Ma láttam egy nőt, akinek afro fonott frizurája volt. Elismerően hümmögtem, határozottan jól állt neki, bár a bőre színe nem stimmelt. Egy kedves emléket élesztett fel bennem.
Mikor kórháznál dolgoztam, a hallon keresztül vitt az utam. Megláttam egy csöpp kislányt, aki háttal állt, cirka ilyen volt a haja. Adtam egy barackot a buksijára, mire odafordult. Egy klasszikus csokoládébarna arc nézett rám csodálkozva. Mosolyogva megsimogattam az arcát és mentem dolgomra.
Dolgom végeztével ismét a hallon keresztül vezetett az utam. A kislány már nem állt ott. Épp szemben jött egy nő, aki a karján hozta. Mikor a kislány meglátott, izgatottan mondott valamit a nőnek, közben ficánkolt a karjában. A nő letette, mire a csöppség hozzám szaladt. Leguggoltam, elemi erővel robbant kitárt karjaim közé, majdnem fellökött. Karját a nyakamba fonta, én megöleltem, jó volt egy pillanatig átélni a kislány szeretetét, de szólított a kötelesség. Adtam neki két puszit, aztán kibontakozva öleléséből, mentem a dolgomra. Pár lépés után visszafordultam, és pápát intettem neki. Arcán örömöt láttam, és ez bearanyozta a napomat.
Az ilyen percekért érdemes élni.