Azzal kezdem, hogy tériszonyom van. Ha fellépek egy sámlira, az nem gond, ha fellépek egy székre, bizonytalanná válok, magasabb alkalmatosságon, helyen elfog a rettegés. Aki átélte, az tudja, hogy miről beszélek.
Megesett, hogy egy baráti házaspárnál voltunk látogatóban, akik épp befejezték az építkezést. Mikor a padlásra invitáltak, hogy azt is megmutassák, én is felmentem, de sejtettem, hogy nem lesz jó buli. Ugyanis a lépcső egyik felén ugyan fal volt, a másik felén viszont egy jó nagy semmi. Felfelé nem is volt gond, de lefelé szégyenszemre ülve jöttem, lépcsőről lépcsőre.

No de hol marad a hősiesség? Máris mondom.

Az első eset kamasz koromban volt.
Akkoriban a Népligetben tartottak Építők Napja ünnepséget. Volt ott minden, mint egy búcsúban, még körhinta is. Baráti társasággal mentem, jól éreztem magam. Egész addig, míg a nagy szerelmem ki nem találta, hogy körhintázni akar. Alapjában véve ez nem lett volna baj, csak ragaszkodott hozzá, hogy én is üljek fel, méghozzá az előtte lévő székbe. Utóbbi kívánságát ugyan nem értettem, de a szerelem vak, nem éreztem meg a veszélyt.
Indult a ringlispíl, irány az ég alja. Nem voltam túl jól, de állapotom betetőzése még csak ezután következett. Szívszerelmem hátulról megragadta a székemet, és egy határozott mozdulattal rúgott rajta egyet. Repültem a semmibe. A halálfélelem lett úrrá rajtam, de ezt nem mutathattam ki, hiszen én volnék ugye a hím, a teremtés koronája. Életem rettentő élményei közé tartozik az a néhány perc, amit a nagy szerelmem rugdalásai kapcsán átéltem.
Nem szégyenültem meg, elfojtottam a hányingert. Azt viszont megígértem magamnak, hogy ilyen szituációba nem kerülök többet.
Tévedtem.

A második eset már házas koromban esett meg.
Vurstli tanyázott le a lakótelep akkor még parlagi részén. Céllövölde, mézeskalácsos, és mi? Hát persze, hogy körhinta. A feleségem a fiammal másfelé kolbászolt, a lányom viszont csillogó szemekkel nézte a körhintát, és közölte, hogy fel szeretne ülni rá.
Hangsúlyozom, szeretne, nem pedig akar. Mi még neveltük a gyerekeket, nem csak eltartottuk.
Kicsi volt még, egyedül nem engedhettem. Felrémlett hajdani élményem, de az apai szeretet legyőzte a borzalmas emléket. Kifizettem a jegyeket, beültem a székbe, és az ölembe ültettem a lányomat.
Indult a rettenet, irány az ég alja. Nem csukhattam be a szemem, látnom kellett, hogy a lányom rendben van, remélhetőleg nem örökölte a fóbiámat. Felkészültem rá, hogy pátyolgatni kell, de nem, visongva élvezte azt, amire én nem voltam képes. A tarkójára meredtem, és imádkoztam, hogy legyen már ennek egyszer vége.
És lőn. Félkábán szálltam le a ringlispílről, megpróbáltatásomat ellensúlyozta egy gyermeki mosoly.

A harmadik eset a Vidámparkban volt.
Felültünk ide, meg oda, probléma csak egy volt. A fiam kicsit hisztizett az óriáskeréknél, mondván ő arra fel nem ül, de nem ám, ő nem ül fel rá. Végül meggyőztük, hiszen nem lehet gyávább a nővérénél, vagy Anyucinál. Gond letudva, élveztük a kilátást, a fiam is rájött, hogy nem olyan rossz móka.
Azt mondtam, hogy csak egy probléma volt? De nem ám!
Már haza indultunk, mikor a lányom kiszúrta a hernyót, vagy mi a csudát. Olyan volt, mint a hullámvasút, csak csöveken közlekedett, és sokkal húzósabb, rettenetesebb volt.
Juj, Apuci, oda, én úgy szeretném, juj, Apuci...
A fiam már ment is valamit megnézni. Nem volt fontos, hogy mit, csak az volt a lényeg, hogy ő ott sincs.
Anyuci némán nemet bólogatott.
No persze, már megint én legyek a hős, a nagylöttyös hím! Jól van, ti várjatok meg, majd jövünk.
Beálltunk a sorba a lányommal. Jó hosszú sor volt, nekem minden lépéssel egyre összébb szorult a gyomrom meg a torkom, miközben azon imádkoztam, hogy csak ezt ússzam meg rosszullét, meg okádás nélkül.
Malacom volt. A lányom lemondóan megállapította, hogy sokan vannak, menjünk inkább haza. Letörölve hideg verítékemet együtt sajnálkoztam vele, miközben aljas módon áldottam a sorsot, hogy ettől az élménytől megkímélt.
A végkifejlettől függetlenül szerintem ez is hősies dolog volt, hiszen feláldoztam volna magam a szeretet oltárán.