Érdekes módon ez is szilveszteri történet, csak már a '71-ről '72-re virradó estéé, éjszakáé.
Katonaként szolgáltam a dolgozó népet, no persze nem önszántamból. Valaki a körletből felvetette, hogy rúgjunk ki a hámból, tud hozni páleszt meg bort, dobjuk össze rá a pénzt. Nem voltam elragadtatva az ötlettől, de ha kihúztam volna a brancsból, talán ma nem élnék.
Összedobtuk a lóvét, a srác meg dobbantott.
Aki nem volt katona, annak mondom. Ez azt jelenti, hogy engedély nélkül, "kerítésbélettel" távozott a laktanyából.
Idő múltán visszatért az egyik kezében szatyorral, a másik kezében demizsonnal. Majdnem életét adta a piáért, ugyanis az őr kopasz (újonc) volt és rálőtt. Minden jó, ha jó a vége, akkor igyunk. Kulacsok elő, cirka fél liter bor jutott mindenkinek. Valaki közben hozott műanyag poharakat a konyháról, azokba meg a páleszt mérték szét, egy deci körül volt a fejadag. A pálinkával kezdtük, amolyan három emberes volt, szóval a poén szerint két embernek le kell fogni az áldozatot, hogy megitassák vele. Egyszer élünk, szilveszter van, rohadjon meg a katonaság, minden tiszt menjen a bús 3,14csába, minden keservünket belevittük az ivásba. cirka négyszer emeltem meg a poharat, végre túl voltam a rettenetes pálinkán. Hú, éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de akkor már úrrá lett rajtam a duhaj jókedv, együtt kornyikáltam a többiekkel.
A mulatozást a napos ajtón át is jól hallható ordítása zavarta meg.
Riadókiértesítőknek riadó!
Ha riadó volt a laktanyában, értesíteni kellett a tiszteket, még náluk se volt mindegyiknél bekötve a telefon. Egy sorállományú katona ment ki hozzájuk autóval, hogy értesítse őket. Körzetekre voltak beosztva, azokon belül mindegyik tisztet "ki kellett rúgni az ágyából", ha éppen aludt.
Háhá, ez engem nem érint. Gondoltam én. Igen ám, de a körletünkben lévő illetékes srác nem volt megtalálható.
Ha nem megy le a laktanya ügyeleteshez, akár futkosóra is kerülhet, ami amolyan katonai börtön, ahol a "kápók" szabad kezet kaptak azzal a kitétellel, hogy haláleset ne legyen.
No most ez a srác magának való volt, életében egyetlen embert tartott barátjának, engem. (Ez így volt '97-ig, akkor láttuk egymást utoljára.) Mi legyen, mi legyen, hát valaki menjen le helyette. Hát persze, hogy én, hiszen az én barátom. Hiába tiltakoztam, hogy nem bírom a piát, érvelésük egyértelmű és igaz volt.
Caplattam az alakuló tér mellett a betonon az iroda felé, közben beszédgyakorlatokat folytattam. Muszáj volt. Részegen végig tudtam menni egy egyenes csíkon, de a nyelvem nem pörgött, nehéz volt kimondanom egy értelmes mondatot.
Zakatolt az agyam. Tényleg kockáztassak? Mi van akkor, ha éles a riadó, nekem meg autóba kell ülnöm részegen, ráadásul azt sem tudom, hogy hol, kiket értesítsek? Aztán ha lebuknék, hogy nem is én vagyok az, aki, milyen büntetésre számíthatok? Fogda? Á, ez annál súlyosabb ügy. Talán futkosó? Azt nem élem túl.
Addig töprengtem, míg az irodában találtam magam. Nem voltam egyedül, a többi század érintettjei már ott voltak. Azt se tudtam, hogy mi a teendő, de nagy segítség volt, hogy hallottam a bejelentkezésüket. Főtörzsőrmester elvtárs jelentkezem, x, y.
Az x és y két körzetszámot jelöl.
Sorra kerültem, kicsit lerövidítettem a protokollt. Jelentem, hetes, tizennégyes. Ezt a két számot tudtam a küldetésről, többet nem. A főtörzs belemeredt az arcomba, talán sejtett, észre is vett valamit, de talán a szilveszterre való tekintettel békével elbocsájtott.
Mikor visszatértem a körletbe, duhaj jókedvem is visszatért, ha már ilyen sikeres voltam. Kulacs elő, nem volt megdézsmálva. Pocsék volt a bor, de már nem érdekelt, benyomtam.
Természetesen jött a következő fázis. Hason fekve a vaságyon a párnámnak zokogtam el addig összegyűlt világfájdalmam, bánatom.
Snitt, következő kép.
Solymosi honvéd térdelve görnyed a Magyar Néphadsereg klotyóján az egyik WC csésze fölött, miközben átkozza rossz sorsát, no meg a rettenetes piákat.
Vége.