Eltelt tíz év. Nesztelen, azt viszont nem mondhatom, hogy nyomtalan. No, de nem az a lényeg, hogy mi történt közben, hanem az, hogy a személyimen olvasható lejárati dátum azt mondta, hogy ideje felkeresni az okmányirodát.
Megtettem. Másfél óra türelem, 1.500 Forint, lakcímkártya, és már intézte is a hölgy, hogy új személyiségem legyen.
- Ha készen lesz, majd SMS-ben értesítjük.
Tegnap megjött az értesítő, ma be is mentem érte. Aláírtam, átvettem, betűztem az okmánytartómba. A régit is megkaptam emlékbe, csak éppen kilukasztotta a hölgy érvénytelenítési szándékkal.
De jó nekem, túl vagyok egy vegzatúrán, márpedig utálom az ilyen jellegű ügyintézéseket.
Újabb tíz év, amikor a kutya se fogja tőlem kérni az okmányt.
Vén vagyok, akár a Föld.
Pontosítva 23-án leszek 62, azaz hatvankét éves. Már csak egyszer kell bevánszorognom az okmányirodába. Akkor pedig olyan személyes azonnalisági papírt kapok, amelyen az fog szerepelni, hogy érvényes a visszavonásig.
Szép perc lesz.
Egyrészt megnyugtató, hiszen halálomig... mit halálomig, soha többé nem kell már okmányirodába mennem. Másrészt humoros, hiszen burkoltan benne van a dologban, hogy na, öreg, veled végeztünk, és ha jónak látod, pusztulj meg békével.
Nézegetem szép új kártyámat.
Megtudom róla, hogy mikor születtem, azt viszont már nem, hogy minek.
Jé, születési helye: Uzsgorod (Ungvár, Szovjetunió). Így van ez a régin is, és már annak a kiállításakor is csodáltam azt az okos embert, aki szerint fordítva kell beírni a helységneveket.
Megtudom, hogy anyámnak második keresztneve is van, amelyet a büdös életben nem használt sehol soha. Eddig is tudtam, de csak úgy latens módon. Most legalább a tudatom felszínére törhet az információ.
Érdekes. Nekem is van második keresztnevem, de hál' Istennek sehol nincs nyilvántartva.
Anno mikor az első személyit csináltattam, kellett a születési bizonyítvány. No, az bizony nincsen. Akkor szerezze be!
Nem volt egyszerű.
Anyám levélben kérelmezte, CCCP, Uzsgorod, zakarpatszkaja oblaszty, görcs se tudja a többit. Meg is jött, rajta szívhez szóló cikornyás pecsét.
Ja, hogy cirill? Tessék lefordíttatni.
Megtörtént. Jó pénzért. Hivatalosan.
Joszip Andrej Solymosi Pavlovics volt az eredeti okmányon, ha jól emlékszem. József András Solymosi, Pál fia.
A fordításon már csak Solymosi József voltam, áldom a munkáját hanyagul végző hivatalnok nevét.
Megkaptam az áhított igazolványt, mehettem olyan felnőtt filmeket nézni a mozikba, amelyek ma már legfeljebb 15-ös karikát érdemelnek. Állandóan kérték, gyereknek néztek a jegyszedők.
Nézegetem a fényképet. Pocsék. Bűnügyben nem szívesen lennék tanú, mert ugye meg kell mutatni. Márpedig ha megmutatom, lehet, hogy rám sóz néhány évet a bíró.
Az viszont tény, hogy azt a fényképezőgépet még nem találták ki, amely vissza tudná adni szépségem minden árnyalatát.
Sebaj, bárki mondja rám, hogy csúnya vagyok, nem hiszem el neki.
A másik dolog meg az, hogy úgysem én fogom nézegetni, hanem az, aki esetleg igazoltat.
No, szóval megvan az új személyes azonnalisági papírom.
Megnyugodhatok. Egy tortúrán túl vagyok, már csak egy van hátra. Ha élek még odáig.
Ezt a személyes azonnalisági papír dumát pedig Banános Joe-tól csórtam. 
