Február első hétvégéjén már második alkalommal jutottam el a felsőtárkányi Bükki Kihívás teljesítménytúrára. A koncepció változatlan: téli éjszakai teljesítménytúra a Bükk délnyugati felében, érintve a legmagasabb csúcsokat is. Bár a tavalyi beszámolóból talán nem ez jön le elsőre, de minden nehézsége ellenére hatalmas kaland volt akkor is és most is az 50 km-es táv, még ha különböző útviszonyok és eltérő útvonal is volt.

A tavalyi élményekből kiindulva egyértelmű volt, hogy az idén vissza kell mennem. A limitált létszám miatt pár perc alatt be is telt az 50 km-es táv a decemberi jelentkezéskor. Januárban már mocorogtam többet és nem is betegedtem le, így jó formában szálltam buszra szombat délelőtt.

forrás: az esemény FB oldala

Tavaly is a mostanihoz hasonlóan meleg volt, de előtte jó sok hó esett. Az idén egy héttel korábban a Téli Mátrán tökéletes időjárásunk volt. Nem volt hó és szinte egész nap fagypont alatt járt a hőmérséklet. A keményre fagyott, hó és sár nélküli száraz talajon nagyon jól lehetett haladni, csak néhol lassított egy kevés jég. Az azóta eltelt egy hétben azonban csak melegedett az időjárás, így rengeteg sárra számítottam. A rendezők fotója szerint pénteken a Szilvási-kőnél még kb. 10 cm friss hó volt, de az szombat estére teljesen elolvadt.

Szombat délután 2-re érkeztem Felsőtárkányba. Már ismerős volt hely, ugyan olyan korán érkeztem, mint tavaly, ugyan olyan lassan kezdtek szállingózni a túrázók és ugyan az a furcsa, de nagyon kellemes érzés fogott el. Voltak már ismerős arcok. Van akire csak tavalyról emlékszek a fotóim alapján, de mintha más túrákról is láttam volna ismerősöket. A legtöbbször egyedül vagyok a tömegben ha tehetem, inkább kerülöm a beszélgetéseket, de azért figyelem az embereket.

Délután 3-kor rajtoltunk a leghosszabb távon, ránézésre ismét olyan 50 fő indult a 100-as keretből. Az első ellenőrző pont a Varró-ház (1,8 km). Innen már éreztem, hogy minél hamarabb technikai szünetre lesz szükség. Télen az aljnövényzet nélküli erdőben és völgyben nem könnyű megfelelő pontot találni, de sikerült. Legalább a tömeg nagy része eltávolodott előlem. Nagyrészt ekkor, az indulástól kb az 5 órai sötétedésig tudtam fotózni. Utána már kevés volt a fény a telefonnak és vállalhatatlan lett az a kevés kép.

Hullámzott jobbra-balra, fel-le az útvonal. Jobb helyeken a vastag avarban jól lehetett haladni, de a csúszós sár már az elején fárasztott. Reméltem, hogy magasabbra kerülve kevesebb lesz a sár, de nem így lett. Éppen a sötétedés határán, 17:10 körül értem el a második ellenőrző pontot, a Les-házat (10,8 km). Innen pár száz métert lefelé még világítás nélkül mentem, de a sáros és meredek ösvényen már hamar bekapcsoltam a fejlámpát. A meredek lejtőn hamar leértem Szarvaskőig, majd itt pár percet sikerült eltolni, mire az ellenőrző pontot (13,3 km) megtaláltam. Jöhetett a hosszú, monoton emelkedő.

Szarvaskő felett a zöld jelzésen van egy kb másfél km-es meredek kaptató, ami kb 450 méter magasságtól kezd enyhülni. Innentől jó lassan, hullámozva emelkedik tovább a zöld nagyjából 660 méter magasságig, a Homonna-tetőig (kb 20 km). Itt megálltam picit enni és egy réteg ruhát magamra venni.

Az előzetes várakozással ellentétben szép tiszta volt az égbolt és a félhold is meglepően sok fényt adott. A változó magasságú fák kopasz ágai között gyönyörűen fénylettek a csillagok. Minimális fehér fénnyel, mentem, hogy minél kisebb legyen a kontraszt az éjszakai sötétséggel és többet lássak környezetből és a csillagokból is. Ezen a szakaszon éppen nem volt körülöttem senki, a gyorsabbak már megelőztek, a későn indulók még mögöttem voltak. Fantasztikus volt a nyugalom!

A Homonna-tetőtől emelkedtünk tovább, de már nagyobb hullámzással. Kissé kezdett monotonná válni. Közeledett a Bél-kő nyak, de szintben még sehol nem jártam. Nem volt része az 50-es távnak, de ki akartam menni a Bél-kő fölötti kilátópontra, kíváncsi voltam a látványra. Oda-vissza 800 méter kitérő és minimális szint. Úgy voltam vele, hogy annyi belefér, mert jól haladtam. Valahogy 700 méter magasságig, a Bél-kő elágazásig elcsúszkáltam a sárba és onnan indult egy meredekebb emelkedő fel a Bél-kő nyak felé. Innen az elágazástól kezdtek feltűnni a felfelé haladó túrázók fejlámpái. A felfelé vezető út tesz egy-egy nagyobb kanyart, így a szemközti oldalban nagyon szép fényfüzért alkottak a lámpák.

Korábban nem néztem, de mint kiderült, a 30 km-es távnak éppen a Bél-kő az egyik ellenőrző pontja, így nem kellett egyedül "kerülnöm". Kicsit kiszellőztettem a fejem odafent, majd irány az Őrkő-ház, a következő "rendes" ep. Innen ismét voltak már a közelemben túrázók, de megfelelő távolságban.

20:38 körül értem el az Őr-kő házat (24,8 km), ahol a tavalyihoz hasonlóan ismét tökéletes teát ihattam. Minden megfelelő volt: a cukortartalma, a citromossága, a hőmérséklete. Még mindig jó formában voltam így közel a féltávhoz, de azért éreztem a hosszú emelkedőt. Jó volt a hangulat a háznál. A tábortűz mellett sokan meg is pihentek a 30-as és az 50-es táv résztvevői közül. Nekem éppen ezért nem volt kedvem maradni és "kihűlni" sem akartam a várakozásban. Elég jó ütemben indultam el, mert a kék + jelzés irányába már teljesen egyedül tértem le.

Az innen következő kb. 3-km-es szakasz első fele, a K+ jelzésen a zöldre való áttérés nagyon vadregényesnek tűnt. Ide-oda kanyargott az ösvény a csúcsok és a másik oldalán a kisebb lyukak/víznyelők/rétek között. Világított a félhold és erre végre nem volt sár. Ha nem is fagyzug, de a hideg levegő jobban megmaradt, így vékony, letaposott, kissé latyakos hó maradt. A nagy kanyargás miatt azonban a K+ jelzést kétszer is elvesztettem így összejött pár száz méter plusz. De hát erről szól egy éjszakai kihívás, a tájékozódásra kiemelten figyelni kell.

Jött végül a zöld és az emelkedő az Istállós-kő és Szilvási-kő irányába. Nem igazán volt már hozzá kedvem, de hát nem wellnessezni jöttem ide, no meg innen már csak lefelé vezet az út. A Kis-hegynél a zöld háromszögre való letérésnél olyan vastag köd volt, hogy a fejlámpa fényben is alig láttam előre. Az volt a szerencse, hogy egy nagyobb csapat akkor jött le a Szilvási-kő felől, így láttam merre kell indulnom. Még nem kevés emelkedő. Ekkor már ismét bőven a sár uralta a talajt, nem is volt egyszerű "felcsúszni" rajta.

A zöld és a sárga háromszög elágazása előtt, az Istállós-kő és a Szilvási-kő közötti kis "nyereg" előtt pár méterre, mintha elvágták volna, egy szempillantás alatt vége lett a ködnek. Nagyjából 300-400 méter után 21:37-kor tiszta időben sikerült elérni a Szilvási-kőnél lévő ellenőrző pontot, a szúróbélyegzőt (28,4 km). Visszafelé morogtam egy sort a meredek lejtőn a sár miatt, de akkor már fontosabb dolgok foglalkoztattak: ismét egy technikai szünetre van szükség. Igazi bükkös van arra, ahol nyáron sincs nagy aljnövényzet, nem hogy télen. Mondhatnánk, hogy hát éjszaka van, sötét, ami igaz is, de az ide-oda pásztázó fejlámpák fényében nehezebb lepihenni, mint délután még a nappali fényben. További nehezítő tényező, hogy este, a vastag avarral fedett környéken nem ajánlatos elhagyni az ösvényt.

Kicsivel alacsonyabban az elágazásnál sikerült végül szünetelnem egy a menetiránnyal ellentétesen haladó ösvény mentén. Lekapcsoltam a lámpám, a szemem gyorsan hozzászokott a sötéthez. Világított a Hold, de egy fenyő árnyékolt nekem. A környező völgy és a fák egyre élesebben látszódtak a halvány holdfényben. A kopasz ágak között továbbra is ragyogtak a csillagok. A hihetetlen csend egészen fénykép szerűvé tette az egészet. Ha van rendes ülőhelyem, órákig elnézegettem volna, de a szintidő sajnos ezt nem tette lehetővé.

Irány tovább lefelé a kéken. Aztán összefutottam a harmincasokkal és két 50-es túrázóval is. Ők elnéztek néhány jelzést és kimaradt a Szilvási-kő. Szép emelkedő lesz a mészégetőtől vissza a Bükk legmagasabb csúcsára. Innen nekem is maradt még emelkedő fel a Kis-virágos-hegy piros filctolláig (30,7 km), amit egy nagyobb csapattal együtt 22:26-kor értem el. Nem tudom mi volt jobb, tavaly a havas/jeges lejtő, vagy most sárosan ugyan az, csak visszafelé. Talán a hóban jobb volt a hómacskával. De sebaj, a másik oldalon jött a saras lejtő, így talán egálban van ez a szakasz a tavalyi és az idei évre tekintve.

A Tamás-kúti turistaházat (35,9 km) elég feszes tempóban 23:29-kor értem el. Eddig egy néhány fős csapattal tartottam. Az elején én húztam őket, aztán egy benézett elágazás után ők húztak engem. Itt tervezetten meg akartam állni legalább 20 percre pihenni és enni. Életmentő volt a tea, a zsíroskenyér és a zöldségleves is. Fel kellett töltekeznem a kétszeri technikai szünet miatt, hiába volt nálam csoki és energiazselé, azokat már nem kívántam. Jött a hűvösebb, éjszakai szakasz és már csak kevés szintemelkedés maradt, így még egy réteg ruhát magara húztam. Nagyjából 25 perc után indultam tovább egyedül.

Tavaly nem örültem a Tamás-kútig tartó kitérőnek. A mély hóban akkor nehéz volt a lejtő lefelé, majd felfelé is. Most csak felfelé kellett menni, de hó nélkül nem volt vészes. A következő ellenőrző pontig Pazsagig aszfaltos erdészeti út kanyargott szinte teljesen szintben. Egyedül jártam erre. Néhány száz méter múlva sűrű köd szállt le (vagy én értem be a ködbe). A fejlámpa fényében semmit nem lehetett látni, csak fehérség volt az arcom előtt. Egyszerű volt a megoldás, levettem a lámpát, és alulról világítottam.

A pazsagi ellenőrző pontot azonban nem találtam. Nézegettem a fekete-fehér, elég alacsony felbontású térképet, ami az itinerhez járt, de az alapján tovább a sárga jelzésnél tippeltem a helyét. Számomra az erdészeti út és a sárga jelzés kereszteződésénél, az információs táblánál, vagy a sorompó mellett lett volna logikus. Láttam, hogy tovább az úton, nagyjából 80 méterre ott egy erdészház ugatott is a kutya bőszen, de úgy voltam vele, hogy minek raknák az ep-t olyan helyre, ahol egész éjszaka csak zavarnánk vele az ott élőket, és/vagy a kutyát? Odáig már nem mentem be. Ezt később félre is értették páran, mert azt hitték, hogy biztos a kutya miatt nem mentem be. Lószerszámot! Ha félnék a kutyáktól, akkor nem mennék éjszakai teljesítménytúrára sem...

Kilátás Bél-kőről este. Alul a közelben Bélapátfalva fényei

Szóval egyszerűen csak balfék voltam és nem elég körültekintő. A sárgán felsétáltam, vagy 100 métert, aztán vissza az útig, ahol végre jött velem szembe egy néhány fős csapat. Őket megkérdezve visszarohantam az erdészház kerítéséig, a kopjafáig a hőn áhított sárga filctollért (38,1 km). 0:47-kor sikerült az itinerben bejegyeznem az időpontot. Vagy 20 percet elsztam ezzel az egyszerű keresgéléssel.

Nosza, irány vissza a sárgára. Eddig úgy voltam vele, hogy oké, ez egy egyszerű sáros ötvenes túra lesz, aminek az éjszakai időpont ad némi pikantériát. A sárgán, majd az utána következő kéken jöttem rá, hogy hó és jég nélkül is meg lehet viccelni a kihívásra vágyó túrázókat. Igen, az OpenStreetMap-on néztem is, hogy nehezen járhatónak van jelölve a sárga ezen része, de nagyvonalúan elsiklottam a lehetséges probléma felett. De tényleg nehezen járható volt. Nézzenek oda, nem poénból került oda a térképen sem a felirat. Az amúgy is sáros terep mellé tele volt az ösvény kidől fákkal. Az éjszakai túra mellé így jött egy kis limbó, némi balett és választható szertorna is. Miután ez megvolt, akkor jött az erdészeti gépek által fellazított vastagon sáros erdészeti út, majd a vékonyan sáros ösvény.

A tökéletes tea, mint nektár abból a műanyag hordóból csorgott

Nem sokkal később beértem az előző csoportot és végül jó darabig velük is tartottam lefelé a kék tanösvényen, amit térképtől függő kék /-nek is jelölhetnek. Ez sem volt egy egyszerű szakasz. Az egykori pala bánya, jó tányér méretűre tört palalemezes ösvénnyel, balra meredek lejtő, aztán jobbra meredek lejtő. Majd vége lett a palás terepnek és jött egy egyszerűen sáros és meredek lejtő. Ekkor már, alig vártam, hogy elérjük az utolsó ellenőrző pontot, a Samassa házat (43,9 km). Kezdett az időjárás is rázendíteni. Néhol egy nagyon minimális hószállingózás volt, aztán egy minimális havas eső is csepergett pár percig mutatóba. A Samassa háznál 2:14-kor "csekkoltam" be. Jól eltelt az idő, el is fáradtam, de a langyos citromos borsmenta tea észhez térített. Hangulatos volt a gyertyafényes kis házikó, de haladni kellett tovább.

Tulajdonképpen jól haladtam, nagyjából úgy, mint terveztem. Délután 3-kor indult a túra, én pedig tömegközlekedéssel jöttem és mentem is haza, így nem volt értelme sietnem. Nem akartam hajnalban/reggel túl sokat várni a buszra. A sár és főleg az éjszakai tájékozódás miatt ezért nagyjából 13 órás teljesítéssel terveztem. Nem akartam rohanni, hanem minél többet egyedül menni, hogy "megéljem" a sötétet, az éjszakai erdőt és a csillagos eget. ha már a klasszikus értelemben vett látnivaló nincsen, akkor a hangulatra vágytam. A tervekkel ellentétben már viszonylag korán, nem sokkal Szarvaskő előtt a sáros úton tele lett a hócipőm a sárral, így ezt a részét elengedtem a túrának. Egyszerűen csak nem akartam rohanni, de hó nélkül nem is volt indokolt, hogy egész éjszaka kint legyek az erdőben.

Díszkivilágítás és jó hangulat a Tamás-kúti turistaháznál

A Samassa háztól tehát bele akartam húzni, mert kezdtem fázni, nem volt már terhelés. Szeretem a túrák végét, mert akkor már nem kell tartalékolni, lehet tét nélkül hajtani. Végül két túratárssal indultam tovább, akiket még korábban értem be. Innen már csak a kék jelzést kellett követni, ami egy az egyben a kisvasút mentén halad. Kérdés, hogy megpróbálkozzunk a majdnem párhuzamosan futó erdészeti úttal és mérhetetlen mennyiségű sárral, vagy menjünk a töltésen a talpfákon? Végül a néhány száz méterrel lejjebb kezdődő vasutat választottuk, hiszen az a hivatalos útvonal is.

Nappal még nem jártam erre, de még így sötétben is hamar bebizonyosodott, hogy a kéknek ezen szakasza a völgyben, a patak mentén gyönyörű lehet. Nem kevésbé a kisvasútnak is látványos útvonala van így. Remélem minél hamarabb nappal is visszajutok ide, akár gyalog, akár a kisvasúttal, vagy bringával.

A kevés fény ellenére is látszik a lényeg, Pazsag után tele volt az ösvény kidőlt fákkal.

Hogy ne legyen jó estém, így a túra alkalmával harmadjára is technikai szünetre volt szükség. Bocsánat, hogy harmadszorra is a szünetet ecsetelem, de nem jött jól a többszöri "szünet". Mondanám, hogy aggódtam, hogy a völgyben a vasút mentén találok-e megfelelő helyet, de nem érdekelt. Se előttünk, se mögöttünk nem volt senki. A két túratárs gyorsan továbbhaladt én pedig szüneteltem egyet, aztán irány tovább. A Varró háznál értem be őket, ami akkor már nem volt ep, csak útba esett. Innen már kényelmes sebességgel értünk célba hajnalban 3:50-kor, így az itiner szerint 51 km-es túra teljesítés ideje 12 óra 50 perc lett, ami szinte egyezett a terveimmel.

A fenti leírásban végig itiner szerinti távolságokat írtam, ami azért is lényeges, mert a telefonos GPS-szel mért távolság 56,6 km lett. A teljes szintemelkedés az részben forrás függő, volt ahol 1770 méter, pl a hivatalosan kiadott útvonal az Alltrailes-en (gpsies). Én az Openstreetmap-on kattingattam össze az útvonalat, ahol 1547 m lett. A telefonnal pedig 1647-et mért az OsmAnd alkalmazás.

Meghitt hangulat és kellemes borsmenta tea a Samassa-házban

Nagyjából kitapasztaltam, hogy ilyen 50 km-es nagyságrendű túrák esetén kb másfél km-rel többet mér a telefon, mint ami itiner/útvonaltervező szerint reális. Ez részben függ a gps útvonal naplózásának időközétől is. Minél több pontból mér a telefon, annál részletesebb lesz a rögzített útvonal. Egy online térképen nem biztos, hogy van ennyi adat, ott kevesebb, egyenesebb szakasszal számol a rendszer. Mindegy, biztos értitek miről van szó, én az OpenStreetMap adataival számolok mindig. De ha leveszem ezt a mért pluszt, akkor is közel 55 km lett az eredmény.

Ebből kb 850 méter volt oda-vissza a Bél-kő, pár száz méter a két pihenő, amikor helyet kerestem és a többi az apraja, amikor eltévesztettem a jelzést éjszaka. Többen is mesélték, hogy eltévesztették az útvonalat, nálam tapasztaltabb túrázók között is volt, aki 60 km-t ment a tévesztések miatt. De ez benne van a pakliban egy éjszakai túránál, ez adja az ízét neki!

A vasárnapom nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de rendben hazaértem és hétfőre kipihentem magam. Elégedett vagyok a túrával ismételten. Nagyon hangulatos volt az egész. Jól sikerült az útvonal, amit nehezített ugyan a sár, de szerintem az ízét a Pazsagtól a Samassa házig tartót sárga, majd kék szakasz adta meg.

Ismét nagyon kedves volt minden szervező és segítő az ellenőrző pontokon. Más túrákon is különböző időpontokban indulnak a hosszabb-rövidebb távok, de az éjszakai időpont miatt itt szinte tényleg csak az 50-es távon indulók jönnek a legkorábban. Így valahogy sokkal családiasabbnak éreztem a rajtolást. A hajnali célba érkezés is fáradt, de csendes, nyugodt, baráti hangvételű. Sokkal jobban élvezem az ilyen csendes rendezvényeket, mint a nagyobb felhajtást.

Köszönöm a rendezők munkáját és gratulálok a teljesítőknek. Nagyon jó túra volt! Remélem, hogy 2021-ben is jöhetek!