Egyszer hagymás babra támadt gusztusom. Megkérdeztem anyucimat és gyerekeimet, hogy ki kér.
Senki?
Akkor csak annyit főzök, amennyit meg tudok enni.

Zsír, hagyma, kevés bors, pirospaprika, na meg a kétszer szenvedősen erős.
Rotyog szépen, mehet a "kétszer negyed" puhára főzött bab is a serpenyőbe. Kavargattam, és mikor úgy tűnt, hogy kevés időre van szükség, akkor mozgósítottam anyucimat. Ha kész, akkor hozza.

Hozta. Egy maréknyit egy apró edénykében.
- Nem cuppogni, hanem enni akarok, hozd be az egészet, légy annyira szíves.
- Megkóstoltam, és a gyerekek is kértek...
Így maradtam éhes, pedig egy jót akartam enni.

- o -

Persze nem sajnáltam, de ha az ember beállítja a gyomrát valamire, akkor tragédia, ha nem teljesül be kulináris vágya.
Más hasonló élményem is van, hadd meséljem el.

Ó, a bab, az a kedvencem.
Akkor már a gyerekek kirepültek a fészekből, ketten maradtunk. Bableves volt, anyucim nagymestere volt elkészítésének. Két napig ettük, maradt még annyi, amennyi egy személynek elég.
Ki ne öntsd!
Másnap már a buszon élvezkedtem azon, hogy magamba porlasztom a jó kis bablevest.
Hazatérvén szia-szia, puszi-puszi, átvedlés, jött a kaja. Nem tudom mi volt, de szóltam, hogy én inkább a maradék bablevest kérem.
- Erika itt volt, megette.
Hideg zuhany, hiszen a lányom nem is szerette a bablevest.
Haragudni nem lehetett, váljon egészségére.

Az utolsó falatom is... Csak legalább szólnál előre.