Séf és a Bak – Vidéki ízek nyomában
Bevezető :
Elgondolkodtatok már azon, hogy amikor áthaladtok egy kisebb városon, falun vagy akár egy alig kétutcás településen, vajon hány kis étterem, bisztró vagy vendéglő mellett mentek el úgy, hogy észre sem veszitek? Nem azért, mert rossz helyek lennének,
Az ok, teljesen hétköznapi, a rohanás, és az hogy csak nézünk sok esetben de nem látunk, pedig lehet, hogy éppen egy félreeső kis utca, egy eldugott kis zsák falu rejti pont azt az kulináris kalandot, és gasztronómiai élményt, amire éppen szükségünk lenne, ha ki szeretnénk szakadni a nagyvárosi forgatagból.
Pedig lehet, hogy éppen ott készül egy olyan ebéd vagy vacsora, amiért megérné letérni a megszokott útvonalról.
Innen indult a Séf és a Bak ötlete. Egy vendéglátásban dolgozó szakács ( A SÉF ) és egy gasztronómiáért rajongó, hobbi főzőcskéző ( A BAK ) amatőr közös elhatározása, hogy felkutatják azokat a helyeket, amelyek talán kevesebb figyelmet kapnak, mint amennyit valójában megérdemelnek.
A sorozat középpontjában nem a nagyvárosok legismertebb éttermei állnak. Sokkal inkább a vidéki vendéglők, családi éttermek és bisztrók. Lesznek közöttük ismertebb és kevésbé ismert helyek is, hiszen ami számunkra újdonság, az másnak lehet, hogy már évek óta a kedvenc törzshelye. Nem az ismertséget keressük, hanem az élményt.
Nem étteremkritikusok vagyunk, és nem pontszámokat szeretnénk osztogatni. Egyszerűen kíváncsiak vagyunk arra, mit kínálnak ezek a helyek, milyen hangulat fogadja a vendéget, és vajon azt érezzük-e a vacsora végén, hogy megérte betérni.
Számunkra egy jó étterem nem csak a tányéron dől el. Fontos az étel minősége, a kiszolgálás, a hely hangulata, az ár-érték arány, és végül az az érzés, amellyel felállunk az asztaltól. Minden látogatás végén ezt az összképet szeretnénk átadni: szerintünk megérte-e az adott helyet felkeresni, és hogy mi magunk visszatérnénk-e még egyszer.
Ha pedig közben sikerül olyan vidéki éttermeket bemutatnunk, amelyek megérdemlik a figyelmet, akkor úgy érezzük, már megérte útnak indulni.
Üdvözlünk a Séf és a Bak első közös gasztronómiai kalandján!
Első benyomások és miért pont a Kakukk Étterem?
Az első állomás kiválasztása meglepően egyszerűen történt. Egy barátunktól tartottunk hazafelé, amikor megbeszéltük, hogy valahol megvacsorázunk. A környező nagyvárosok éttermei most nem vonzottak bennünket – éppen az volt a cél, hogy már az első részben is egy vidéki helyet keressünk.
Így esett a választás a Kakukk Étteremre, Bándon, Herend közelében. A döntés teljesen spontán volt. Ránéztünk a Google értékelésekre, átfutottuk a vendégek fotóit, és az első benyomás alapján egy hangulatos, barátságos helynek tűnt.
Egyikünk sem járt még sem az étteremben, sem magában Bándon. Talán egyszer-egyszer átutazóban elhaladtunk a környéken, de sosem volt okunk megállni. Most viszont úgy döntöttünk, hogy letérünk a megszokott útvonalról, és megnézzük, mit tartogat számunkra ez a kis vidéki étterem.
Őszintén szólva nem voltak különösebb elvárásaink. Pont ez benne a szép: amikor mindenféle előítélet vagy túlzott várakozás nélkül ülsz be egy ismeretlen helyre, és hagyod, hogy maga az élmény beszéljen.
Már maga Bánd is kellemes első benyomást tett ránk. Egy csendes, rendezett kis település a Bakony közelében, kanyargós utcákkal, erdőkkel, dombokkal körülvéve. Olyan hely, ahol az ember szívesen lassít egy kicsit. Már csak egy panoráma hiányzott volna, de így is igazán hangulatos környezet fogadott bennünket.
Az étterem kívülről rögtön felkeltette az érdeklődésünket. Kifejezetten tetszett, ahogyan ötvözi a hagyományos és a modern stílust. A rönkfaházas kialakítás megőrzi a klasszikus vidéki vendéglők hangulatát, miközben az üvegfalas teraszrész egy modernebb, letisztult megjelenést ad az épületnek.
Ez a kettő együtt meglepően jól működik. Nem hivalkodó, nem akar többnek látszani annál, ami, egyszerűen csak hívogatja az embert, hogy lépjen be.
Odabent is ugyanaz a kellemes hangulat fogadott, mint kívülről. Az egész hely rendezett, barátságos és otthonos benyomást keltett. Már az első percek alapján azt éreztük, hogy jó döntés volt letérni a főútról és betérni ide.
Az előétel – Hortobágyi húsos palacsinta... vagy mégsem?
Az étlap első ránézésre kifejezetten szimpatikus volt. Nem volt túlzsúfolva, nagyjából négy oldalból állt, előételekkel, főételekkel és néhány egyéb fogással. Pont akkora volt a választék, hogy az ember ne vesszen el benne, mégis legyen miből választani. Szerintünk egy étlapnak nem is kell ennél többnek lennie.
Előételnek a Hortobágyi húsos palacsintát választottuk. Már itt felmerült bennünk egy érdekes gondolat: ezt a fogást mi inkább főételként tudnánk elképzelni, hiszen egyáltalán nem mondható könnyű előételnek.
Az étlapon azonban egy apró megjegyzés is szerepelt a neve mellett: „ahogy mi készítjük”. Ez rögtön jelezte, hogy itt nem a klasszikus Hortobágyi húsos palacsintára kell számítani.
És valóban nem arra számítottunk.
A megszokott, szaftos, paprikás, pörköltes változat helyett egy ropogós bundában sült, tépett sertéshússal töltött palacsintát kaptunk. Mellé – illetve a tányérra kenve – egy selymes paprikakrémet tálaltak, amely sem ízében, sem állagában nem a hagyományos pörköltszaftot idézte. Sokkal inkább egy füstös, enyhén édeskés, gazdag paprikakrém volt, amely minket leginkább az ajvár ízvilágára emlékeztetett.
A tálalás igényes volt. A paprikakrémre került a félbevágott rántott palacsinta, mellé pedig egy kevés tejföl és friss zöldfűszer adott egy kis frissességet a fogásnak.
Ízre mindkettőnknek kifejezetten tetszett. A bunda kellemesen ropogós volt, a paprikakrém jól illett hozzá, és összességében egy harmonikus fogást kaptunk.
Ha mégis meg kellene említeni egy apró észrevételt, akkor számunkra a tészta és a töltelék aránya egy kicsit eltolódott a tészta javára. Szívesen ettünk volna valamivel több tépett húst a palacsintában.
Ettől függetlenül ez egy jól sikerült előétel volt. Egyetlen dologra érdemes felkészülni: aki a klasszikus hortobágyi húsos palacsintát keresi, annak meglepetést fog okozni. Ez nem a hagyományos recept, hanem egy saját újragondolás – és ezt érdemes így kezelni már a rendelés pillanatában.
Főétel I. – Cordon Bleu egy kis csavarral
A főételeket külön-külön rendeltük, de már előre megbeszéltük, hogy félúton tányért cserélünk. Így mindketten megkóstolhattuk a másik választását is, és nem egyetlen fogás alapján alkottunk véleményt. Szerintünk ez a legjobb megoldás egy ilyen gasztronómiai kaland során.
A rendelésnek volt egy érdekes része is. A Séf éppen nem volt az asztalnál, amikor leadtam a rendelést, csak annyit mondott: „Lepj meg!” Így is lett.
Az egyik választás egy Gordon Bleu volt. Elsőre talán biztonsági játéknak tűnik, hiszen szinte minden étterem étlapján megtalálható. Éppen ezért jó viszonyítási alap is: egy igazán jól elkészített Gordon sokat elárul egy konyháról.
A Kakukk Étteremben azonban ezt sem a megszokott módon készítik. Nem kiklopfolt csirkemell vagy sertéskaraj került a tányérra, hanem sertésszűzből készült a hús. A bundája ropogós pankómorzsa volt, a töltelék pedig füstölt szívsonkából és camembert sajtból állt.
Köretként petrezselymes steak burgonyát kaptunk, mellé pedig uborkasalátát egy kis üvegcsében tálalva. Már első ránézésre is szimpatikus volt a tálalás, de az első falatok után még inkább.
Az uborkasaláta külön említést érdemel. Első pillanatban azt hittük, valamilyen savanyított zellerszár került elénk, de hamar kiderült, hogy csupán rendkívül igényesen előkészített uborka volt. A puhább belső részt eltávolították, így végig kellemesen roppanós maradt.
Az ízében is volt valami különleges. Nem tudjuk biztosan, de úgy éreztük, mintha egy kevés menta és egy leheletnyi lime is került volna a saláta levébe. Nem uralta az ízeket, inkább csak egy friss, üde karaktert adott neki, ami meglepően jól illett a füstölt sonkához és a camembert lágy ízéhez.
A Gordon Bleu összességében mindkettőnknek nagyon ízlett. A pankómorzsának köszönhetően a bunda kellemesen ropogós maradt, a hús szaftos volt, a töltelék harmonikusan működött együtt.
A köret is pozitív csalódást okozott. Nem a jól ismert, túlfőzött petrezselymes burgonyát kaptuk, hanem szépen pirított steak burgonyát, amelyet friss petrezselyemmel forgattak össze. Az egész tányér kiegyensúlyozott és átgondolt benyomást keltett.
Ha mindenképpen említenünk kellene apróságokat, akkor a köretből szívesen ettünk volna valamivel többet. A másik észrevétel már inkább ízlés kérdése: a Bak egy árnyalattal bátrabban fűszerezte volna a húst, míg a Séf szerint így volt kiegyensúlyozott az ízvilág.
Főétel II. – A vadas, újragondolva .
Bevallom őszintén, a vacsora egyik legjobban várt fogása számomra a vadas volt. Nem azért, mert minden étteremben ezt rendelem – sőt. Éppen ellenkezőleg. Meglepően kevés helyen találkozni vele az étlapon, pedig szerintem egy olyan klasszikus magyar fogás, amely sokat elárul egy konyháról.
Éppen ezért döntöttem mellette. Úgy voltam vele, hogy ha egy étterem egy jó vadast tud készíteni, az már önmagában is sokat mond. Az előételből pedig már sejtettük, hogy itt a hagyományos recepteket szeretik egy kicsit a saját elképzelésük szerint újragondolni. Sejtettem, hogy ez a vadas sem teljesen olyan lesz, mint amit otthon megszoktunk.
És nem is lett az.
Már a tálalás is ezt sugallta. A sötét tányéron szépen érvényesültek a színek: a sárgarépa-mártás, a répa chips és a hús látványra is nagyon igényes összképet adott. Külön öröm volt, hogy a vadas mellé végre szalvétagombóc került, nem pedig tészta. Ez nálam már önmagában egy jó pont.
A hús borjúszűzből készült, a szalvétagombóc pedig kiváló volt. Szépen lepirították, kellemesen puha maradt, mégis volt egy enyhén ropogós kérge. A benne lévő füstölt szalonna finoman érvényesült, nem nyomta el a többi ízt. Önmagában is szívesen megettem volna.
A mártás viszont egy teljesen más irányt képviselt, mint amire számítottunk. Nem a klasszikus, mustáros-fehérboros vadas ízvilágot hozta. Sokkal édesebb, répásabb karaktere volt. A mellé adott tejföl szépen kerekítette az ízeket, és valamennyit tompított az édességén, de számomra még így is kissé domináns maradt.
Ez azonban nem kifejezetten, hiba, hanem inkább egy tudatos konyhai döntésnek tűnt. Úgy éreztük, hogy a séf itt is beletette a saját személyiségét a receptbe, és nem a hagyományos vadast szerette volna reprodukálni, hanem egy saját változatot készített belőle.
A répa chips remek ötlet volt. Ropogós textúrát adott a fogásnak, és jól működött a krémes mártással. A hús nálam egy árnyalattal bátrabb fűszerezést is elbírt volna, de amikor a mártással, a szalvétagombóccal és a köretekkel együtt ettük, egy harmonikus fogássá állt össze.
Ha már ennyire újragondolt irányba indult a tányér, személy szerint még el tudtam volna képzelni rajta néhány serpenyőben pirított erdei gombát is. Szerintem jól illett volna ehhez az ízvilághoz, de ez már teljesen egyéni elképzelés.
A végső véleményünk itt is ugyanaz volt, mint a Hortobágyi húsos palacsintánál. Nagyon finom fogást kaptunk, amelyet bátran ajánlanánk másoknak is. Egyetlen dolgot érdemes szem előtt tartani: aki a klasszikus, hagyományos vadas ízét keresi, annak ez meglepetést fog okozni. Ez egy modern, saját karakterrel rendelkező vadas, amely tiszteletben tartja az eredeti fogást, de nem akarja mindenáron lemásolni.
Desszert – Epres tiramisu
Bár a desszertről nem készült fotó, azt azért kár lenne kihagyni a beszámolóból. A napi – vagy talán heti – ajánlatból választottunk egy-egy adag epres tiramisut.
Az előételek és a főételek után már sejtettük, hogy itt valószínűleg nem egy boltban vásárolt desszertet fognak elénk tenni. Szerencsére nem is kellett csalódnunk.
A tiramisu kellemesen könnyű és habos volt. A mascarpone és a tejszín szép, lágy krémet alkotott, nem volt nehéz vagy fojtó. A piskóta megfelelően átpuhult, de nem ázott szét, az eper pedig nem csak díszítésként szerepelt rajta. Az epervelő kellemes gyümölcsös frissességet adott a desszertnek, ami jól ellensúlyozta a krémességét.
Pont olyan desszert volt, amilyet egy bőséges ebéd vagy vacsora végén az ember szívesen elfogyaszt. Könnyed, friss és kellemes lezárása volt az étkezésnek.
Összességében az epres tiramisu is méltó befejezése volt a vacsorának. Nem akart több lenni annál, ami: egy jól elkészített, házias desszert. És ezt maradéktalanul hozta.
Összegzés .
Összességében egy kellemes élménnyel távoztunk a Kakukk Étteremből. Már az első benyomás is pozitív volt: rendezett környezet, hangulatos belső tér és igényes tálalás fogadott bennünket. Az ételekre sem kellett sokat várni, pedig az esti órákban érkeztünk.
Kinek ajánlanánk? Azoknak, akik szeretnének egy kicsit elszakadni a megszokott rántott hús–pörkölt vonaltól, de nem feltétlenül egy fine dining étterem élményét keresik. A Kakukk Étterem szerintünk jó átmenetet képez a hagyományos vendéglő és a modernebb gasztronómia között.
Ami számunkra különösen pozitív volt, hogy az ételeknek valóban karakterük volt. A mártások nem csupán kísérők voltak a tányéron, hanem ízt adtak az ételeknek. A Gordon Bleu füstölt sonkája és camembert tölteléke, a paprikás mártás vagy éppen a vadas saját karaktere mind azt mutatta, hogy itt nem félnek fűszereket használni és egyéni ízvilágot kialakítani.
Természetesen apróbb észrevételeink is voltak. Néhány fogáson mi bátrabban fűszereztünk volna, illetve volt olyan étel, amely jelentősen eltért a klasszikus változattól. Ez azonban nem feltétlenül hiba, inkább azt mutatja, hogy a konyha a saját elképzeléseit is szeretné megmutatni.
A kiszolgálással kapcsolatban sem volt negatív tapasztalatunk. Az ételeket gyorsan megkaptuk, a pincérek udvariasak voltak, érdeklődtek, hogy minden rendben van-e. Ugyanakkor nekünk egy kicsit hiányzott az a közvetlenebb, mosolygós vendégszeretet, amitől igazán személyessé válik egy vacsora. Ez könnyen lehet, hogy csak az adott esti hangulatnak vagy egy fárasztó műszaknak szólt, ezért ezt inkább megfigyelésként említjük meg, mint kritikaként.
Az árakat tekintve úgy éreztük, hogy a Kakukk Étterem már a magasabb kategóriába tartozik a vidéki éttermek között. Két fő részére, előétellel, főételekkel, desszerttel és italokkal együtt körülbelül 30 000 forintos végösszeggel érdemes számolni. Az ételek minősége ezt nagyrészt indokolja, de számunkra ez már inkább alkalmi vacsorát jelentene, nem egy olyan helyet, ahová minden héten visszajárnánk.
A szervizdíj kérdése már nem ennek az étteremnek szól, hanem egy általános véleményünk. Tudjuk, hogy ma már sok helyen automatikusan felszámítják, ettől függetlenül mi jobban szeretjük, ha a borravaló valóban a vendég döntése marad. Számunkra ez továbbra is egy olyan kérdés, amellyel nehéz teljesen azonosulni.
Mindent összevetve azonban a Kakukk Étterem kellemes meglepetés volt számunkra. Igényes környezet, átgondolt fogások, karakteres ízek és olyan ételek kerültek elénk, amelyekből látszott, hogy nem rutinból készültek. Ha valaki nyitott arra, hogy a klasszikus fogásokat néha egy modernebb megközelítésben is megkóstolja, bátran ajánljuk, hogy tegyen egy próbát.
