Ki a verseket nem becsüli,
Talán a világot sosem érti.
Több ezeknek értéke,
Mint a világ összes kincse.
Ha a dallam, rím és érték,
Őszintén szólal,
Többet mond mint egész regény,
Minden ékes szóval.
Verseimnek, nálam is,
Van, mit mondaniuk,
Néha viszont, szó nincsen,
Mit papírra írhatok.
Most sincs nagyon, mit mondanom,
Csupán, hogy szeretlek, s akarlak nagyon.

Ha tehetném csak hallgatnék,s hagynám csak, hogy Te beszélj,
Innám minden szavadat, s nézném kedves arcodat.
Figyelném a rezzenésed, szempilla rebegtetésed,
Míg Te nevetve meséled, mily élmények értek Téged.
Addig én tekintetedbe merülök, és csak nézlek- nézlek.
Ám egyszer eljön az idő, mikor szólalnom kéne,
Nem vizsga ez, mégis úgy félek, mert érzem szomorú az élet.
Hidd el, Kedves, szólalnék, de hang torkomon akad,
Szívem gyorsan veri végső óráimat.
Már nem kell soká várnod, lassan megszólalok,
Nem csak néma bábu az, mi előtted toporog.
-Szeretlek, szívemből, igaz szerelemmel. - ennyi
csúszott ki a száján, valódi érzelmekkel.
A többi csak részlet, megbocsájtás, bánat, bizalom,
Egy új kezdet, régi folytatás, vagy örök fájdalom.
Életem, én most kezedbe adom.