Tudom hogy nem sok ember jár erre de..csak úgy felmerült bennem a kérdés.
Ti hogyan élitek meg a mindennapjaitokat?

A saját helyzetemről röviden:

Lassan egy éve vesztettem el mindkét nagyapámat. Az ő elvesztésük döbbentett rá arra, hogy az idő mennyire mulandó, és szembe kellett néznem azzal, hogy nemcsak ők, hanem a szüleim, sőt, én magam sem vagyok kivétel ez alól. A jövőre tekintve gyakran eluralkodik rajtam a bizonytalanság és a kétség: hogyan hozhatnám be a lemaradásaimat, hogyan érhetném utol önmagamat és céljaimat, hogy igazán együtt haladjak a korommal és az elképzeléseimmel. Bár érzem, hogy lépnem kellene, valahogy mégsem találom meg az utat és se az erőt ami rá terelne. A jövőbe fektetett elvárásaim egyre elérhetetlenebbnek tűnnek, és ez a motivációmat is gyengíti vele együtt a mindennapjaimat. Az időm nagyrészt azzal telik hogy kötelességeimet elvégzem, majd napjaim üresen telnek.

Rémisztő belegondolni hogy ez egy "ön" probléma, és senkinek semminek beleszólása nincsen és ha meg is oldódik csak magam részére tudom felhozni hogy megoldottam.

Sziasztok témám inkább csalódást keltő főként számomra, mint számotokra de szerintem annyira azért érdekes hogy megírjam vagy legalábbis ki írjam magamból. Dolgoztam gyárba, majd vendéglátásba és sikeres önképzés folytán most már informatikába 3 éve. Ennek függvényébe nyilván mindenki tudja hogy ezen helyeken miként veszik számba az embert mind a főnökség mind az ügyfélkör itt főként első két munkakörré gondolok.

Fiatalnak mondhatom még magam szerintem a 27 évemmel. Nekem mindig evidens volt hogy kedves vagy legalábbis megértő vagyok „kiszolgáló” személyzettel ugyanis ők segítenek bárminemű problémám megoldásában és mi okom lenne ezt megnehezíteni és gátolni. Ez a szemléletem már akkor is megvolt mielőtt elkezdtem volna dolgozni bárhol. Természetesen az embernek lehetnek rossz pillanati mikor ez a stílust adott napra nem tudja felvenni de átlagba elmondható ez ritka esett aki ilyen beállottságú... de sajnos velem is elő fordult már emberi mivoltuk korlátainkból fakadóan...

Sziasztok, csak megszeretném osztani a pozitív tapasztalatimat.

Asztal vásárlás előtt álltam első körben Ikeás asztalt szerettem volna viszont találtam számomra "jobbat", még pedig a jysk féle STAUNING 80x160 íróasztalt. Akcióval és mindennel együtt 35k-ért eltudtam vinni. Vettem is belőle kettőt. Nekem elég masszívnak tűnik, vastag nehéz fém talpazat, és középen átívelő fém merevítő. Az asztal lap 2-3 centi között van. Hivatalos leírás szerint 40kg-ig terhelhető de szerintem többet is elbír ha nem mindent a szélére raksz. Össze szerelést követően nem inog, és relatív tök könnyű volt össze rakni.

Nem is értem mikor fiatal voltam miért nem gondoltam arra, hogy mit is szeretnék kezdeni pontosan az életemmel? Úgy voltam vele majd rá ér. Mint mindig. Általános iskola semmi gond letudom a teendőimet és azt csinálok, amit akarok. Közép iskola nem változott semmi csak a gondtalan napok. Majd eljött a nap meglett az érettségim. És ott állok magamban. Ennyi volt? Tényleg ennyi? Vége a napoknak mikor nem kell semmit se tennem csak a megszokott ciklusokat? Csak letudni a tanulási kötelességeimet aztán azt csinálok, amit akarok. Megrémültem de nagyon. Mert amikor visszatekintettem a múltba elgondolkoztam mit értem el? Szembesültem vele, hogy semmit. Mert ahelyett, hogy a fiatal élveimet élményekkel és tapasztalatokkal tudás vágyával töltöttem volna meg helyette a szobámba töltöttem a fél életem. Se kapcsolatok, se hobbik, se kihívások. Csak a zúg, ahol mindig békére leltem magammal. Hosszadalmas és fájdalmas őrlődés útján megint eltelt hosszabb idő. Majd mikor elhatározásra jutottam, hogy valóban szeretnék valamit csinálni megcsapott a valóság. Az a valóság, amit annyira kerülni szerettem volna amennyire csak lehet. Ugyanis, ha egyszer megtalál szembesülnöm kell a múltammal. Mert míg mások eszméletlen nagyokat lépkedtek az életben előre. Én ugyan ott toporgok. És mindig megkérdezem magamtól? Nem késő? Én is képes vagyok erre? De hosszadalmas gondolkodás mindig egy válasz jut eszembe…talán, ha előbb kezdtem volna...eszesebben...

Az emberi lét értelme?

Nem áll érdekemben senkinek se az értékrendjére, vagy a személyes véleményére hatni, én csak saját képzelgéseimet osztom meg magam szórakoztatására.

Az élet értelme? Hogy meghalj.

Mindig, amikor felkeltem az elcseszett álmomból, átjárt egy megmagyarázhatatlan érzés. Egy olyan érzés, amit nagyon sokáig nem fogtam fel, hogy mit jelent pontosan. És bár nem tudtam, de mindig jelen volt az életem során. Nem tudom mi okán született meg bennem ez a fojtogató érzelem, de úgy gondolom, hogy már megfogantatásom pillanatában is rendelkeztem már vele.

Ez pedig az élet értelmének megkérdőjelezése.

Egy olyan világban kell élnem, amiben akár sikeres leszek akár sikertelen, akár boldog leszek akár boldogtalan, akár egyedül leszek vagy sem, akár szenvednem kell vagy nem, akár beteljesülnek az álmaim vagy sem, végén úgy is a föld mélyén végzem előbb utóbb mindenkivel együtt. Viszont ameddig ez meg nem történik, csak a szenvedés és a boldogság közötti libikókán kell egyensúlyoznom, úgy, hogy annak semmilyen elemét nem változtathatom meg, bármennyire is szeretném.