Egy frekventált kórháznál dolgoztam. Öten voltunk sofőrök, és az udvaron lévő különálló épületecskét bitoroltuk, mint tartózkodót, öltözőt, még zuhanyozónk is volt. Ideális állapot.
Ha fuvarba menvén kint hagytam a fizetésem az asztalon, nem lopta el senki.
A nagy öltözőkben annál inkább dívott ez a nemes szokás. Irigyeltek is minket, sokan akartak hozzánk "költözni", de vagy mindenki, vagy senki alapon fityiszt mutattunk nekik. Nincs hely, passz.
Valamely jóakarónk elintézte, hogy nálunk is fertőtlenítsenek. Nem örültünk neki.
Jött is a puttonyos manus, nyomta a löttyöt mindenhova. Másnap nyitom az ajtót, és majdnem fellökött egy menekülő svábbogár. Belépve hullák sokasága fogadott.
Nagytakarítás, mindenki részt vett benne. Ám egyik társam lefényképezte a csatateret, és a halomba söpört áldozatokat is.
A fényképeket kiraktuk a faliújságra, miszerint ilyen állapotok uralkodnak nálunk. Eredményes volt. Többé senki sem akart hozzánk költözni.
Megjegyzendő semmi jel nem mutatott arra, hogy bogarasok lennénk. Azok voltunk, de megszűnt a látens probléma.
Nálunk továbbra sem volt lopás, ellentétben a nagy öltözőkkel, amelyeket rendszeresen fertőtlenítettek.
