Volt egy kollégám. Pökhendi, akarnok, bemószerolt bárkit, ha ebből hasznot vélt húzni.
Gyenge pontja a gyomra, amolyan zabagép volt. Összesúgtunk. Megtréfáljuk? Hát persze! Meg is volt a terv.
Páncél gyomrom van. Bármit ehetek, nem probléma, csak romlott ne legyen, az nekem is megárt.
Ettem jó étvággyal a sült húst kenyérrel, hozzá kovászos uborkát harapdáltam. Ittam hozzá a tejet, hiszen szeretem, és mivel vetem pár féllitykóst, volt is. Jól esett, de tényleg. Még rá is játszottam.
A kolléga megkérdezte: hogyan lehet ezt egyszerre? Mondom úgy, hogy harapsz a kenyérből, aztán a sült húsból, utána meg a koviubiból. Aztán leöblíted a tejcsivel. Rázta bőszen a fejét, hogy ezt nem lehet. Láthatta, hogy lehet, mégis duzzogott.
Gyere, egyél velem, mondtam neki. Volt elég kaja, ő meg ugye beles, nem tudott ellenállni. Öntöttem a bögréjébe tejet, tukmáltam belé a kaját, koviubi bőven. Tetszett neki, szinte kizabált a vagyonomból. Hát persze, ingyé kaja a legjobb, ugyebár.
Bezabált, elégedetten dőlt hátra. Én meg nyugtáztam, hogy bár nem volt olcsó mulatság, bevált a fondorlat.
A kolléga idővel nyugtalanná vált.
A többi kolléga lelécelt, tudta a feladatát.
Bezabált kollégám kis idő múltán feszengeni kezdett, mert szükségét érezte, hogy felkeresse a melósok pihenőjét, a klotyót. Hajtotta a koviubi-tej páros. Rohant a 100+ kilójával, mindenkit félresöpört. A klotyón négy fakk volt, mindegyik foglalt. Hát persze, hogy a kollégák trónoltak bent.
Hogy mindenkit megnyugtassak, másik emeleten megkönnyebbülhetett volt kollégám, de azt a napot nem felejti el, ahogyan engem sem...