Immáron harmadjára volt szerencsém eljutni és teljesíteni a Gerecse 50-et. Ez volt az első teljesítménytúrám még anno 2017-ben, de furcsa módon mégis az ideit nehezebbnek éreztem, mint az előzőket.

2019.04.27. szombat hajnal, 4:00 zuhog az eső. Nehezen, de felkeltünk Pisti barátommal. Pár perc múlva eláll az eső. 4:50 körül irány a busz, ismét zuhog, elá, elá, nincsen ámbörelá... Ó, de jó napunk lesz... Kelenföldre érve elállt az eső, kicsit kómásan felszálltunk az 5:28-as vonatra, irány Tatabánya!

Vonatról leszállva még összefutottam Ili kolléganőmmel. Ő éppen munkába indult. Jókívánsága szerintem segített is a nap folyamán. Pisti feszülten várta az első ötvenesét, elég bátran/vakmerően belenyúlt a tutiba. Nem is tudom, hogy bátorítani, vagy nyugtatni próbáltam-e? Így utólag már nem tudom eldönteni, mert addigra fel voltam pörögve.

6:33-kor rajtoltunk kissé kényelmes tempóban. Még reggel megbeszéltük Pistivel, hogy mindketten megyünk a magunk ritmusában és tempójában, ha pedig gond van, akkor nem kockáztatunk. Átértünk az autópálya alatt, majd elköszöntünk egymástól.

A tavalyi időmhöz (8 óra 42 perc) mérten magam, mert megvolt minden ellenőrzőpontra az érkezés / tovább indulás ideje. Ezzel jól tudtam hol tartok időben és a térben. A második ep-nél (10,6 km), a Puszta-templomnál néztem először az időmet, 7 perc késésben voltam a tavalyhoz képest. Ez nagyjából az indulás utáni lassabb tempónak tudtam be.

A cipőm azonban ismét jelezte, hogy problémám lesz vele. Tudtam, erre is számítottam, mert az előző két alkalommal sem volt jó, de adtam neki egy utolsó esélyt egy harmadik féle zoknival, a korábbinál könnyebb terepen, másképpen megkötve a cipőfűzőt. Nem sokat használt, utolsó útja volt velem. Tardos előtt már fájt a sarkam. Tardoson (15,7 km) zoknit és fűzőt igazítottam és segített is egy időre, de egyértelműen lassú voltam (lassabb, mint tavaly).

Pusztamarótra (22,4 km), majd Héregre (26,8 km) érve is már 20 perc késésben volt. Pisti ekkor szólt, hogy felelős döntést hozott, egy korábbi sérülés kiújulása miatt a Puszta-templomnál kiszállt. Szerencsére nem volt nagy gond, de nem lett volna értelme folytatnia a túrát.

Héregnél már kissé fáradt voltam. A hidegfront elég jól lehűtötte az időt, de az eső miatt elég párás volt a levegő a fák alatt és ezt eléggé megéreztem addig.

Az idén a legendás Bánya-hegy keményebb falat volt, mint vártam. Héreg után alig 2,1 km-es ez a szakasz, mégis további 20 percet szedtem össze az addigi késésemhez. A Bánya-hegy után kissé elfonnyadva lépdeltem tovább, egy hosszabb holtpontom lehetett. A frissítésre figyeltem, de talán mégsem voltam elég alapos, lehet, hogy ezért is fonnyadtam el szépen lassan.

A vértestolnai elágazást (kb 32 km) 13:23-kor értem el és a frissítőpont szinte életmentő volt. Az egyszerre letolt, maradék izóval kevert 6 deci szóda és a zsíros kenyér új életet adott. A szódás bácsi elmondása szerint a tartály alján ott volt a bor, de nekem sajnos csak szóda jutott.

Ahogy közeledtem Koldusszálláshoz (39,4 km), úgy kezdtem ismét felpörögni. Felemás ez a szakasz, mert részben monoton, de most mégis látványos volt és az időjárás sem nehezített a dolgunkat. 14:37-kor, a tavalyi időmhöz viszonyítva 1 óra késéssel értem be Koldusszállásra. Addigra eldöntöttem, hogy nem szabad tovább lassulnom és 10 órán belül kell beérnem.

A kép nem adja vissza igazán, de a Bánya-hegy oldalán felfelé piszok meredek az út

40 km felett nem lassultam tovább, leszámítva a sarkaimat, meglepően jó állapotban voltam. Elmerültem a gondolataimban és mentem. A Turultól lefelé a lépcsősoron szinte lerohantam, majd a célig tartó sík szakaszt is szinte végig futottam. A célba érkezéskor nem is a kitűző és az oklevél átvétele volt a megváltás, hanem, hogy levehettem végre a cipőmet. Zokniban mentem hazáig.

Saját mérés szerint 16:13-kor értem célba és 9 óra 40 perc lett a teljesítési időm. Kíváncsi vagyok majd a hivatalos eredményre is, ott 2-3 perc eltérés benne van a pakliban. A túra hossza kerekítve 48 km és kb 1500 méter a szintemelkedés. Bizonyos szemszögből nem nehéz túra, de vannak buktatói, nem szabad könnyelműen venni.

Kifejezetten szeretem amúgy az 50-es táv útvonalát. Az Északi-Gerecse és a Kéktúra azon szakasza gyönyörű. Az elmúlt napok esője is sokat segített, hogy kizöldüljön és élettel teli legyen az erdő, de az elmúlt napokat megelőző hosszú szárazság miatt nem volt sár. Nedves, puha, de jól járható volt a talaj.

És a tömeg? A rendezvény a méretéből adódóan sokakat elrettent és nagyon megosztja az emberek véleményét. Pár éve már 8000 főre van korlátozva a 4 távon részvevők száma, ami rengeteg. Nem szeretem a nagy tömeget, a sok embert és a zajt. Az erdőbe a nyugalom miatt megyek, ennek ellenére ezen a túrán mégis elviselem a helyzetet, sőt kifejezetten élvezem a nyüzsgést. Energiát adnak az emberek, felpörgetnek, mégis be tudok zárkózni a magam világába és gondolataimba.

Az idei túrán az időjárás ebben is segítségünkre volt. A hivatalos adatok szerint a maximális 8000 fő helyett csak 6485-en indultak el végül a 4 távon és ez a jelentős különbség bizony érezhető volt. Én elsőre csak azt hittem, hogy a hajnali eső miatt sokan később indultak a szokásosnál, de nem, egyszerűen nagyon sokan nem indultak el.

Megérte ismételten elmenni a Gerecsére. A cipőm ellenére jól éreztem magam és ismét jó tapasztalatszerzési lehetőséget adott az 50-es táv. Fizikailag is jó állapotban fejeztem be. Nincsen ízületi fájdalom, vagy izomláz még két nap után sem. Köszönöm szépen a szervezőknek és minden segítőnek a munkáját.

Mondanám, hogy jövőre ugyanitt folytatom, de ha lesz ezzel egy időben olyan túra ami érdekel, akkor bizony döntenem kell majd.