Hirdetés
Tegnap, február 17-én Pestre kellett mennem Csepelen keresztül. Az egyik kereszteződésben pirosat kaptam, majd azt láttam, hogy a velem szemben lévő sávban álló autók (kettő vagy három) irány jelezve balra szeretnének kanyarodni, de nekik is piros volt a lámpa. Amikor mindannyiunknak bezöldült elengedtem őket, mert úgyis állok. A mögöttem levő JUY-747 forgalmi rendszámú Toyota vezetőjének ez nem tetszett, rám dudált... én felemeltem mindkét kezem, jelezve, hogy türelem, nem elaludtam, hanem elengedem a kocsikat...
Majd elindultam...
A következő gyalogátkelőnél megálltam, mert gyalogosok léptek le a járdáról, ekkorra már el is feledkeztem a mögöttem levő kocsiról...
A gyalogátkelő után veszem észre, hogy veszélyesen közel hozzám, mellettem elhaladva megelőz a drága toyotás... Ekkor, lehet, hogy én és rádudáltam... sajnos erre nem nagyon emlékszem. Ő lazán beintett a középső ujjával nekem, amit én visszajeleztem neki. Csepel egyik főutcáján ekkor lefékezett előttem, kipattant a kocsijából, feltépte a kocsim ajtaját és szidalmazva engem öklével arcon vert. Leblokkoltam, csak azt tudtam hajtogatni zavaromban, hogy menjen orvoshoz az indulatával, de ez érthetően nem hatotta meg... Visszaszállt a kocsijába folytatva a becsmérlésemet, és mint aki jól végezte a dolgát továbbhajtott. Én pedig ott ültem megalázottan, sajgó arccsonttal, némám... Ilyen még soha nem történt velem. 48 éves leszek pár hónap múlva, de engem még ököllel talán soha nem ütöttek meg.
Utána hosszú percekig, a Közvágóhídig mögötte kullogtam a kocsimmal egyre nagyobb zavarban, ami később érthetetlen módon egyre erősebb szégyenné vált.
Miért nem védekeztem? Miért nem indultam el őt kikerülve, mikor láttam, hogy kiszáll? Miért nem voltam határozottabb? Úgy éreztem magam, mint egy kisdiák, akit jól elvertek, és kullog haza megszégyenülten.
Otthon kezdtem azon gondolkodni, hogy ez nem normális! Én szégyellem magam, mikor amit a másik tett, sokkal inkább szégyen a számára?
Semmi olyan nem történt, ami miatt ez a középkorú ember egy másik embert, akit nem is ismer, fizikailag bántalmazzon. Hogy jön ehhez? Ki sem szálltam a kocsiból, nem is csatoltam ki az övemet... nem jelentettem veszélyt a számára... nem védekezésből tette, csak az agresszióját vezette le rajtam.
És mitől van bennem a megalázottság, szégyenérzet? Miért nem akarok senkinek sem beszélni róla?
Mert az áldozattá válás egyik következménye ez lehet. Az embert elönti az indokolatlan szégyenérzet.
Hallottam már erről, de most éltem meg először. Hallottam arról, hogy a megvert házastárs szégyelli magát, nem mer beszélni a történtekről és esetenként még magát hibáztatja... nem értettem, és bosszantott ez a vakság... Erre most én is ezt élem meg, igaz nem olyan erőteljesen, de megéltem...
Biztos hibáztam... no nem azzal, hogy elengedtem az autósokat, és betartva a KRESZ-t elengedtem a gyalogátkelőn a gyalogosokat. Ott hibáztam, hogy visszaintettem neki... ez volt a bűnöm. Ettől érezte magát arra feljogosítva, hogy bemosson nekem.
Nincs okom szégyenkezni azért sem, mert nyuszi voltam. Eleve nem vagyok agresszív ember. Utoljára 36 éve verekedtem. Ha beleállok a bunyóba, akkor sem tér jobb belátásra, csak én lettem volna összeverve, és még nagyobb lett volna a szégyenérzetem. Hálás vagyok, hogy nem vesztettem el az eszemet az indulattól, hálás vagyok utólag, hogy megtartott az öv... Hálás vagyok, mert nincs miért szégyenkeznem... Ember maradtam.