Megszólalt a kapucsengőm. Bár kapucsengő a neve, nem cseng, hanem trilláz, mint egy madárka.
- Igen?
Nem tartom parasztságnak, telefonhívás esetén is így kezdem, ha ismeretlen a hívó. Tudja, hogy kit keres, tehát nem kell felsorolnom nevemet, anyám nevét, születési dátumomat, TAJ számomat. Mutatkozzon be a hívó, és közölje, hogy mit akar.
- Szórólapos.
- Örvendek, Solymosi József. A keresztnevét is elárulja?
Némi csend után jött a kérdés.
- Be tetszik engedni?
Ez igen, legalább a hangnem udvarias. Azonban mocorgott bennem a kisördög, utat engedtem neki, hadd beszéljen.
- Nézze, ha én lennék az édesapja, szégyellném magam. Vagy azért, mert elmulasztottam udvariasságra nevelni, vagy azért, mert hiába neveltem, még köszönni sem tanult meg. Tudja, ha...
Már nem tudom, milyen folyamot engedtem volna gondolataimnak, tény, hogy a szórólapos velős üzenetet küldött a fülembe, méghozzá üvöltve.
- A qrva anyád!
Csendbe borult a kézibeszélő, a hívó kiszállt a vonalból. Nem mentem le, hogy meghúzzam a srác fülecskéjét, hiszen tuti, hogy időeltolódással jön be a házba ezek után, ha beengedi valaki.
Védje őket aki akarja, de egy szót se szóljon, ha tele van a levélládája szeméttel.
Három a magyar igazság, háromszor ragasztottam a ládámra papírt, hogy NEM KÉREK SZÓRÓLAPOT! Mindháromszor letépték, a szemét meg csak úgy ömlik, ha kinyitom a ládát.
Van ugye a spam, és súlyos következményei lehetnek, ha valaki e-mail fiókját kitömöm vele, és beazonosítható vagyok.
A fizikai szemét rámtukmálása miért nem büntetendő?
Vakegérke oldala
