Kedden úgy döntöttem, hogy elbattyogok a kispesti piacra. Az ok egyszerű, fájintos lecsót akartam enni. Ez nálam annyit jelent, hogy csíp, rúg, harap, épphogy az anyámat nem szidja.

A közeli zöldségeseknél csak édes paprika van, nem nyerő. Időm van, a lábam bírja, uccu neki.
Az út valamivel több, mint öt buszmegálló. A "valamivel több" megspórolható, hiszen átlósan át tudok vágni a lakótelepen a Gergely utcáig.
Jó nagy tér, majdnem liget a színtér, nem túl sűrűn bokrok, fák. A sétány vége előtt kopácsolásra lettem figyelmes. Jobbra néztem, aztán meg is torpantam.

Egy varjú volt szemmagasságban egy fán, egyik "mancsával" egy diót szorított az ághoz, és azt kopogtatta a csőrével. Na, ezt megnézem magamnak, gondoltam, és felé fordulva lecövekeltem. A varjút idáig nem érdekeltem, de ez a szituáció bizonyára kíváncsivá tette, és rám meredt. Néztük egymást, én pedig mozdulatlan voltam, hogy el ne riasszam.
Csőrébe kapta a diót, és tovaröppent, de csak a szomszéd fára. Láthatóan erőlködött, hogy megroppantsa a csonthéjat, aztán visszatért eredeti módszeréhez. Rámarkolt, az ághoz szorította, és kopácsolt, mint a harkály. Nem jött be neki.

Hej, te buta Isten teremtménye, ha megbíznál bennem, feltörném neked azt a diót...

A varjú visszaröppent oda, ahol megláttam, talán jobb pozíció volt számára, és talán arra is rájött, hogy tőlem nem kell félnie. Végül sikerrel járt, a dió héja megroppant egy koppantás alkalmával. Kibelezte, és a lepotyogó dióhéjat hátrahagyva huss, elröppent.

Én még maradtam, és mosolyogva töprengtem.
Mi a csudáért gürcölt ennyit a varjú pár falatért, amely talán egy verébnek elég vacsorára? Vagy már belekóstolt valaha a fincsiségbe, és nem akarta kihagyni a kulináris mámort? Netán a kihívás volt a lényeg az egészben?

Ehh, Vakegérke, te sose változol, lökött vagy, mars a piacra!

Mentem, vettem, bogyiszlóit. Úgy néz ki, hogy átvertek, hiszen a lecsó éppen csak csíp, egyáltalán nem erős.

A kép nem az enyém, csak illusztráció.