2019. május 25., szombat

Gyorskeresés

Katona voltam! - kiegészítés

Írta: | Kulcsszavak: katonaság . eskü . szavalat

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Kiegészítés:

Többen szóvá tették, hogy elég kurtán-furcsán fejeztem be a színpadi szereplésem történetét, most megpróbálom pótolni.
Mikor felléptem a világot jelentő deszkákra, láttam, hogy a kutya sem törődik velem.
- A padlóról szép a győzelem! – gondoltam, és erősen bízva magamban, belevágtam.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim! - (egy szál hölgy sem volt a teremben, de ez olyan jól hangzott)
A hangom elveszett a nézőközség morajában. Felemeltem a hangomat, és kissé hangosabban folytattam.
- Mielőtt az elektrotechnika, és a híradástechnika nem volt még ilyen magas fokon – (egy-két értetlen arc nézett velem szemben, nem csodálom, én is így tettem volna. A bevezető szöveg eléggé unalmas, unalmasabb mint a géphangon verset darálók előadása, pedig az sem semmi.) – a kis falukban a friss híreket a falusi kisbíró hirdette ki. Nyakába vette a kisdobját, ütemes rigmusokkal járta az utcát, és a forgalmasabb helyeken elővette a híreket tartalmazó papírját, és korabeli ékes hanghordozással felolvasta azokat.
A következő pár perc szóljon emlékül az utolsó felsőtárkányi kisbíró tiszteletére, aki imigyen adta elő a mondandóját.
(Megjegyzem, hogy nem ez volt pontosan a szöveg, de a lényegen ez semmit sem változtat, az értetlen arcokból kitűnt, hogy még mindig nincsenek képben. De legalább már a társaság közel egyharmadának a figyelmét sikerült felkelteni.)
Egy nagy, embertelen krákogás, majd imitált padlóra köpés után a farzsebemből elővettem az összehajtogatott papírt. (Ez volt a koreográfia) Az eddigi érdeklődőktől már hallható volt egy kisebb nevetés. (- Jól van gyerekek, menni fog ez! – gondoltam, és már akkor éreztem az előadásom sikerét. – Egy ilyen rendezvényen, ha valaki elkezd nevetni az nagyon ragályos, a többiek felfigyelnek rá, és miután megértik a nevetés tárgyát, akkor megnyertem a figyelmüket is.) Mondtam tehát tovább, és akkorra már a kezdeti gombóc elolvadt a torkomban, és könnyedén be tudtam tölteni a hangommal a közel ezer férőhelyes kultúrházat.
Mondanom sem kell, hogy nem volt erősítés, vagy ha volt is, nem volt rá szükségem. Pár perc múlva úgyis olyan csend lett, hogy ha én nem beszéltem volna, akkor a légyzümmögést is hallani lehetett volna.)
- Figyelem! Figyelem! – kezdem a tényleges műsoromat – Közhírré tétetyik!
(bambán néztem a papírra, majd párszor megforgattam, így mindenki láthatta, hogy egy betű nincs rá írva, hisz az csak kellék. Mikor kellő pozícióba hoztam a kellékemet, nem kis derültség hullám futott végig a termen. Jó, egy kicsit rá is játszottam.)
- Közhírré tétetyik! Először! …..
És következtek a „hírek” olcsó poénokba csomagolva.
Az első poénom ült, innentől kezdve már én is ugyanúgy élveztem az előadást, mint a nézők. Többször adtam már elő, de még soha nem éltem így együtt a közönséggel. Ehhez az is hozzájárult, hogy bár kötelező jelleggel kellett ott lenni mindenkinek, de több hetes feszültség ott oldódott ki mindenkiből, végre először kiadhattak magukból minden feszültséget, idegeskedést, és nem utolsó sorban, erre a párpercre mindent elfelejtettek, egyszerűen csak jól érezték magukat.
Nagyon sajnáltam, hogy végére értem a papírnak, vége lett a műsorszámnak. De viszont nagyon jó érzésekkel jöttem le a színpadról és büszkén elkönyvelhettem, „már megint nem éltem hiába”. A hátam mögött (nem akarom szépíteni) tapsorkánt hagytam, és a szervező szakszi mosolyogva lökött vissza. Kétszer!
A színfalak mögött nem győztem fogadni a gratulációkat, és amikor a műsorvető nem jutott szóhoz (nőtt a májam rendesen), azzal nyugtatta le a nagyérdeműt, hogy még egy számmal szerepelni fogok.
A hátralévő időmet a következő műsorom gyakorlásával töltöttem. Eredetileg öt gépelt oldal volt csak a szövegem, több részre osztva, ezt viszont baki nélkül kellett elmondani.
Talán huszadjára daráltam végig félhangosan magamban a szöveget, mikor szóltak, hogy készüljek, én következem.
- De hát még nem is tudom rendesen a szöveget! – estem hirtelen pánikba, és ez a pánik elkísért egészen addig, amíg vissza ne tértem a színpadra. Egy görcs voltam, hisz az előző produkció után nem lehet leszerepelnem.
- És most következik Z honvéd! – hallottam a konferanszié hangját, de mintha nem is előttem pár méterről, hanem valahonnan a távolból szólt volna. – A „Részeg monológ” című paródiájával.
Az is hozzátartozott az előadáshoz, hogy kétszer kell felkonferálni. Kis szünet után:
- Következik Z honvéd! – szólt még egyszer a hívó szó és intettem a konferansziénak, hogy most már mehet.
A szerepem szerint már a színfalak mögött kellett elkezdenem, és betántorognom a rivaldafénybe.
A nézők már kezdtek mocorogni, zúgolódni.
- Semmi közöm a Jézusmáriához! … – hallatszott az akkor üres színpad mögül, és mire kiértem halálos csend fogadott. Nagyon meglepődtek, hogy hogyan sikerült ilyen gyorsan leittasodnom. De a későbbikben magukhoz tértek, és újra megismételtem az ez előtti sikeremet.
Fogalmam sem volt, hogy ki gratulál nekem, de voltak ott arany váll lapos tisztek dögivel.
És mindenki, aki csak szerepelt ezen a számomra felejtethetetlen napon, a kezemet szorongatta. Megvallom, ez esett a legjobban. A továbbiakban a „Na maga vicces!” lett a megszólításom a laktanyában.

Hozzászólások

(#1) philoxenia


philoxenia
(MODERÁTOR)

:C :C :C
Ki Mit Tud-os fíling.... Nagyon átjön. :DDD

(#2) t|-|om!


t|-|om!
(PH! addikt)

Hát ez k*va nagy volt! Leborultam a székről! :DDD Jó lehetett! :R

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.