Van élet a halál előtt?
Avagy színjátékok tárháza.
Az előző írásomban a halál kérdésénél még felmerült bennem valami. A köztudat szerint a temetésen úgymond végső búcsút veszünk az elhunyttól. De akkora ő már régen messze jár, bárhová is megy. Akkor csak a fizikai testétől veszünk búcsút, annak meg teljesen mindegy szerintem. De ez még azt mondom, rendjén is van, hisz ilyenkor a család is összeverődik néha, és anekdotáznak az elhunyt valós és sokszor csak képzelt tetteiről, mondatairól.
Hisz, ha például a pénztárcánkat veszítenénk el, akkor az első megrázkódtatás akkor ér bennünket, amikor észre vesszük. A második, pedig akkor, amikor egy kicsit később, higgadt fejjel számba vesszük, hogy mi is az, amit ezentúl nélkülöznünk kell. (Kicsit morbid a hasonlat, de nagy hirtelenjében nem jutott jobb az eszembe.)
Ami már színjáték, az, hogy időről időre meglátogatjuk a sírt, rendben tartjuk, virágot ültetünk, azokat ápoljuk, gondozzuk, sokszor évtizedekig. Tehát itt már nem is a fizikai testnek szól a törődés, hanem az általunk gondozott virágoknak. Hisz a test azóta már jobb esetben csak néhány csont maradvány. A síremlék nagyságáról, és minőségéről már nem is beszélek. De mégis. Az szokott általában a záró rész lenni a síremléken, hogy „emléke szívünkben örökké élni fog.” De akkor az a szívünkben él, és nem kint a temetőben. Az emlék nem azonos egy műkőből, márványból álló síremlék által határolt területre, melynek a belsejében pompás virágok nyílnak. „De hát mit szólnak a szomszédok?” hallom számtalanszor édesanyám hangját, ha dacolva akaratával nem akartam kimenni apukám sírjához. Hisz bárhol tudok rá emlékezni, hisz az emléke a szívemben él tovább. Teljesen mindegy, hogy hol. Csak azért meg pláne nem megyek ki, hogy a szomszéd azt mondhassa, hogy: „Lám milyen jóra való ez a gyerek!” Akkor már a szomszéd kedvéért és lelki üdvéért megyek ki. Nem mintha nem törődnék a szomszéd égbe menetelével, de ezt azért mégse. Még hogy az ő lelke hízzon az én bánatkönnyeimen? Na azt már nem.
