Bizonyára nem egyedi eset, sokan vagyunk így mostanában. Elegem van, elfáradtam és nem akarok így élni.
Jelen: Forint alapú lakáshitel mit tudom én hány évig, nem nagy összeg, még szerencsésnek is mondhatjuk magunknak. Más hitel nincs. Autó, kutya, minden megvan. Pár nap és jön az első gyerek is és talán pont ez az a motívum, a gyerek jövetele, hogy nagyon elerősödött ez az érzés. Munka már csak nyűglődő családi kisvállalkozásban. Asszony GYES-en, vagy GYED-en...mit tudom én. 
Ha körül nézek, akkor azt mondom,hogy panel lakás ide vagy oda, de sok emberhez képest jól állunk, nincs okunk panaszra elvileg és néha kellemetlennek, hálátlannak érzem, hogy ezen gondolkodom.
Talán közre játszik,hogy az elmúlt években az átlagnál többször fordultam meg mediterrán népek körében és láttam az ottani életvitelt (ahhoz képest, hogy egy-két bizonyos ország gazdaságilag még rosszabb helyzetben van), a kevésbé stresszes mindennapokat és közben látom a magyar valóságot. Hogy állandóan az összes bőr a kisemberről van lehúzva. Én már diák koromban is dolgoztam, hivatalosan, mindig befizettem a saját részem és k.rvára b.ssza a csőröm, hogy mégis egyre sz.rabb minden és évről évre csak azt kapom, hogy még fizessél be, még, mert szarban a haza. Más hülyeségét állandóan én(mi) fizessük meg? Egy nagy túrót...
És akkor még itt ez a rohadt mentalitás, a megkeseredettség, a mindenki foglalkozzon a saját dolgával és sz.rjon bele mindenbe. És ha szólsz, hogy szedd már össze a kutyasz.rt b+, akkor néz rád,hogy miről beszélsz és miért is kéne összeszedni. Rosszul vagyok attól is,hogy mindenki elmegy mindenki mellett, ha valaki rosszul lesz vagy látsz egy fekvő embert, akkor oda se mennek megnézni, hogy él-e hal-e. Biztos beb.szott és mennek tovább.
Elegem van az emberek értékrendjéből, a bürokráciából, az átláthatatlan rendszerekből, oktatás minőségéből, a pozitív jövőkép hiányából és hogy ember embernek farkasa.
Hogy mi lesz most? 2-3 évet adtam magunknak, hogy a gyerek is erősödjön. Mi kicsit nekifekszünk jobban az angolnak. Erre kitaláltam,hogy napi egy órát egymással otthon csak angolul beszélünk. Néhány dolgot le kell rendezni, lakást, ezt azt. Átbeszéljük, kiválasztjuk az országot, utánajárunk mindennek. Elsőre minden bizonnyal én megyek ki munkát és lakást intézni. Ha minden sínen van, akkor utánam jönnek, kutyástól.
Célország sok van. Esélyes Svédország , ott vannak nagyon jó ismerősök, segítenének. De Kanada, Ausztrália is szóba került. Képlékeny még, de kialakul.
Hadd előzzem meg a trollokat: Tisztában vagyok vele, hogy nincs kolbászból a kerítés, nincsenek tévhiteim és tudom,hogy csak kemény munkával lehet érvényesülni. Kemény munkát akarok, nyugalmat, elismerést és remélem a gyermekem egyszer hálás lesz érte, hogy nem hagytam itt felnőni.
Egy biztos. Elmegyünk.
Elsőre azért az angolt gondoltam, mert én is nagyon elfelejtettem, a párom meg németes volt mindig, amit szívből utál, így neki nagyon ráfér az angol. Utána meg még bármi lehet. De kell egy olyan nyelv, ami a világ bármely szegletén elfogadott. 
