Régóta vágytam egy XC (cross-country) versenyre, főleg mostanság, hogy egy normálisabb bringát is sikerült összeállítanom. Pár hete volt egy ilyen Nagyszebenben, de sajnos oda anyagi okokból nem tudtam elmenni: kocsival messze van (ergo drága), vonattal meg rendkívül körülményes az utazás. Bezzeg ha odamentem volna melózni, milyen jó közel lett volna, ráadásul ország közepén, no mindegy, ez egy másik, unalmasabb történet.

Megneszeltem a napokban az egyik bennfentestől, hogy a hétvégén (2008. szept. 5-7.), pontosabban szombaton bizony bringás teljesítménytúrát szervez az EKE Bihar megyei szervezete. Nosza, tökéletes, el is döntöttem, hogy indulásom nem kérdéses, ha már ez így adódott egy életem, egy halálom, megpróbálom.

Pénteken este, meló után szépen megvolt minden karbantartási művelet, zsírozás itt-ott, guminyomás-ellenőrzés stb. Hamar el is jött a szombat reggel, másfél liter folyadék és csoki bepakolva, el is indultunk a rajthoz két bringás haverrral. Megérkezve a rajthoz kiderült, hogy bizony sokan nem vagyunk (19-es rajtszám lett az enyém), és a pálya sincs rendesen kijelölve, csak apró, faágakra aggatott szalagok jelzik a nyomvonalat. Ugyanakkor kaptunk egy kis füzetecskét, mely tartalmazott egy térképet és egy kis útvonalleírást.

Pár infó a túráról: a szintidő 7 óra (hogy mindenki beérjen), a szintemelkedés talán az átlagosnál kicsit alacsonyabb értékű, mindössze 770 méter, de mivel ez nem verseny, csupán egy kis bringatúra, bőven megfelelő. Ja, kis bringatúra - a táv 60 kilométer, dombon-völgyön. A rajttól a célig 4 ellenőrzőpont volt, viszonylag egyenlő távolságban egymástól. A versenyen nem csoportos rajt volt, mindenki akkor indult, amikor akart, az egyetlen megkötés az volt, hogy ez 11 óráig megtörténjen.

Miután kifújtuk magunkat s beiratkoztunk, szépen el is indultunk, viszonylag emberes tempóban, a csapat harmadik tagja már itt jelentősen és többször is lemaradt, de erre számítottunk, majd utolér, vagy szól telefonon, ha gond lenne.

A nagy sietségben buta hibákat is elkövettem, pl. felfele kikapcsoltam a teleszkóp rugózását, a kevés kis erőmet ne lopkodja el a rugózással. Ez még nem is gond, sőt. Azonban a rugózás kikapcsolva is maradt, aminek következtében szépen kirázta belőlem a bringa a lelket a dombtetőt követő gyors, köves lejtőn. Nem baj, az ember a legjobban a saját kárán tanul, ennyi belefér, még mosolyogtam is a hülyeségemen.

Az első ellenőrzőpont bizony elég messze esett a starttól, azonban ezt csak érzetre mondhatom, mivel botor módon nem volt nálunk egyetlen kilométeróra sem, és az ellenőrzőponton ásványvizet és kekszet felszolgáló két ember se tudta, hogy hány kilométerre lehetünk a starttól. Miközben ittunk s felfaltuk a kínált kekszet, hamar észrevették a társaim, hogy bizony defektet kaptam, a hátsó kerék teljesen lapos volt. Én nem vettem észre, biztos az ellenőrzőponthoz való beérkezésnél szúrta ki a belsőt a kis, gerely formájú, számomra beazonosíthatatlan származású műanyagdarab, melyet meg is kaptam, és el is távolítottam, hogy a továbbiakban ne legyen gond. Megvizsgáltam a kereket is, több szúrós tárgy nem veszélyeztette a belsőt. Kicsit meglepődtem, de ez van, volt egy pótbelsőm, hát akkor kerékcsere.

Ez pár perc alatt meg is volt, csak ezután gondolkodtam el, hogy ejnye, ha én defektet kaptam ilyen rövid távon, és felhasználtam az egyetlen pótbelsőm, akkor mi lesz a továbbiakban? Ekkor ötlött a haver eszébe is a felismerés, az ő pótbelsője tuti helyen van: otthon, asztalon. A csapat harmadik tagja meg nem kapott még defektet, ezért nem is hord magával pótbelsőt, tehát három emberre ezután jutott nulla pótbelső, s még volt hátra kb. félszáz kilométer, nagyrészt ismeretlen területen.

Mindegy, mentünk tovább s reménykedtem. Jól is mentünk, a tempóval sem volt gond, haladtunk, nagyrészt erdőben, de voltunk mezőn, illetve közúton is. Átmentünk pár falun is, sok helyen sok sikert is kívántak az ottlakók, szép gesztus volt a részükről. A második ellenőrzőpontot elérve megtudtuk, hogy utánunk még öten indultak, bevártuk a szokásosan lemaradó harmadik felet, s kis útbaigazítást követően indultunk is tovább. Ez már dél körülre esett, jó nagy meleg volt, de meglepő módon ez annyira nem volt zavaró hatású rám nézve, csak mosolyogtam a bringán, s örültem, hogy egy kvázi "versenyen" vehetek részt, még ha itt számomra se díj, se helyezés sem volt elérhető közelségben. Jó volt érezni, hogy egy apró, de annál több örömet okozó kívánságom teljesült.

A második ellenőrzőpont után erdőben haladtunk, volt pár meredek rész felfele, meg lassan az erőnk is lankadt, de haladtunk, s ez volt a legfontosabb. Harmadik, lemaradt társunk viszont telefonon keresztül rossz hírrel szolgált, nem látta a letérőt s már Osánban, egy közeli faluban van. Mivel tudtuk, hogy milyen út vár rá, tisztában voltunk képességeivel, és legalább harminc perces lemaradásban volt mögöttünk, ezért azt tanácsoltuk neki, hogy inkább hazafele vegye az irányt, az a biztos.

Viszonylag jelentős utat tehettünk meg a második ellenőrzőponttól, s már vártuk a harmadik ellenőrzőpont megjelenését, de valahogy csak nem értük el. Az ellenőrzőpont keresése bizony elvette figyelmünk, s későn vettük észre, hogy már jópár perce nem haladtunk el a pályát szegélyező sárga szalag mellett. Hát, ez nem volt örömteli hír, de sajnos ennél szomorúbb ténnyel is szembesülnünk kellett. Lassú defektet kaptam, hátul, megint. Fogalmam sincs hogyan lehetett ekkora mázlim, de itt kb. megpecsételődött a túra, a pályát megkeresni nem volt értelme, hisz az ellenőrzőpontoknál nem voltak pótbelsők, sajnos. A haver egyedül nem akart visszamenni, hogy pályát keressen, így ő is a feladás sorsára jutott.

Fáradtságunkban úgy döntöttünk, hogy akkor tovább előre, át az ismert erdőn leérünk a faluba, ott veszünk vizet, s a faluhoz közel van a főút, onnan majd valahogy hazaevickélünk, ha öt percenként fújni kell a gumit, akkor is. Sajnos fel kellett hívnunk a könyvecskén szereplő telószámot, melyen bejelentettük, hogy sorozatos defektek, de főleg pótbelsőhiány miatt kénytelenek vagyunk feladni a versenyt. Megköszöntük a szervezést is, aztán viszonylag fáradtan, és személy szerint rendkívül letörve, továbbindultunk a közeli faluba. Itt találtunk is egy üzletet, a folyad;kbevitel is megvolt. Azonban ekkorra már rendkívül gyakran leengedett a hátsó kerekem, 1-2 perccel a felfújást követően a bringa háta már olyan volt mint a puding, csak fickándozott jobbra-balra, ami ugye nem túl vicces, főleg nem szerpentinen lefele.

Kénytelen voltam telefonos segítséghez folyamodni, valahogy nem füllött a fogam egy húszkilométeres hazaúthoz, amely a sűrű megállások következtében tuti elhúzódott volna. Így hívtam a felmentősereget, amely meg is érkezett, és hazaszállította a kifulladt hátsókerekű drótszamarat, valamint ennek még kifulladtabb, de leginkább lelombozott kapitányát. Utánaszámolva kiderült, hogy elhagyva a pályát, át a falun s főútra visszatérve kb. megvolt a versenytáv.

Mindent összevetve nagyon megérte elindulni és kipróbálni magam, azt hiszem megtaláltam a nyári hobbim. A félresikerült versenynek megvannak a tanulságai, agyamban készült lista is a legközelebbi jobb szerepléshez szükséges dolgokról. A pozitív az, hogy a kondi nem siralmas, csupán nem elégséges, de a számomra megfelelő bringa összeállt, ha a szerencse nem szúr ki velem sokszorosan egymást követően, akkor minden bizonnyal megvan a szórakoztató nyári sportolási lehetőség, és sok örömet fogok lelni ezután a nyárban is, nem csak a télben, ez pedig több mint örömteli.