Ma az Interspuri kistestvérében jártam. Ő nem Inter, csak spuri. Talán megbocsájtja a kisbetűt. Ő az egyik "bót" a lakótelepen, és bár nem túl nagy az alapterület, viszonylag nagy a választék, ami a napi szükséglet ellátását illeti.

No, nagyobb a szemem, mint a szám. Halmozom a készletet, és amit lehet, azt a mélyhűtőben, "jégen" tárolok. Ha túlélem a holnapi világvégét, két hétig kitartok kaja ügyileg.

Ez a lényeg? Nem! Akkor mit beszélek én itt összevissza?
Csak nem azért, mert így tartja kedvem? Hát mán de, má mé ne?

No, bele a százas a kocsiba, mintha ez meggátolná a lopását, ha kell valakinek. Az ajtó varázsütésre nyílik, és én öntudatos vásárlóként áttolom a pillanatnyilag birtokolt kocsit a fényzáron. Én, csókolom alássan, most vásárolni fogok!
De mit?
Akciós babsólet nincs, sszameg, pedig vettem volna pár dobozzal. Akciós hosszú-, meg rövidkaraj van. Mit kezdjek vele? Fogalmam sincs, hogy milyen kaját lehet rittyenteni belőle.

Mindegy, hogy mit vásároltam, kéretik nem firtatni, volt a kocsiban pár tétel. Irány a pénztár. Bár van belőle vagy négy, csak egy üzemelt.
Tiszta blamázs, évek óta járok a "bótba", aszt még annyit se tudok, hogy mennyi van...

Előttem egy akkor még hölgynek tartott személy állt, aki egy szinte üres kosárral várt a sorára. Hirtelen indulattal a földre csapta a kosarat, és elrohant. Kis idő múltán visszatért valamivel, amire szüksége volt. Belerakta a kosárba, de csak úgy a földön, fel sem emelte.
Itt lett gyanús, ezt a fajtát már ismerem.

Mögöttünk állt már néhány várakozó, és a hölgynek tartott személynek eszébe jutott, hogy feltétlen szükséges valamilyen árucikk, amit elfelejtett. Rám villantott egy torz vigyort, és elrohant.
Mozdult a sor, és mivel elég volt a hely, a kosarat kikerülve előrébb toltam a kocsit.
A hölgynek tartott személy megérkezett újabb árucikkével, és emelkedett hangon közölte velem, hogy ő márpedig előttem áll a sorban, és szégyelljem magam, meg minden ilyesmi.

Na, te mit tennél hasonló helyzetben?
Részemről elővettem a régi, jól bevált fegyvert, és a következő szózatot intéztem a már kevésbé hölgynek tartott személyhez.

Csókolom, nem tudtam, hogy a néninek ennyire sürgős, tessék csak, parancsoljon, bocsánatot kérek.

Ez általában bejön. Nem nyert.
A már kevésbé hölgynek tartott személy duzzogva lökte elém a kosarát.

Mögülem megszólaltak a kibicek. Mér engedted előre?
Mosolyogva válaszoltam: ha nem tetszik, szólj neki, én ráérek.
Újabb hang: Mongyon le, mongyon le!
Hangosan röhögtem, és ezt a biztonsági őr is mosolyogva nyugtázta, aki rácuppant a történtekre.

A már egyáltalán nem hölgynek tartott személy megint elrohant valamiért, de még időben érkezett, hogy elfoglalja azt a helyet a sorban, amelyet jogosnak tartott.

Pénztár, kattognak a billentyűk. Végez a pénztáros egy tétellel, jöhet a már egyáltalán nem hölgynek tartott személy.
Hoppá, egy előre csomagolt tétel nem stimmel, hiányzik a vonalkód. A már egyáltalán nem hölgynek tartott személy ordít, hogy mérje le, de a pénztáros közli vele, hogy vonalkód hiányában nincs mód a vásárlásra.
A biztonsági őr közbelép, és elbűvölő mosollyal felajánlja segítségét a már egyáltalán nem hölgynek tartott személynek.

Eltávoztak, én pedig hazatértem, és megírtam a történetet. Mostanra érett meg bennem.