodó nyugati részein, például Ignalinában (Litvánia), Kurszkban.
1986 tavaszán egy biztonsági kísérletet szerettek volna végrehajtani. Mint fentebb már írtam, ha a szándékos, önfenntartó reakció le is áll, maradványhő mindig van, ezért továbbra is kell hűtés a reaktormagban. A szovjetek ötlete a következő volt: feltételezték, hogy a reaktorba vizet szállító szivattyúk áramkimaradás miatt leállnak, tehát a hőmérséklet emelkedni kezd. Ilyen esetekben dízelgenerátorok biztosítottak volna áramot, de ezek felpörgéséhez idő kell, amit azzal kívántak áthidalni, hogy a leálló reaktor lassuló, ámde még mindig forgó turbinájával generált áramot vezetik a szivattyúkhoz. Bizonyos források szerint ezt a kísérletet már megpróbálták a csernobili erőmű 1-es, 2-es és 3-as blokkjainál is, sikertelenül. A 4-es blokk tervezett leállítása karbantartásra és fűtőelem-cserére 1986 tavaszára volt betervezve, ilyenkor lehet végrehajtani egy leállással járó kísérletet, így a döntéshozók ezt az időpontot jelölték ki.
A kísérlet majdnem pontosan 24 órával korábban kezdődött, 1986. április 25-én hajnalban megkezdték a teljesítmény csökkentését. Délután egy órára a felére csökkent a teljesítmény, de 2-kor a villamos elosztó központ kérte a megszakítást, mivel a fogyasztók energiaigénye nagyobb volt a vártnál. Este 11 óra után aztán a központ megadta a zöld jelzést a folytatásra. A reaktor teljesítménye a pozitív üregtényező miatt sokkal nagyobbat esett, mint tervezték, a korábban magasabbra állított szivattyúteljesítmény miatt pedig a reaktor lehűlt - az a veszély fenyegetett, hogy a reakció leáll, mielőtt bármi érdemlegeset tudnának kezdeni a teszttel. Diatlov/Gyatlov villamos főmérnök utasította a technikusokat, hogy még több szabályzórudat húzzanak ki a magból. Mivel parancsba kapták, nem tehettek mást, engedelmeskedtek, noha tudták, ezt a szabályzat tiltja. Végül 200 MW körüli értéken sikerült stabilizálni a reaktort, noha 700 MW alatt tilos volt azt üzemeltetni. Ez az érték melegágya volt a xenon-mérgezésnek és ezzel egyidőben a vízhozamot is csökkentették. A xenon-mérgezés megszüntetésére a főmérnök még több rúd kihúzására adott parancsot. Itt ki kell térni egy fontos részletre: az RBMK reaktorokban tiltott mértékben ki lehet húzni a rudakat, ami azt jelenti, hogy a szabályzórúd alsó végén lévő grafit helyét víz foglalja el a magban. A víz jobban lassítja a neutronokat, mint a grafit.
Utasításra az operátorok kikapcsolják a SCRAM-et, az automatikus védelem utolsó vonalát - ezt egy nyugati erőműben nem lehet megcsinálni, fizikailag nincs hozzá gomb. A szabályozás hiánya, az elforralódó hűtőközeg és az elillanó xenon miatt a teljesítmény hirtelen nőni kezd, emiatt az operátorok megnyomják a vészleállás gombot. A rudak megindulnak lefelé, de az addigi víz helyett grafit foglalja el a fűtőpálcák közötti helyet, tovább növelve a reaktív teljesítményt. A következő adatra ellentmondásos információkat találtam: a reaktor teljesítménye 5 másodperc alatt 3 vagy 30 GW-ra ugrik. A lényeg, hogy a hő hatására a szabályzórudak csatornái eldeformálódtak, így a rudak ereszkedés közben elakadtak és innentől kezdve mindenki csak utazott.
A hőtől a fűtőelemek megrepedtek, eltörték a hűtőközeg csöveit, ami hirtelen gőznyomás-többlethez vezetett. Ez a gőz végül feltépte a reaktorfedelet, a bezúduló levegő pedig kémiai reakciókat idézett elő, ami újabb robbanást váltott ki - ez vitte le az épület tetejét és szórta szét a radioaktív grafitot.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
