A gazdag mivel? Buta közmondás.
No persze előfordulhat, hogy a gazdag életében nem főz, megteszi helyette a cselédje, szakácsa.

Régebben akkor főztem, ha kedvem szottyant rá. Soha nem méricskéltem a hozzávalókat, per has, ízlés alapján kutyultam a kajákat.
Egyszer a gyerekek a következő kérdést tették fel: miért nem apu főz mindig?
Ami számomra dicséret volt, az Anyucim számára kritika, el is pirult. Némi magyarázkodás után megértették, hogy én, a családfenntartó hím vesződöm a pénzkeresettel, Anyuci pedig roggyantnyugdíjas létére mos, főz, takarít, meg minden ilyen.
Elfogadták. Tehettek mást?
Halászlét is rittyentettem. Én egy kanállal ettem belőle, nem szeretem, de a kedvükért megalkottam. Ők viszont fülig merültek a tányérba, lafatyolták bőszen, repetát is kiköveteltek.

A fajsúlyos kaják mellett csináltam néha turmixot is. Cuppogott mindenki, a nálunk lévő baráti házaspár nőtagja csábmosollyal kérte a receptet.
Fogalmam sincs, találomra dobáltam a gépbe azt, amit jónak láttam.
Betudott irigyen titkolózónak, aki nem osztja meg vele a gyönyör forrását.

Mit is akartam?

Volt ugye a hét vezér. Felsoroljam? Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm.
Sokan nem tudják, hogy volt egy nyolcadik is, név szerint Szameg.
Álmos atyánknak két kedvence volt közülük, és ha nem tudott épkézláb döntést hozni, felordított: Huba, Szameg, most mit csináljak?!

Egy hete főztem meg életem első csirkehúslevesét.
Öcsémtől kaptam a pipit. Konyhakész volt, már ami a pucolást, és a "fejetlenséget" illeti. Még a püspökfalatot is lefaragta róla, pedig belefőztem volna a levesbe, legfeljebb utána kidobom. Ezért majd szólok neki.
Deszkára a csirkével, Fiskars kés elő, aprítás jön. Alsó comb, felső comb, szárny... Hol a fenében van a melle húsa? Tudja a görcs, viszont a nyakát tudom, beavatkozásom után külön életet élt a főzésig. Derékba törtem a csirkét, vagyis ahol jónak láttam, kettévágtam a torzót.
Zöldség dögivel, sárgarépa volt vagy hat szép szál, fokhagyma meg egy fejnyi. No persze minden más, bár kelkáposztát nem látott a leves.
Gyöngyözve fődögélt, bizonygatta, hogy fincsi lesz, én pedig nyugtatgattam, hogy számomra ő a legkedvesebb csirkeleves, és ha kér még sót, vagy valamit, csak szóljon, bármit megkap, amit csak kíván.
25 dekás, 8 tojásos cérnametéltet vettem kimondottan ehhez a lakomához. Kevésnek tűnik, de a szomszéd asszonyka óvatosságra intett, így csak a felét főztem ki sós vízben. Természetesen átöblítettem a szűrőben, lecsöpögtetés után tányérra borítottam. Hú, de szép domború! Már csak az a gond, hogy a tányért majd el is kell mosogatni.
Zöldségek kifelé, újabb tányér. Egyre szebb.
Husika, még egy tányér.
Leszűrtem a levest, amely cirka három meghitt órát gyöngyözött a fazékban.
Remek!
Lakoma volt, és paraszt módon kenyérrel faltam a kedvemre bezöldségelt, behusizott, betésztázott húslevest.
Másnap is ez volt a kaja, a lelkesedésem kissé alábbhagyott.
Úgy döntöttem, hogy nem akarok megcsömörleni a finomságtól, tehát az addigra tottyadt zöldségeket bezabáltam, ahogy a krónikus kiszáradás határán lévő maradék husit is, a levet pedig egy műanyag dobozba öntöttem, és irány a fagyasztó. Jó lesz az még ízesítőnek.
Na ja, csak volt még egy adag kifőzött cérnametéltem. Milánói módra megtette vacsorának.

Csak eljutok odáig, hogy a lényeget mondjam.
Elővettem a jégről egy lecsót, amelyet én főztem, és soknak bizonyult, így eltettem az utókorom javára.
Ahamm, ez nem túl sok. Ha keményebben fogalmazok, kevés!

Lehet, hogy Álmos atyánk reinkarnációja vagyok? Magamban felordítottam: Huba, Szameg, most mit csináljak?!

Pancsolunk. Mi. Én, meg én.
Van ám még egy fél csomag cérnametélt itthon. Kifőzöm a harmadát, beleszuttyasztom a lecsóba, és csókolom.

Hú, mennyi időt elcsesztem az írással, már túl lehetnék a pancsoláson...

- o -

A cérnametéltes lecsó elkészült, csókoltatott mindenkit, fincsi volt.