Hosszú évekkel ezelőtt jártam utoljára a Börzsönyben, de már régóta vissza akartam jutni. Tavaly végül már több okból nem volt rá alkalmam, de az idén nem halogattam tovább.

Elsődleges úti célként egyértelműen adott a Csóványos és Nagy Hideg-hegy, már csak a részleteket kellett kitalálni. Továbbra is egy napos utat terveztem, amelyen sokat egyszerűsít, hogy vonattal elég jól elérhető Börzsöny keleti és déli része. Nem utolsó sorban a térségben fennmaradt kisvasutak egyikén is szerettem volna utazni.

Az útvonal végül már egy évvel ezelőtt elkészült, de csak most jutottam oda, hogy vonatra üljek és végig járjam. A program nagy vonalakban a következő lett: Diósjenő – Csóványos – Nagy Hideg-Hegy – Kisinóc – Királyrét.

5:48-kor indultam a Nyugatiból, majd a váci átszállást követően a Verőcétől felfelé, a völgyben kaptató, majd Berkenye lankáin szusszanó 2 darab galaktikus kispiros Bz motorkocsiból álló szerelvény megalapozta a kirándulás jó hangulatát és az én kedvemet is.

A Drégelypalánk és Vác közötti vasútvonal szépsége még a kb. 15 évvel ezelőtti iskolai vándortábor idejéről rémlik és szerencsére sem az emlékek nem fakultak, se az idő nem szépítette meg őket. Ugyan olyan gyönyörű volt most is, mint annak idején.

7:27-re értem Diósjenőre és azzal a lendülettel megkezdtem utamat. Tiszta időjárás, reggeli napsütés, az ébredő természet, mindenfelé virágzó fák. Tiszta, rendezett, szombat reggeli élettel teli gyönyörű falun sétálhattam keresztül, háttérben a Börzsöny lábával.

A könnyű emelkedő a faluból kiérve váltott át meredekebbre. Első úti célomig a Cseh-várig bizony megszenvedtem a téli mozgáshiány következményeit. Sebaj, legalább megvolt a bemelegítés és megjött a színem is. A 2014. decemberi jégkár Börzsönyt érintő nyomaival is itt szembesültem először.

A Csehvár maradványaiból nem sokat látni mára, annyira régen és olyan mértékben lepusztult. A fákkal benőtt természetes kúpon talán a régi sánc maradványait lehet még felfedezni, mást nem. A fákon keresztül azért elég szép kilátás tárul elénk a Börzsöny keleti lábai előtt fekvő síkságra és a környező hegyekre, bár fényképezni nem igazán lehet.

A Csehvárig tartó szakaszon már látszódnak nyomai, de az ónos eső pusztítása csak innen kezdődött igazán és kísért végig utamon egészen Kisinócig.

Abban az időszakban Szegeden voltam, ahol a híreken kívül nem sokat tapasztaltunk a hegyekben történt pusztításról. Azóta megjártam Budaörsöt, ahol számomra egyáltalán nem tűnt súlyosnak a helyzet.
Normafa sokkal csúnyább állapotban van. De múlt heti túrámon láttam, hogy Pilisszentlászló és Leányfalu között is nagymértékben, sávokban tarolt a jég. Talán a legkomolyabb károkat szenvedett Dobogókőn pedig az idén még nem voltam.

Egészében véve nagyon vegyes képet mutat az erdő, de felemelő látni azt a hihetetlen túlélő erő, amit a természet képvisel. Mindenhol ez a kettősség a kettétört fatörzsek és a megmaradt zöldülő lombkorona között. Néhol a már letört ágakon jönnek még a friss hajtások.

Az erdő megtisztításán folyamatosan dolgoznak, de több útvonal még most is le van zárva, az aktuális tiltások ezen a térképen láthatók, túrázás közben pedig ezzel a táblával találkozhattok.

A Gál-rét környékén találkoztam favágókkal és egy pár percig még a munkagépek hangját is hallottam, de onnan már nyugodt utam volt tovább a zöld jelzésen felfelé.

650 méter magasságban járhattam, mire kezdtem formába jönni, végül a Hárombarát nyeregtől mintha kicseréltek volna. Körülbelül 800 métertől fenséges virágillat kezdte betölteni a környéket. Majdnem a Csóványosig kitartott mindez, de ott már „csak” a látvány maradt a virágokból a szél miatt.

10 órára értem Csóványos tetején álló, tavaly felújított és átadott kilátóhoz. Kiválóan beleolvad még a környezetébe a kopasz fák között. Bár ne lennének ennyire letarolva azok a csodás fák...
A kilátószint jócskán a lombkorona szint felett található mintegy 22,6 méter magasan, kiváló helyszín néhány szendvics elfogyasztására nézelődés közben. Én is így tettem, mert a reggel óta elfogyott pár műzli szelet csak gyorssegély volt az emelkedő miatt.

A kilátóból funkciójának megfelelően nagyon jó a kilátás. Fényképet azonban csak egyet mutatok onnan, mivel tavaly óta továbbra sem tanultam meg rendesen fényképezni, csak a használt technika fejlődése ellensúlyozta kissé a körülményeket. Szóval a kilátás nyugat délnyugat felé:

A Nagy Hideg-hegy felé nem közvetlen útvonalon mentem, hanem letértem a piros X jelzésre a Spartacus forrás felé. Száraz avarral fedett, szinte járatlan ösvényen értem el a forrást. Sajnos érdemben nem adott vizet, csak egy kisebb sáros tócsa volt előtte, de ilyen magasan, közel a tetőhöz ritka is a bővizű forrás. A Hangyás bércet alul megkerülő út azonban csodaszép. A látványért és a hangos csoportok elkerülése miatt nagyon megérte arra menni.

A látványért, ahol a jégkár eddigi legcsúnyább eredményét láthattam. Mint a dominók, úgy dönthették ki egymást a fák...

A Nagy Hideg-hegyen már egy nagyobb csapattal találkoztam, gyerekek, felnőttek vegyesen. Vettem egy ásványvizet a későbbiekre és egy sört is elkortyolgattam a hangulat kedvéért. Jól esett, pedig nem vagyok híve a természetjárás közbeni sörözésnek, nem hogy alkohol fogyasztásnak (mert a kettő nem ugyan az!). A vidám nyüzsgés és a kis szusszanás mellé mégis kellett.
No, de jóból is megárt a sok, volt is még hátra néhány km, a sör elfogyása után 12:05-kor indultam is tovább, szerencsére már lefelé.

A Nagy Hideg-hegyről lefelé a kék jelzésen jöttem Kisinócig. Bevallom, kissé elszámítottam magam annyiban, hogy azt hittem, a piros jelzésen lefelé forgalmasabb lesz, több emberrel találkoznék Királyrét felé. A nyugalom miatt tehát a kéket választottam és reméltem hátha az látványosabb is lesz egy kicsit.

Nos a túrázók mennyiségére végül nem lehetett panaszom, de kissé egyhangú volt lefelé menet, ha lehet ilyen csúnyát mondani a zöldülő tavaszi erdőre. Legközelebb vagy a piros jelzést próbálom meg a Tax körül a Grófi úttal, vagy talán lent a völgyben a kék + jelet. Lefelé viszont már megörültem, mert hozzám képest elég jó időt futottam és a tervezettnél hamarabb érek le.

Még Kisinócon sem néztem körül, a zöld jelzésen egyenesen Királyrét felé vettem az utam, mint később kiderült, nagyon jól tettem, hiába nem értem haza hamarabb.

14:20-ra értem végül a Királyréti Erdei Vasút végállomásához. Az ingerküszöbömet magasan meghaladó embertömeg várakozott már a sajnos azzal járó hangerővel. Hosszú órák természetes nyugalma után kissé rosszul esett. Nézem a menetrendet, 38-kor indul vissza a szerelvény, azt a negyed órát már csak túlélem.

Pár perc múlva megérkezik a vonat, nézem az embereket a kocsiban és bizony két szegedi jó barátomat fedeztem fel, amint az ablakon kitekintve éppen átlendülnek a felismerés határán, igen észrevettük egymást. Nekik is kellett pár másodperc, mire leesett, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül teljesen véletlenül találkoztunk az erdő közepén. Ha csak a kocsi másik oldalán ülnek, már akkor sem látjuk meg egymást. Ennek így kellett lennie.

Egyértelmű volt tehát, hogy nem rohanok és megvárom a következő vonatot. Addig legalább beszélgettünk egy jót, ittunk 2-2 sört a hangulat, de még inkább a folyadék és ásványi anyag utánpótlásaként. A 16:38-as vonatra annyian gyűltünk össze, hogy a tartalékként ott lévő, 4. kocsit is felcsatolták a szerelvényre. Ebben foglaltam helyet én is.

Az ablakok nélküli, nyitott kocsiban nagy élmény volt a következő 30 perces út Kismarosig. A gyerekek visítottak az örömtől, a szülők is a látványtól, hogy a gyerek nem ül le, hanem félig kint lóg az ablakban. Egy útra 600 Ft, oda-vissza 1000 Ft a teljes árú menettérti jegy. Mindenképpen megéri.

A nap végén sok élményt szerezve, fáradtan dőltem az ágyba. A megtett út szinte kereken 25 km lett 6 óra 50 perc alatt, a teljes szint pedig 960 méter. Szép túra volt, vissza kell menni a környékre.