A kórház egy különleges hely. Senki sem szeret oda járni. Talán még az ott dolgozó emberek nagy része se. Szerintem én nem lennék képes egy ilyen helyen dolgozni. Még irodában sem valószínű. Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én személy szerint utálok belépni a kórház kapuján. Az a bizonyos „kórházszag” (tudjátoook ) mindenkinek ismerős fogalom. Fujj. Tavaly egy időben (sajnos) sokat megfordultam Nyíregyházán a Jósa András kórházban, különböző okok miatt. Ez a kórház is tökéletesen szemlélteti a mai magyar egészségügy állapotát. Omladozó vakolat a homlokzaton, ezer éves nyílászárók a kórtermekben és folyosókon, ótvar műanyag székek mindenfelé. Persze van olyan épülete is a kórháznak, ami fel van újítva és tényleg normális körülmények között gyógyulhat az ember. Egy kis 21. század. De azért vannak olyan részek, amin átsétálni is rossz egyszerűen. Valamiért nyomasztó. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen lehangoló körülmények között, hogy lehet egyáltalán gyógyulni. Jó, többet nem szapulom a kórházakat, inkább a lényegre térek
Egy szó mint száz, kicsit időutazás feelingben sétáltam az egyik épületben, amikor belebotlottam egy telefonfülkébe. Hangsúlyozom, az épületen belül. Jó ez még nem olyan nagy cucc, miért is ne lehetne egy fülke az épületen belül. De ez nem egy sima telefonfülke volt. Nehogy valami magenta színű dizájnra gondoljunk, vagy egy piros keretes fülkére. Áááá. Ez annál sokkal brutálabb. Ezt sasoljátok (a felirat a fülkén különösen adja):

Távbeszélő, bazzz. Fa keretes, kicsit nyegle cucc, odaállítva a falhoz. Vajon mikor lehetett az, amikor a telefont még távbeszélőnek nevezték? Gyorsan le is kaptam, egy Nokia N70-nel. Majdnem egy éve volt pontosan.