Meglepő módon nem szilveszterkor történt.
Egy baráti párnál voltam, áthúztuk az udvarban lévő kis ház elektromos vezetékét.
A nő rokonai borsodiak, Edelényben laknak. Naná, hogy főznek pálinkát, nem is akármilyent. Érezni rajta a körte illatát, zamatát, ízét. Állítólag az a jó minőségének a titka, hogy eperhordóban érlelik. Ha belegondolunk, biztos nem hektós a hordó, de hogy eperfából van, az tuti.
Ahogy megérkeztem, máris a kezembe nyomtak egy kis pohár pálinkát, hol lakik az Isten, "menny be," aztán lenyomtuk egy slukkra.
No nézzük a melót. Nem akarom leírni a folyamatot, a lényeg az, hogy a (korábban említett) barátommal, de az én irányításommal kicseréltük az elöregedett alumínium vezetékeket rézre. Időnként megpihentünk, rágyújtottunk, tracsiztunk egy sort. Kaptunk szendvicseket is, naná, hogy csúszott rá a jó kis körtepálinka.
Kész volt a nagy mű, minden kimérve, kipróbálva, teljes volt a diadal.
- Asztalhoz! - A nő hangja ostorként csattant, engedelmesen ültünk le. Kaja előtt étvágygerjesztőként behajítottunk egy kis pohárka körtepálinkát. A marhapörkölt szenzációs volt, a kenyérke házi sütésű. Hízelgett a lelkemnek, hogy kaja közben végig engem dicsértek a szaktudásomért, (holott nem vagyok villanyszerelő,) no meg a problémamegoldó gondolkodásomért. Tény, hogy a barátom analfabéta, ami a villanyszerelést illeti, inkább segédmunkás volt mellettem, mint agytröszt.
Ideje hazamenni. No, akkor a sikeres munka örömére még egy pohárkával. De nem, de igen! Na jó egészségetekre, sziasztok!
A buszmegálló felé menet már duhaj jó kedvem volt, így tudtam, hogy hamar haza kell érnem. Leintettem egy arra járó taxit, de mielőtt bármit mondtam, vagy beülhettem volna, gázt adott, elmenekült. Kis idő múlva jött egy másik. Leintettem és az előző esetből okulva a nyitott ablakon keresztül mondtam a sofőrnek, hogy mi a helyzet velem, de haza akarok jutni. Nehezíti a dolgot, hogy pénz nincs nálam, otthon persze kifizetem. Nagyot nevetett, aztán csak annyit mondott, hogy ülj be. (Érdekes, engem kapásból mindenki letegez, ez ma is így van.)
Tudod milyen nehéz kimondani részegen, hogy a Kőbánya-Újhegyi lakótelepre? Inkább az mondtam, hogy "Úhegyre", Kőbányára legyen szíves.
Mentünk, haladtunk, én meg igyekeztem a nyitott ablak felé lihegni, hogy minél kevesebb kárt tegyek az autó légterében.
A ház kapucsengőihez navigáltam a sofőrt, majd kiszállva a kocsiból letettem zálogként a személyimet az ülésre, hogy megmutassam, nem ócska svihák vagyok, nem fogok meglógni. Felcsöngettem Anyucit.
- Hozále eggy száázast, lécíves, taxiva jötem, kikeel fizetni.
Akkoriban még jóval olcsóbb volt a taxi, kevesebb volt a számla, mint ötven Forint.
A taxis is hallotta ékes magyar nyelven előadott kérésemet, kíváncsian leste, hogy Anyuci mekkora sodrófával érkezik. Sodrófa nem volt, két puszi igen, no meg a száz forintos bankó. Akadozó nyelvem miatt nem hálálkodtam sokat a sofőrnek, kezébe nyomtam a pénzt, kinyögtem, hogy köszönöm szépen, kivettem a személyimet a kocsiból, aztán irány haza.
Anyucira jellemző, hogy nem volt szemrehányás, kérdése is csak annyi volt, hogy kérek-e vacsorát.
A vad vágyas leteperés elmaradt, utólag persze bepótoltam. 
A többit feledje jótékony homály.
A trilógiának vége, de hamarosan jön más. 
