Azok, akik úgy vélik, az intelligencia valami nemes dolog, nyilvánvalóan nem elég okosak ahhoz, hogy belássák, az értelem sokkal inkább átok, mint áldás. A környezetem, az osztálytársaim, a tanáraim mindig intelligensnek találtak. Soha nem értettem pontosan, hogy miért és hogyan jutottak erre a következtetésre velem kapcsolatban. Sokat szenvedtem e pozitív rasszizmus miatt, mindazok miatt, akik összetévesztik az értelmesség látszatát az intelligenciával, és egy álságosan kedvezőnek látszó előítélet alapján arra kényszerítik az embert, hogy magára vállalja a tekintélyes személyiség szerepét. Ugyanúgy, ahogy a közvélemény leselkedik azért a fiatalemberért vagy fiatal lányért, akit a legszebbnek kiáltottak ki, s ezzel párhuzamosan kimondatlanul is megalázza a természet által kevésbé elkényeztetett embertársait, engem intelligens és művelt emberként ünnepeltek. Hogy utáltam azokat az egyetemi előadásokat, amelyeken részt kellett vennem, és látom, mennyire megsebzik, megalázzák azokat a fiúkat és lányokat, akiket a közvélekedés kevésbé ragyogó elméknek tekintett!
Soha nem voltam sportos alkat, az utolsó sportesemények, melyek megmozgatták az izmaimat, az általános iskolában, a szünetekben rendezett golyózások voltak. Gyenge karom, hamar kifulladó lélegzetem és lassú lábam nem tette lehetővé, hogy hatékony szereplője legyek az ennél jóval komolyabb erőfeszítést igénylő labdajátékoknak, az erőm csak arra volt elég, hogy a szellememmel kutassam a világot. Mivel a tényleges sportoláshoz túl csenevész voltam, csak a neuronjaimra hagyatkozhattam, és új labdajátékokat találtam ki. Jobb híján tehát az intelligenciát választottam.
)
Az ő részükről
