A lányomat kiskorában egyáltalán nem érdekelte a főzőcske. Egy napon azonban Anyuci kórházba került, és én megkérdeztem a gyerekeket, hogy zsíros kenyér, vagy főzünk.
Főzzünk!
Persze akkor is főztem volna, ha más választ kapok, de így lehetőségem volt Erikát bevezetni a főzés rejtelmeibe.
Jó, főztünk.
Fiam hámozott, pucolt, én meg az alaptudás rutinná tétele után lassacskán átadtam a főszerepet a lányomnak. Én is kuktáskodtam, és marhára tetszett neki, hogy a keze alá dolgozunk.
Persze dicsértük a kaját, ő pedig pirulva könyvelte el a dicséretet.
Egyik pénteken jött egy haver, és megkért, hogy másnap segítsek áthuzalozni a muzeális csillárját. Mondom nem lehet, holnap főzni kell, nincs kaja. A lányom (szinte) felordított, hogy lesz, mehetek nyugodtam, majd ő főz egyedül. Kérdeztem, hogy mit. Amit csak akarok.
Szakácskönyv elő, már meg is van. Csikóstokány, kuglóf. Na, ehhez mit szólsz? Vállalta.
Belemélyedt a szakácskönyvbe, örömteli izgalom volt látható az arcán.
Kapott pénzt eleget, én pedig korán reggel elindultam a haverhoz.
A csillár új életet kapott, én pedig hazatértem. Ahogy nyitottam az ajtót, mámorító illatok vettek körül.
Tökéletes lett mindkettő, és azóta elmondható a lányomról, hogy jól főz, jól süt.
Volt cirka 12 éves.
Ami pedig a kiflitésztába tekert sült virslijét, vagy (csokis)kuglófját illeti, nincs párja.
A nejem a nagymamájától leste el a főzés csínját-bínját. Ő is a tinédzser évei elején volt. Nincs párja a főztjének! 
