Magyar címe: Hang nélkül. Nem ajánlom ezt a filmet senkinek. Ha érdekel miért, és meg akarsz spórolni másfél órát az életéből, amit akár egy jobb filmre is felhasználhatsz, az alábbi összefoglalót kb. 5 perc alatt elolvashatod.

*** Ha mégis megnéznéd ezt a filmet, akkor ne olvasd el ezt a bejegyzést, mert erősen spoiler tartalmú. ***

Kifejezetten szeretem a kevés szereplős filmeket. Nem kell hozzá nagy költségvetés, vagy sok helyszín, csak pár tűrhető színész és egy jó sztori. Az ilyen alkotásnál lényeges, hogy ne legyen túl egyszerű, adjon egy kis munkát a nézőnek és fenn tudja tartani az érdeklődést. Az már eleve nem jó jel, ha egy thriller(?) azzal indít, hogy már az első 10 percben röhögnöm kell a szereplők ostobaságán és már a kezdeti kevés információ ellenére is megkérdőjelezhetők a tetteik. Mit tudtam az elején? Annyit olvastam megelőzően, hogy poszt-apokaliptikus környezetben játszódik és valami idegen lények miatt csendben kell lenni. Magas értékelések mindenütt. Emily Blunt, jó színésznő. Ígéretesen hangzik, nézzük.

89. nap. Gyerekek kóvályognak egy elhagyatott boltban. Az egyikük rohangál, a másik hallókészülékes, a harmadik beteg és feltűnik egy nő, aki tátott szájjal gyógyszert keres. Aztán ott egy férfi is, áhá, ez egy család. Jelbeszédet használnak. Szokatlan kezdés, de nem bánom, ha apránként derülnek ki a dolgok. Fura, három hónapnyi túlélés után még mindig rá kell szólni a legkisebb gyerekre, hogy ne szedjen össze zajos játékokat, amit mondjuk mégis megtesz. Mivel egy kiépített ösvényen indulnak el, vélhetőleg haza mennek és nem menekülnek vagy vándorolnak. (Még a beton is végig van szórva homokkal!) Egyáltalán miért kellett egy feltételezhetően veszélyes beszerzőútra elhozni a beteg gyereket? Miért hagynak egy négyévest a sor végén egyedül kullogni? Már most verem a fejem a falba, és előre látom mi lesz. Hopp, előkerül a hangos játék és pápá. Csakhogy ez nem félelmetes vagy megrázó volt, hanem egy röhejes klisé.

472. nap. Gondolom az eltelt egy évben semmi említésre méltó nem történt, csak halkan elvetették azt a két hektárnyi kukoricát. Aztán a kezdeti minimális info után konkrétan egyből az ostoba néző arcába tolnak egy "na ez a helyzet" vágóképet, ahol egy fehértáblára jó nagy betűkkel fel van írva nekünk, hogy "LÉNY: vak, hangra támad, páncélos", meg "TÚLÉLÉS: gyógyszer és hangszigetelés". Plusz a kihagyhatatlan újságcímlapok: golyóállók, hallanak, maradj csendben. Kösz, máris képben vagyok. Meglepő módon még mindig van áramszolgáltatás. Az külön idegesített, hogy míg az egész környék útvonala körbe van szórva tíz tonna homokkal (a lépések hangtompítása miatt), a pajtában a gyerek olyan dübögve trappol végig, hogy egy panelban az alatta lakó már seprűnyéllel verné a plafont. A feleség közben terhes lett, miért is ne? Egy világvége-necsapjálzajt helyzetben nincs is jobb ötlet a gyerekvállalásnál. De legalább nekiálltak falra ragasztott újságpapírral hangszigetelni a pincét és még egy kis mini oxigénpalackos koporsót is kap majd a baba. Zseniális.

473. nap. Az apuka egy forrasztópákával meghekkelte a lány hallókészülékét megnövelt frekvenciára, de állítólag sosem működik. Na, ez a semmitmondó jelenet biztosan fontos lesz később. Majd a fiát szinte kényszeríti, hogy elmenjenek a halcsapdákhoz, de fel sem merül, hogy a szüléstől 2-3 hétre lévő felesége rendben lesz-e. A folyóparton a srác pánikrohamot kap, lehet, hogy a lények meghallották a hal csobbanását. Komoly, hogy másfél év után most kell neki elmagyarázni, hogy a hangos folyó elnyomja a kisebb zajokat? Ha a faék egyszerűségű "kis zaj biztonságos, nagy zaj veszélyes, hacsak nincs egy még nagyobb" bölcs tanítás nem lett volna világos, ezt még egy vízesés mögötti ordibálás után már talán a leglassabb felfogású néző is megérti. Ezalatt anyuka mosás után a lépcsőn cipeli a ruhás zsákot, ami beakad egy szögbe. Természetesen ahelyett, hogy ellentétes irányba visszaengedné, hogy kiakadjon (mint bármelyik értelmes ember), addig rángatja, mint a bolond, amíg fel nem hajlik a szög. Kedves együgyű néző, ez is fontos lesz, hiszen hosszan ráközelít a kamera. Érdemes itt megjegyezni, hogy a a gyerekét elveszítő év anyukája semmiből nem tanul, és egész nap nem tűnik fel neki, hogy a lánya már kora délelőtt elszökött.

A film felénél járunk, ideje felpörgetni az eseményeket. Jöhetnek a szörnyek, elfolyhat a magzatvíz, bele lehet lépni a szögbe. Közben az apa-fia duó is szerencsésen hazaér. Amíg a fiú figyelemelterelésként tűzijátékot indít, addig a férj a vérnyomokat követve eljut egy véres kádig, ahol már fel is adja a felesége keresését és magába roskad. De pillanatok múlva kiderül, a nő él, és gond nélkül meg is szült. Szép óvatosan biztonságba vonulnak, a hangszigetelt pince lejáratát csupán egy szakadt matraccal lezárva, a két gyereküket hátrahagyva. A lány hazarohant a tűzijátékot látva, és megtudjuk, hogy a hallókészüléke (ami nem működik, mégis viseli) és a lények szuperérzékeny hallószerve valahogyan összegerjednek és ezt egyikük sem szereti. Micsoda fejlemény, bár ezt a szereplők most még nem tudják. Már csak 20 perc van hátra a filmből.

A feleségben felébred a szülői ösztön, és elküldi a férjét a gyerekekért. Elalszik(!), majd arra ébred, hogy az egész pince térdig érő vízben áll, és egy lény meglepő módon átjutott a matraccal védett lejárón. A nő az újszülöttel ismét megmenekül, a következő 15 percben a gyerekek kétszer is életveszélyes helyzetbe keverednek, az apuka feláldozza magát, de a kölykök visszajutnak a házhoz. Itt a 13 éves siket lány hirtelen a fehértáblára pillantva rájön, amire tudósok sora, a hadsereg és senki más a világon nem tudott: a szuperhallású szörnyet hanggal, azaz a megpiszkált hallókészülékével lehet legyőzni. Vége.