7. fejezet
A végkifejlet.
Gyula tehát visszament, és élte a királyinak nem nevezhető hétköznapjait. De a viharfelhők már összegyűltek a háttérben, lassan megjelentek a horizonton, hogy mindent elsöprő erővel lecsapjanak az áldozatukra.
Miután Margitka egyre rosszabbul volt, Sára elkezdte pedzegetni, hogy Gyula fizessen többet a szobáért. Emiatt volt egy pár összeszólalkozásuk, de úgy látszik, hogy Sára volt az engedékenyebb. Így maradt minden a régiben.
Gyula rendszeresen bejárt a kórházba, meglátogatni szállásadóját, aki addigra már csak árnyéka volt önmagának.
- Sokat szenved szegény. – mondta egyszer az egyik ápoló.

Az egyik ilyen alkalomkor az öregasszony megszorította a kezét, mélyen a szemébe nézet, és halkan mondta.
- Nézd Gyula! Nekem már nem sok van hátra, lassan elmegyek. Tudd, hogy nagyon sajnállak téged, nagyon bánt, ami történt veled. Tudom, hogy ha én nem leszek már, az apót Sára odaveszi maguk mellé, a házat meg eladják. Így neked nem lesz maradásod. Nem tudom, hogy mit fogsz ezután tenni, de ha igaz, amit a templomban mondanak, akkor megpróbálok közbenjárni az érdekedben, mint ahogyan Sáránál is közbenjártam. Megígértettem vele, hogy amíg az új tulaj nem költözik be addig ott maradhassál. Sőt, azt is megígértettem vele, hogy próbálja meg rábeszélni az új tulajdonost, hogy nála is ott maradhassál, de ez már nem Sárán múlik. – egy könnycseppet törölt el az arcáról.
- Tudd meg, hogy mint saját fiamat szerettelek, ha már nekem nem adott az Úr saját fiút. Mint kései kárpótlásként toppantál be az életünkbe, bearanyozva öreg napjainkat.
Többet már nem tudott mondani, erős köhögés rázta meg a vállát. Gyula is hősiesen küzdött a könnyeivel. Most másodjára érezte azt a furcsa hideg fuvallatot, pedig ajtó, ablak be volt zárva.
Lassan elbúcsúzott Margitkától, és lelkében súlyos kövekkel távozott. Nem bírt hazamenni. Egy ideig járkált a parkban, hallgatta a madarak énekét. Nézte, ahogy a verebek veszekednek valamin. Gondolatai messze jártak. Már sötét volt, amikor feleszmélt a gondolataiból és végre hazament. Álmatlanul aludt, forgolódott az ágyban. Reggel fáradtan ébredt, úgy érezte, hogy ólomból vannak végtagjai.

Pár nap múlva, mikor hazaért a munkából, szomorúan fogadta Sára.
- Édesanyám elment. Remélem, most már jobb neki.
Ezen az éjszakán szinte nem is aludt. Próbálta végig gondolni az elkövetkező életét. De az eredmény nem volt rózsás. Innen mindenképen mennie kell, előbb, vagy utóbb.

A temetés után Sára összepakolta az öreg cuccait, Gyulára rábízta a házat.
- Mindent nyugodtan használhatsz, amit találsz, de vigyázz rá kérlek. A férjem feladott egy hirdetést a házról, amint jelentkezik vevő, neked sajnos menned kell. – majd elmentek, és
Gyula egyedül maradt a házban. Szerencsére az öregek bevásároltak mindenből, nem volt gondja lisztre, cukorra és minden olyan dologra, ami alapvető dolog egy konyhában.
Miután egyedül maradt, már nem volt kedve főzni, csak hideget evett. Ha néha rá is szánta magát a főzésre, annak nem volt olyan íze. Teljes depresszióba esett, és már nem is ápolta magát úgy, mint régen. Keresett másik albérletet, de vagy olyan feltételekkel adták volna, amit szinte lehetetlen betartani, vagy olyan drága volt, hogy nem tudta fizetni.

Hogy a sorsa teljesen meg legyen pecsételve, történt még valami. Bár hallott róla, de addig nem is jutott el a tudatáig. A munkahelyét elprivatizálták, és az új, külföldi tulajdonos közölte, hogy az üzem működéséhez bőven elegendő a fele létszám. Azt a részleget, ahol Gyula dolgozott, teljesen felszámolták. Mivel nem volt más szakmája így egy délelőtt a főnök behívatta Gyulát és még hat kollegát az irodába. (Közöttük volt Sanyi, Gyula barátja, és Laci is, aki miatt nem kapott jutalmat karácsony előtt.)
Sajnálom srácok, de az új tulajnak nincs többé szüksége a ti munkátokra. – kezdte szomorúan.
- Értsétek meg, hiába kardoskodtam, nem engedi, hogy tovább maradhassatok. Bár ez nem vigasztal titeket, nekem is mennem kell. – azzal egy papírt kapott fel az asztalról, mérgesen összegyűrte, majd bedobta a szemétkosárba.
Igazság szerint mindenki várta már ezt a pillanatot, hisz rebesgették, hogy ez lesz, de a bizonytalanság még rosszabb volt. Mondanom sem kell, hogy csak Gyulát érte váratlanul a dolog. Ő a körülötte lévő világról szinte semmit sem tudott, el volt foglalva a saját problémájával.
- De hát mi lesz akkor most vele? Hol talál most munkát? – járt az agya ezerrel, de semmi okosat nem tudott kihozni belőle. Kisváros lévén behatároltak a munkalehetőségek. Ráadásul hirtelen, csak ettől a cégtől közel ötvenen kaptak útilaput.

A munkaügyi központban semmit nem tudtak ígérni. Pontosabban, csak ígérni tudtak, de érdemi dolgot nem tudtak felmutatni. Hetekig keresett állást a megyében, de mindenhol visszautasították. A végkielégítés nagy részéből a gyerekeknek vett ajándékokat, de a maradék vészesen kezdett már fogyni. Az utazás sem volt ingyen. Állásinterjúkról állásinterjúkra járt, telefonált, de minden este azzal a tudattal feküdt le, hogy ez a nap is eredménytelenül zárult. Lassan elvesztette életkedvét is. Feleslegesnek érezte magát, nem tudott mit kezdeni magával. Eljött az az idő, hogy már nem is foglalkozott a jövőjével, elhanyagolta magát, és a lakást. Naphosszat, csak TV-zett, szinte ki sem mozdult a lakásból. Teljes káosz kezdett eluralkodni a konyhában, szobájában. Néha erőt vett magán és mindent kitakarított, rendet rakott, de a tisztaság és a rend nem tartott sokáig.

Egy napon váratlanul megjelent Sára, hozta az első vevőt, aki meg akarta nézni a házat belülről is.
Ahogy beléptek a lakásba, azonnal vissza is fordultak. Büdös volt és rendetlenség. Sára párperccel később visszajött, és el kezdett ordibálni Gyulával.
- Mit képzelsz magadról te szemét! – volt a legenyhébb kifejezés, amivel Gyulát illette.
Volt ott minden, amit csak el lehet képzelni. Gyula egykedvűen tűrte a szidalmakat, nem ellenkezett, nem érdekelte már.
- Most azonnal takarodj a házból! – tajtékzott Sára. Majd alighanem édesanyja szavai jutottak az eszébe. – Most azonnal rendet teszel, és az maradjon is meg. Ha még egyszer így találom a lakást, repülsz.
Ezzel elviharzott, és Gyula tudta, hogy Sára komolyan beszélt. De ha Sára tudta volna, hogy az e havi pénzt sem adta még postára, akkor biztosan nem kegyelmezett volna meg.
Nekilátott hát a takarításnak. Másnap rendbe szedte magát, és elment a Munkaügyi központba. De ott semmilyen munkát nem tudtak felajánlani neki. Ráadásul nem jelent meg időben, így elég mérgesen utasították el, de végül is egy figyelmeztetéssel megúszta.
Hazafelé a papírboltban vett egy tucat levélpapírt, a másik boltban kaját és egy üveg pálinkát.
Otthon, miután megvacsorázott, a konyhaasztalon egy hosszú levelet írt. Mikor végzett, felbontotta a pálinkát. Először csak pohárból, később már üvegből ivott.

Harmadnap, Sára újabb vevőket hozott. Sorra mutatta a szobákat. Örült, hogy Gyula összeszedte magát és kitakarította a lakást. Annak külön örült, hogy most nincs itthon, így nem kell külön magyarázkodnia a vevőnek.
Éppen a fürdőszobát akarta megmutatni, de az ajtó zárva volt. – Talán éppen fürdik Gyula. – gondolta. De a harmadik kiáltásra sem reagált senki. Biztos beragadt a zár. – mondta, majd megpróbálta erőteljesebben, de a zár nem engedett.
- Majd én! – szólt a férfi. – Majd megjavítom az ajtót, hisz most már biztos, hogy megvesszük a házat.
A férfi először vállal próbálta, de az ajtó még mindig nem engedte megmutatni a titkot, amit maga mögött rejtegetett.
- Na most már elég, nem fogsz ki rajtam. – mondta férfi, hátrébb lépett és egy erőteljes rúgást mért az ajtóra, pontosan a zár alá. Az ajtó engedve az erőszaknak, hangos reccsenéssel kinyílt.
- csak a zártakaró csavarjai szakadtak ki, ezt egyszerű lesz megjavítani. – mondta a férfi és beljebb lépett. Az első lépés után földbegyökerezett a lába a látványtól.
- Mi a szent szar! – szinte suttogta. – Mi az? Mi az? – kérdezte a felesége, és azonnal befurakodott a fürdőszobába.
Egy hatalmas sikoly rázta meg a házat. A nő halálsápadtan bújt vissza a még mindig sóbálványként álló férje mellet.
- Egy! Egy … ! – próbálta kipréselni a szavakat, de nem jutott többre, szép csendesen elalélt.
- Ne menjen be! –szólt a férfi Sárához. – Egy hulla van bent, borzalmasan néz ki. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most azonnal kihívjuk a rendőrséget.
Sára viszont csak nem nyugodott, vett egy nagy levegőt és bement a fürdőszobába. Gyula ott feküdt ruhástól a kádban. A csempe tiszta vér. Azonnal feltűnt neki, hogy a mellkasából a konyhakés áll ki, és fel van vágva csuklója.

Amíg a rendőrség kijött, nem esett szó közöttük. A helyszínelők hamar kértek, miután mindent átvizsgáltak. Megállapították, hogy először felvágta az ereit, de ez nem bizonyult elég gyorsnak, így a megmaradt erejével még egy szúrás a szívbe.
A rendőrök miután végeztek, átkutatták Gyula szobáját, ahol megtalálták a búcsúlevelet.
A búcsúlevélből kiderült, hogy miért végzett magával, hogyan jutott el idáig.
A rendőrségi tanúkihallgatás már csak formalitás volt Sára, és a házaspár számára, akik érthető okok miatt mégiscsak elálltak a vásárlástól.

Álljon itt ez a történet emlékül egy egyszerű embernek és figyelmeztetőül mindenkinek.
Gondoljunk bele, hogy Gyulához hasonlóan bárki járhat, de nem törvényszerű, de nem is kizárható a történet vége sem.

Kedves Olvasó! Ha idáig eljutottál, akkor feltétlenül olvasd el a történethez tartozó epilógust is!