Kedden és pénteken rovom bevásárló körutam. Így alakult, igazodom kedvenc kenyérke-beszerző helyem általam megszabott szokásához.
Anno megegyeztem vele, hogy ezeken a napokon jövök, és kéretik félretenni egy félkilós kenyérkét. Úgy is lőn, mi több, ha előre jelzem megrendelésem, a következő alkalommal megkapom mindazt, amit kérek.
Például akkora ló szendvicset, amelyből cirka háromszor akkora rántotthús, vagy bécsi szelet lóg ki, mint amekkora a nem kicsi zsemle.

No, szóval elindultam beszerző körutamra.
Irány a Profi. Eléggé lepukkant cég, ezirányú hitemet fonnyadt zöldségek, töppedt krumplik bizonyítják. Azonban az egyéb választék megfelelő.
Mit is akartam? Vízlágyítót, meg sült sonkát.
Calgon, méghozzá folyékony, gyere.

Épp a sült sonkát keresgélem a hűtőpultban. Egy idős nénike megkér, hogy olvassam el a kezében tartott virsli árát, mert nem látja. Profi termék, de miután megmondtam neki, még ezt is sajnálkozva teszi vissza, mondván drága, nem telik rá. Megköszöni segítségem, és csalódottan megy tovább.

Egyszerűen hülye vagyok. Egy tízes csomagolású Füstli-t beledobok a kosaramba, és rohanok a pénztárhoz, hogy megelőzzem a nénit.
Várok az előtérben, vagyis ott, ahol a fizetés után elpakoljuk a cuccot. Megjön a néni is, semmi extra nincs a kosarában, csak az, ami a létfenntartáshoz szükséges.

Ledobtam a kulcscsomóm, és amikor lenézett rá, bedobtam a táskájába a virsli pakkot. Nincs nagy súlya, észre sem vette.

Fogalmam sincs, hogy otthon miként reagált a néni, amikor meglátta az ajándékot. Hogy csodálkozott, az biztos.
Váljék kedves egészségére!