Mostanság már csak egy-egy féléves, éves összefoglalót írok a túrázásaimról, de egy-két ismerősnek e-mailben mindig beszámolok az aprajáról is. Ezek többé-kevésbé jobban sikerülnek, személyesebbek, nyersebbek, nyíltabbak, mint egy modoros blogposzt. Az elmúlt két alkalomról is beszámoltam nekik írásban és most megjött a kedvem, hogy itt a Logout-on is posztoljam. Éppen csak finomítva egy-két apróságon és képekkel kiegészítve. Ha van kedvetek és időtök, olvassátok el.
(Ha új címet kellene adnom az írásnak, akkor talán a "(vér)Szívás a sokadik hatványon" lenne az.)
Vágjunk bele a közepébe. Elmúlt szombaton, 06.16-án szombaton Sopronba mentem pocaksimogatóba egy régi ismerősömhez és a férjéhez. Mint minden jó szombat, ez is a péntek esti sörözéssel kezdődött. Hajnali 3-kor hazaestem, aztán 6-kor felriadtam. Ismét csodát tettem, hogy időben elkészültem és elértem a vonatot, ahol nem tudtam aludni.
Sopronban alaposan bejártuk a belvárost, ami gyönyörű és talán fontosabb a lelkemnek, hogy akkor számomra meglepően csendes volt és kevesen voltak. Végigtalpaltuk a belvárost, délutánra pedig napok óta túrázni terveztem. Péntek délutánig csak a Sopron melletti hegyekbe akartam felmenni, aztán bekattant az OKT. Néztem is menetrendet Kőszeg felé és már vigyorogtam, hogy jó hétvégém lesz.
Cáki pincesor
Az 1-es, Írottkő - Sárvár szakaszt terveztem be, miközben eljátszottam a gondolattal, hogy végigtolom és csak hétfőn megyek haza. Ez azonban csak a szokásos megalomán ábrándozás volt, amit a testem mindig keresztül húz. A Kéktúra emlékművet mindenképpen meg akartam nézni, ezért Velem felől kellett mennem és a tervek szerint éjszakára leértem volna Kőszegre, ahol félig kocsmában és az utcán meghúzom magam napkeltéig. Kérdezték is az ismerőseim, hogy hogyan tervezek menni, mondom majd valahol kint alszok az erdőben egy magaslesen, vagy bent a városban, attól függ, hogy haladok. Ők meg mintha mi sem lenne természetesebb, ezt tök nyugodtan tudomásul vették. Jó hogy vannak még rajtam kívül ilyen őrültek.
Kéktúra emlékmű Velem mellett
Sopronban kicsit elhúzódott a nap, így az ideálisnál egy órával később tudtam csak indulni, Kőszegről pedig buszozás helyett átsétáltam Velem-re, így már bőven csúszásban voltam és nem is sikerült sietni. Fél 9-re értem fel Írottkőre és úgy döntöttem, hogy egyedül nem szerencsétlenkedek az erdőben. Hiába a lámpa, meg minden, férfiasan bevallom, azért beszaratós az erdő sötétben, egyedül ismeretlen helyen. A fenyvesben süvítő szél pedig csak hab a tortán.
Megnéztem a naplementét, nyomkodtam a telefont, orrfújással pedig elijesztettem egy osztrák nyulat, aztán fél 11 felé elkezdtem bevackolni magam a kilátóban.
Írottkő-kilátó
Alul ugye van a bejárat és a két oldalon egy-egy kis terem információs táblákkal. Itt van üvegezett ablak, de ajtó nincs. Az első emeleten lehet kimenni két oldalsó teraszra, így ez még szellős. A második emelet az, ami zártabb, mivel a négy oldalból csak kettőn van üveg nélküli ablak. Szerencsére egymás melletti oldalakon, nem pedig egymással szemben, így nem volt teljes kereszthuzat. A harmadik emeleten a körben futó erkélyre lehet kimenni, de a tető feljáró miatt ez már szeles volt. Legfelül pedig a kilátó teteje, ami megint csak nem alvásra való.
Maradt tehát a második emelet, ha másért nem, a szűk fémlépcsőn a macska kivételével talán minden állatot/embert hallani, ha jön fel. Hálózsákot, vagy bivakzsákot a mai napig nem vettem, de már kéne, ha többször fogok ilyen marhaságot csinálni. Egy hosszú ujjú aláöltözetet vettem magamra és két tartalékpólót. Alul ugye rövidnadrágban voltam, mert az nappal már majdnem jó, cserébe éjszakára alkalmatlan.
Esti kilátás Írottkőről
Volt nálam két nagyobb szemetes zsák, azt húztam rá a lábamra. A hideg nem volt vészes, de azon legalább nem fújt át a szél. Felülre a fényes, hővisszaverős vészhelyzeti/életmentő fóliát húztam magamra jobb híján. Kis helyet foglalt, de elég is volt. Annyi meleget megtartott hajnalig, hogy nem fáztam, hacsak nem fújt be alá a szél. A gond inkább ott kezdődött, hogy a hason fekvés kivételével minden pózt kipróbáltam átlag 20 perces váltással, mert elzsibbadt a kezem/lábam, vagy alulról fáztam, mert ugye a kövön ültem/feküdtem. A folyamatos mozgásnak az lett a vége, hogy szinte semmit nem aludtam. A fólia zörgött, mindig magam alá kellett gyűrni a szélét, hogy ne fújjon be alá a szél, a végére pedig sikerült leszakítani az egyik széléből egy kb 30 cm-es csíkot, ami miatt pont nem zárt már rendesen. Alig vártam, hogy világosodjon.
Fél 5 körül kezdtem reggelizni és a vasárnapi úthoz átrendezni a táskámat. 5 után el is indultam kényelmesen. Pecsételtem, aztán irány lefelé Kőszegre.
Péntekről szombatra is keveset aludtam, szombatról vasárnapra pedig szinte semmit, így Kőszegig szinte vánszorogtam, hiába a lejtő. Gyönyörű arra az erdő és a táj, nem volt nehéz a terep, mindenképpen menjetek el oda, ha lesz időtök. Fél 10-re értem a belvárosba, ettem és átgondoltam a folytatást. Sárvár esélytelen volt, mert még haza is kellett jutni. Tömörd lett a köztes megoldás, ami jó döntés volt utólag.
Hétforrás, vagy Hétvezér forrás
A fáradtság miatt nem is mertem távolabb menni, mert így is 29-30 km lett vasárnapra az Írottkő és Tömörd közti táv, de piszokul felmelegedett az idő. Szombaton mondták ismerőseim, hogy Kőszeg után kicsit uncsi lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A kb 15-ből kb 12 km nyílegyenes, biliárdasztal simaságú, 0 szintemelkedésű erdészeti út volt, nagyjából 3 darab derékszögű kanyarral megtörve. Katasztrófa. A legnagyobb izgalmat az okozta, hogy balról, vagy jobbról lesz a nyiladék a fák között, vagy hogy lombhullató, vagy fenyves lesz a következő "parcellán", mert ezek kb felváltva követték egymást. Sokan mondják, hogy unalmas az Alföld, mert ott nincs semmi, na ez a 15 km rosszabb bármelyik alföldi országútnál, mondom ezt alföldiként.
Eddig még nem beszéltem az igazi szívásról, de most fogok. Kullancslegyek. Nem tudom mi történ ott az erdőben, de minden tele volt a kullancslegyekkel. Elkergetni nem lehet őket, de ha már rászálltak az emberre, akkor lecsapni sem. Olyan puhák, mintha gumiból lennének, meg sem érzik, ha rájuk csapok. Nem lehet lesöpörni sem, hanem konkrétan meg kell fogni és kézzel leszedni, persze ha időben észreveszi őket az ember. A bal felkarom hétfőre majd másfélszeresére dagadt. Szarrá csíptek.
A bő 15 km-es szakasz végére alig vártam, hogy beérjek Tömördre. Vártam egy órát a buszra, aztán még egyet, mert addig rossz megállóban voltam, a 3 sarokkal távolabbiból indult a buszom Szombathelyre. Utána csüccs a vonatra még vagy 3 és fél órát, mert Veszprémtől kezdve forgalmi okokból fél óra késést szedtünk össze. Szétültem már addigra a hátsóm.
Hétfőn hulla fáradtan keltem reggel. A hétvégi kevés alvás, a szombat éjszakai hideg kövön fekvés/ülés és a vasárnapi meleg és a sok csípés igencsak helyben hagyott, de mindezek nem szegték a kedvem.
Akadt egy pár szabad napom és átnéztem az OKT nyilvántartásomat és láttam, hogy a Hűvösvölgy-Téglagyár szakasz nincsen lepecsételve, pedig párszor már végigmentem rajta. Délután ezt gyorsan pótoltam is. Furcsa módon nem esett jól, ezért keddre pihenőt rendeltem el magamnak, szerdára (tegnap, 06.20-ra) pedig ismét mozgást. Kedden délelőtt még nyűgös voltam, de délutánra már javult a helyzet, szerdán pedig tök jó állapotban keltem.
A hegy megállította az esőt, így Tardosra és nekem már nem jutott
Tavaly augusztusról maradt nekem egy Pusztamarótnál félbehagyott, Szárligettől Dorogig tartó OKT 11-es szakaszom, nosza, fejezzük be. Pusztamarót kint van a... kicsit nehézkesen érhető el, így tardosi indulással számoltam. Persze onnan még jó pár km a kék, de Tardosról felfelé szeretem azt a hosszú emelkedőt és a Gerecsének azt a csücskét.
Délután bevásárlás, este menetrend számolgatás, ébresztő beállítás, reggel indulás, majd Tatabányán meglepetés.
Tamás, aki a pontosság mintaképeként legalább az odautat percre pontosan kiszámolja és több lehetőséggel is tervez, egy órával elszámolta magát. Később keltem, később indultam és lekéstem a kiszemelt buszt Tardosra, amire akkor jöttem rá, amikor Tatabányán leszálltam a vonatról és néztem volna, honnan indul a buszom. Mi történt velem?
Pusztamarót
Telefonnyomkodás, menetrendek, mi legyen? Vértestolna, Tarján, Héreg, netán Bajna, vagy Nagysáp? 7:29-kor találtam meg a megoldást, és már sürgetett is a hangosbemondó, hogy 7:30-kor indul a busz Tatára. Felestem a szűk buszra. A sofőr nézi az óráját, húzza a száját. Keresem az aprót, de a sötétben alig látom. A buszmegálló a Kökihez hasonlóan az épület alatt van, cserébe jó sötét. A túrabotok a hónom alatt, kezemben pénztárca, a székek között a szűk folyosón alig férek el. Elhagyok pár Ft-ot, szólnak, visszamegyek érte, de megfordulni nincsen hely, így háttal araszolok vissza érte amikor már kanyarog kifelé az útra a busz, végül sikerül leülni. Ah hhülye turista...
Szár és Szárliget környékén már láttam a távolban a furcsán szürkülő felhőket, de Tatabányára érve felszakadoztak. Haladva Tata felé azonban még Tbánya szélén elkezdett cseperegni az eső. Fent a hegyen pedig látom ahogy száll fel a pára... Meleget mondtak szerdára, de jó napom lesz...
Tatán volt pár percem az átszállásra, miközben rájövök, hogy nem is kell Vértestolnáig elmennem, mert Tardos határában megy el a busz, hamarabb le tudok szállni a Gorbatetőnél. A Gerecse 50 miatt pedig onnan már ismerős az út.
Még csak fél 12 körül járt az idő, de egy árnyékosabb szakaszon is elég puha volt a szurok a cipőtalpnak
Elindulunk Tatáról felfelé, elkezd esni az eső. Fasza. Haladunk felfelé, az Arborétumnál, még mindig esik az eső. Bepakolom a táskába az elektronikát és papírokat, ráhúzom az esővédő huzatot, Gorbatető, 8:26, leszállás. Minden száraz! A keleti oldalon kicsit megkavarták a levegőt az emelkedő dombok, hegyek, a nyerget elérve pedig már nem maradt bennük elég víz, így szárazon sétáltam be Tardosra és az eredeti időponthoz képest 1 óra késésnél jártam, szóval jól sikerült az átszállásom, nem csúsztam többet. 8:57, irány fel az északi Gerecsére. Szeretem ezt a szakaszt, mindig jó érzés fog el erre.
Tardos fölött pár száz méter után az erdőben ismét jöttek a kullancslegyek, de nagyon durván. Még a kevésbé meleg, de párás levegőben a zárt lombozat alatt. A fejemet legalább két helyen megcsípték, mert rászállhatott a hajamra, aztán rávettem a sapkát, mert nem vettem észre, hogy ott van. Még jó, hogy nagyobb a hajam, mert anélkül karfiol módjára nézhetek ki. Aztán ahogy észrevettem, hogy megcsípett valami, levettem a sapkát, de nem láttam semmit. pár perc után csak ahogy végigdörzsöltem a hajam, akkor éreztem, hogy valami ragadós/kapaszkodós dolgot kisöpörtem belőle, az egyik átkozottat.
Később még a szemüvegemet is levertem az orromról, repült vagy 3 métert, mert az egyik annyira szemtelenül közel röpködött amikor próbáltam elhajtani. Le is tértem az útról, a kék+ helyett az ellenkező irányba, a zöld jelzésen mentem tovább pár száz métert, mert a harc hevében nem vettem észre a kereszteződést. Kiborító volt.
Pusztamarótig kényelmesen el is értem, közben jól bemelegedett az idő. Kb 12 km, szinte haszontalan bemelegítés, ha lehet ilyen csúnyán mondani az OKT szemszögéből, sőt, a bajóti útig is jártam már tavaly, azzal együtt 15 km. Párszor elgondolkoztam, hogy mehettem volna rögtön Péliföldszentkeresztre és ott pecsételek kétszer, vagy Bajótra és akkor spóroltam volna pár km-t, de hát ez van, ha ilyen hülye becsületes az ember, vagy éppen béna, mert annak idején rossz helyen fejeztem a túrát.
Innentől már igencsak meleg lett, konkrétan aszfalt olvasztó meleg még egy fákkal közepesen árnyékolt részen is Péliföldszentkereszt előtt egy kicsivel, fél 12 körül.
Rengeteg vadvirág volt a réten, nagyon erős illattal. Utánozhatatlan az mindent betöltő tömény és szinte bódító virágillat. A mindenféle repülő rovar is lépten-nyomon nekem ütközött, mintha beálltak volna a sok virágportól. Aztán az ütközéstől sértődötten zümmögnek és kóvályognak tovább.
Mogyorósbányáig elvonszoltam magam a melegben. A Kakukk söröző sajnos még zárva volt, csak később nyitott, de a pecsét az kívül van. Muszáj volt tovább menni. Nem esett jól az emelkedő, kicsit meg is zuhantam, rájöttem, hogy eddig elég keveset ettem. Nagy nehezen betoltam a második banánomat. Nehezen, mert előző nap már elég érettett sikerült csak venni. Hiába a zacskó nélküli hűtés az éjszaka, a nagy melegben a pár óra hátizsákban majdnem használhatatlan lett. Kicsit fura szaga/íze is lett, majdnem mintha erjedne, de a nap folyamán a többit elfogyasztva sem rúgtam be és nem is fostam össze magam, szóval jó volt még az a banán.
Jobbra alul a Tokodi pincék, a távolban pedig Esztergom és még a Börzsöny is látható halványan
A tokodi pincék előtt még fel kellett mászni a Kő-hegyre (komolyan mondom, minden tájegységen van legalább egy Kő-hegy). Van is egy jó kilátópont eszméletlen látvánnyal. Innentől lefelé pedig az ösvény nagyobbik része olyan sűrű, mintha soha nem járt volna arra ember. Alacsonyan összenőtt bokrokkal, derékig érő gaz, csalán, szeder/málna+egyéb szúrós cuccok, tengernyi vadvirág rövidnadrággal párosítva. Egy élmény volt! Meglepő módon csak egy kullancsot szedtem össze még a lábamon mászva, többet azóta sem találtam magamban.
Mogyorósbányától a Tokodi pincékig is lassan fogytak a km-ek, mintha minden dupla olyan hosszú lenne, de a Tokodi pincéktől fel a Kis-kő, Hegyes-kő útvonalon le Tokodra még rosszabb volt a tűző napon. Még lent voltam a kereszteződésben, be is ültem a fedett árnyékos buszmegállóba egy 20 percre. Izzadtam egész nap, de ekkor a napsütés már szárazon tartotta a fejemen a baseball sapkát.
A hegyről leérve Tokodra elém tárult a megváltó falusi coop. Soha nem esett még annyira jól a hűtött, alkoholmentes grapefruitos üdítős "sör", mint most. A plusz ásványvíz helyett inkább még egy dobozzal kellett volna vennem. A játszótéren szusszantam, ettem még az utolsó megmérettetés, a Nagy Gete előtt, ahová végül jobb állapotban értem fel 18:10 körül, mint reméltem.
Ekkor már érezhetően enyhült az idő, lefelé indulva én is kezdtem rendbe jönni. Ahogy hűvösebb, árnyékosabb helyre értem, ismét előkerült egy-egy kullancslégy. Konkrétan nem tudtam megállni, hogy a hátizsákból kivegyem az izót/kólát, mert úgy támadtak, egy darabon szó szerint futottam inkább lefelé, hátha nem találnak meg. Jó az a camelback.
Innentől eseménytelen volt már az út a vasútállomásig. Hűlt az idő, engem pedig mintha kicseréltek volna. A város széléig már csak a szúnyogok csíptek. Kb negyed órát vártam a vonatra, aztán irány haza.
Tervben volt még, hogy elmegyek Piliscsabáig, de a reggeli egy órás csúszás már bekavart és a nappali kánikula úgy kivette az erőmet, hogy nem volt értelme bevállalni még azt a 18 km-t. Mindennel kitérőkkel, kerülővel együtt a nyers mérés alapján 42,2 km lett a nap vége. Ekkora melegben bőven elég volt ennyi.
Egy ideig tudatosan hosszú nadrágban túráztam, de leszoktam róla. Kényelmesebb a rövidnadrág, holott a melegben igazából nem hűt jobban. Az elmúlt két alkalom alapján vissza kellene szokni rá. Nem tudom mi van azokkal az átkozott rovarokkal, de most sok volt. Korábban nem voltak ennyire feltűnőek.
A lényeg az egészben, hogy a Cáki pincesor, Velem, onnan felfelé Írottkőig, aztán vissza Kőszegre egy nagyon szép környék, akár egy nap alatt megjárható 28-30 km-es körút. Nagyon ajánlom Nektek.
Szerintem szép és látványos a Péliföldszentkereszt és Dorog közötti OKT szakasz is. Nincsenek nehéz emelkedők, de a hullámzó földek és a távoli dombok nekem nagyon tetszettek.
Köszönöm szépen a figyelmet!
