Hólapátolás helyett kihasználtam a vasárnapot és végigjártam a Spartacus-ösvény és az Apátkúti-völgy legnagyobb részét Pilisszentlászló mellett. Az izgalmas és szép útvonalhoz a Szép kilátás! blog vonatkozó bejegyzése adta ismételten az ötletet, mint már korábban többször. Az őszi színekről ugyan már lemaradtam, de végre egy igazi téli túrára nyílt lehetőségem.

A régi Cartographia térkép helyett az OpenStreetMapra váltok

Az útvonal a fenti térképen - jelen bejegyzés talán legszínesebb részén - jól látszik. Pilisszentlászlóról indultam a zöld jelzésen, végig a Spartacus-ösvényen lefelé az Apát-kúti-völgybe, majd onnan vissza a piros jelzésen a völgyön keresztül Pilisszentlászlóra. Egyszerű, jól követhető a vonalvezetés, minimális a szintemelkedés.

A múlt hétre beharangozott „látványhó” igen csak ZS kategóriára sikerült, legalábbis a főváros környékén. Jobb lett volna talán nem ilyen bulvárosan fénylő kifejezéssel körbekürtölni az országot egy télen normális jelenségre, miszerint esik a hó.

A hétvégére tehát már igazán havat és hideget jósoltak, ami a várakozásoknak megfelelően megérkezett. Réteges öltözködés, alaposan kitakarított bakancs és ennivaló kellett. Mire 8:30 körül kiértem Pilisszentlászlóra, már kezdtem fázni a hideg buszon ülve, de amint elkezdtem sétálni, már nem volt gond.

Fél 9 múlt kicsivel, a falu felébredt, az úton a havat már eltakarították, az emberek a saját portájuk előtt tevékenykedtek.

A környező hegyeknek csak a lábukat lehetett látni, kissé feljebb már a szürke ködbe veszett a testük. Kiérve a faluból jó ideig csak egy autó nyoma vezetett az úton, emberi lépések sehol. Kényelmesen 25 perc alatt értem el az utolsó házat is az erdő szélén, ameddig az autó gurult a hajnali órákban.

Szokás szerint egyedül voltam, üdítő a csend.

Innen lefelé vezetett már a zöld jelzés, majd tíz perc múlva elértem végre a Spartacus-ösvény kezdetét. Jól látható és egyértelmű a figyelmeztetés, én azonban ekkor még kissé túlzásnak éreztem.

A Spartacus-ösvény ezen szakasza szerintem egyáltalán nem nehéz. Fizikai értelemben legalábbis nem igényel nagy felkészültséget, minimális a szintemelkedés, az útvonal nagyon jól követhető, a jelzések frissek, hiszen néhány hónapja lett kijelölt túraútvonal.

Az ösvény nagyon keskeny és néhol igencsak a meredek hegyoldal szélén fut. Sokszor alig egy ember fér csak el, talán ha két cipőtalp széles a kitaposott nyomvonal, ami száraz időben az átlagosnál több figyelmet kíván, de komolyabb fizikai még kondíciót nem.

Télen azonban pont ez, a figyelem és a fegyelem szükséges. A hótakaró miatt nem látni pontosan az ösvény szélét, hogy mennyire masszív a talaj alatta. Nem látni mennyi avar van a talpunk alatt, ami bizony csúszik. És csúszhat a hó is, a jeges gyökerek és a másik oldalon sem tudunk kapaszkodni, mert vagy nincs mibe, vagy ha van is, azt a hó takarja és nem látjuk.

Télen és ezen a hétvégén ez adja, adta az izgalmat és az élményt. Először jártam erre és micsoda körülmények között!

Az erdőben aznap reggel én voltam az első ember, de engem már megelőztek. Végig állatnyomok követik az ösvényt. Néha váltakozik éppen milyen tappancsok jártak arra, de olyan érzésem van, mintha egy erdei őrállat hajnalban végigsétált volna az ösvényen, hogy ellenőrizze, minden rendben van a reggeli indulás előtt.

A kopasz fák mögött már felsejlik a szomszédos hegy havas bőre. A szemközti hegyoldal szürkésbarna erdeje borostára emlékeztet. Szarvas bércnél volt az első nyiladék teljes kilátással a környezetre. A párás levegő és az alacsonyan szálló felhők keverékében aludta téli álmát a hegység. A Bánya-hegy és az Ágas-hegy látható itt az alsó képen.

A sűrű levegőt szinte harapni lehetett, nem volt nagy a látótávolság. A konkrét Spartacus-ösvény jól követhető, de mivel először jártam erre, nehezebb volt eltalálni pontosan melyik hegyet, völgyet látom a távolban. Iránytűt nem vittem magammal, a pontos tájoláshoz pedig nem volt kedvem a telefonnal sem matatni. Inkább megpróbáltam magamba szívni a mérhetetlen nyugalmat és néhány fénykép után haladtam tovább a szűk csapáson.

Az Öreg-Pap-hegy oldalába mély vágásként hatol be a Szarvas-lyuk. Oda befelé igencsak keskeny az ösvény. Ezen a szakaszon talán legveszélyesebb télen, mivel nem látni pontosan az út szélét és kevés a kapaszkodó. Egyáltalán nem teljesíthetetlen, de télen nagyon észnél kell lenni.

Az alig két tenyérnyi széles ösvényen nem csúsztam meg, perceken belül elértem a kb. 3-4 méter magas Sziklatornyot. Valamilyen furcsa, laza, üledékes kőzetnek tűnik. Az időjárás viszontagságait mégis állja egyelőre, pedig kézzel is lehet bontani. Ezt most inkább le sem írtam, nehogy apránként szétszedjék a turisták.

Pár perccel később már egy jóval nagyobb, kopasz hegyoldalhoz értem. Innen már teljes kilátásom volt a szomszédos hegyekre. Az ösvény nem lett szélesebb, cserébe ahogy haladtam tovább és fordult az út, végig lehetett látni a Lepence-patak által jelzett völgyön. Szép időben innen bizony a Dunakanyart is látni ha minden igaz, de biztosra megyek és tavasszal megnézem.

Ahogy visszanéztem a Szarvas-lyukba felfelé, a felhőbe burkolózott hegycsúcs felé, megjött a kedvem a magasabbra mászáshoz. Eszembe jutott a közeli Borjú fő és az Urak asztala, elővettem hát a térképet, merre is mehetnék, de a döntést meghagytam későbbre.

Hóval takart, de lassan szélesedő úton könnyű sétával értem el a Jenő kunyhóhoz. Kívülről barátságos kis gerendaháznak látszik, nem ijesztő, mégis egyértelműen hiányzik belőle az élet. Magányos, elhagyatott...

Az ajtaja nyitva van. Szükség esetén jó szolgálatot tehet az embernek, ha fennragad a hegyen rossz időben, vagy csak erre pihenne le a túra során. Van bent egy kályha ami tűzhelyként is használható. Túrázók és talán az erdészek is hagytak itt eszközöket, edényeket, bár megfelelő tisztítási lehetőség nélkül a többségünk nem használná azokat.

Nyitott ablakokkal, világosan, kitakarítva sokkal vonzóbb célpont lenne mindenkinek, így sajnos az ártó tevékenységnek is. Jobban belegondolva, csoda, hogy ilyen állapotban van.

Kis kitérőt tettem az Alsó Pap-hegy felé, az erdész kopjafa irányába. Nagyon szép helyen állítottak emléket. Jobb kilátást nehezen találni a Föld és az Ég felé.

Az erdő örök de az erdész mulandó

Visszatérve a kunyhóhoz gyorsan ettem pár falatot és megnéztem végre, hogy a termoszom mennyire látja el feladatát? Nos, a kamilla tea legalább nem folyt ki belőle, de az indulás óta eltelt órák alatt igencsak kihűlt. Sebaj, így is jól esett.

A Jenő kunyhótól lefelé menet találkoztam aznap először túrázókkal, szembe jöttek a völgy felől. 11 óra körül járt már ekkor az idő. A völgybe lefelé tartó ösvény továbbra is igen keskeny volt, de már barátságosabb. A távolból halk csobogás kezdett felszűrődni, végül a zöld jelzésen rendben leértem a Telgárthy-rét mellett található Bertényi Miklós Füvészkert bejáratához.

Az étterem és a füvészkert bejárata mellett információs térkép és parkoló található. A patakot telefonálás közben gyorsan megnéztem, miközben úgy döntöttem, hogy mégsem kerülök az Urak asztalához. Másnap munka, először inkább érjek haza. Azzal a lendülettel el is felejtettem megnézni a kicsivel távolabb lévő Ördögmalom vízesést, pedig tervben volt. Szinte gondolkodás nélkül indultam vissza a piros jelzésen Pilisszentlászlóra.

A széles erdészeti út szépen le volt takarítva, hangulatos sétát lehet erre tenni télen (és mint utólag kiderült bármelyik évszakban). Lassan elhagytam a Telgárthy-rétet, majd a pisztrángos tavakat és az Apátkúti vadászházat. Jó másfél km volt ez a szakasz, aztán végre jött a lezárás és az Apátkúti-völgy sűrűje.

A Kaán-forrásnál lévő kisebb csoportot igyekeztem elkerülni. Nem igazán volt hangulatom az emberekhez, így nem kóstoltam meg a forrásvizet sem, haladtam tovább. A völgy hozta az eddig már „megszokottat”: meredek oldalban futó keskeny, havas ösvény, bónuszként kiegészítve a csobogó patakkal.

A nagyrészt jéggel takart patak csendben tette a dolgát, a paklit inkább a hideg és a hó keverte meg. A patak felszíne sok helyen változó vastagságban befagyott, amire annak rendje és módja szerint ráesett a hó. A piros jelzésű ösvényünk ugyanakkor többször is keresztezi a patakot.

Egy-egy ilyen átkelés a vízhozamtól függően még tavasz-őszi időszakban is vizes tud lenni a laza és a nedvesen csúszós kövek miatt. A helyzet pikantériáját most éppen az adta, hogy a hó miatt nem lehetett látni, hogy jég és az alatt farönk, vagy kő van a talpunk alatt. Ha pedig jég van, az mennyire vastag, kibírja-e ha rálépünk, netán mozdul-e a kő alatta és borulunk-e a vízbe?

Éppen az egyik átkelésnél találkoztam szembe egy az idősebb korosztályba tartozó, jó kedélyű csoporttal. Egyikük megkérdezte, hogy csak így egyedül vagyok? Mondom, igen, de vigyázok magamra. Bevallom, jól esett a kérdés. Látszott rajtuk, hogy nem tegnap kezdték a természetjárást és az útviszonyokat tekintve nem volt véletlen a kérdésük sem. Lássuk be, van amikor nem szerencsés egyedül elindulni.

Ezen a szakaszon amúgy kivételesen örültem, hogy nem én voltam az első túrázó, aki aznap arra járt. Az előttem átkelt felfedezők már kitaposták az átjárókat, mégis izgalmas volt a talpam alatt minden léptemre recsegő jeget hallgatni. Vajon mikor szakad be? Egy kivétellel végül megúsztam merülés nélkül, de abban az egy alkalommal is csak a bal lábammal merültem bokáig.

Az utolsó szakasz valahol az Apátkúti-völgy alsó és a Szent László-völgy felső végén nem volt túl szép a rengeteg kifordult, patakmederbe dőlt fával. Furcsa volt a szinte teljesen kopasz (egykori bükkös?) hegyoldal is. Valahogy nem éreztem ott jól magam, fene se tudja miért, de ide már közel volt Pilisszentlászló ahol nem is kellett sokat várni a buszomra.

Izgalmas útvonalon és körülmények között, a tervezettek szerint rendben visszaértem Pilisszentlászlóra. A túra kényelmes tempóban picivel több, mint 5 óra volt. Az OpenStreetMap tervezője 15,2 km-t mond a távolságra, az OsmAnd alkalmazás 17 km-t GPS alapján mérve. A harmadik verzió, hogy szokás szerint az Openmaps.eu segítségével leszűröm a mért adatokat és az alapján majd kapok egy harmadik számot is, valahol 16 közelében.

Lényeg a lényeg, hogy a Spartacus-ösvény zöld jelzéssel ellátott szakaszát és az Apátkúti-völgyet a piros jelzés mentén mindenkinek nagyon ajánlom minden időszakban elsősorban száraz időszakban. A körtúra hossza még kezdőknek is teljesíthető, a szintemelkedés nem sok. Cserébe látványos kilátópontokra bukkanhatunk, a keskeny ösvények és patak átkelések pedig izgalmasak.

A bejegyzés 2020.01.16-án frissítve: elütések javítása és apró finomítások történtek