2021. május 17., hétfő

Gyorskeresés

Visszatükröződés (Misztikus Sci Fi novella) Írta: Koródi Antal

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Visszatükröződés (Misztikus Sci Fi novella) Írta: Koródi Antal

Első fejezet: "A pokol kapuja mögött"

Ez a reggel is pont úgy kezdődött, mint az összes többi mióta az állomásra tettem a lábamat. Felültem az ágyamban és körbe járattam a szemem a szobámban. Minden pont ugyan úgy volt, mint este, amikor a szolgálatból hazatérve belezuhantam az ágyamba. Általában nem fekszem le zuhanyozás nélkül, és még sokáig szöszölök a jelentések megírásával, mire elálmosodom. Világos volt a szobában, ami ultra modern és letisztult volt, mint minden az Aegis 1-es állomáson.
Felültem, és kikászálódtam az ágyamból, amely önműködően figyelte a bio jeleimet, és magától szabályozta az ágy hőmérsékletét is. Miután lezuhanyoztam fogat mostam, felvettem az egyenruhámat, és kiléptem a folyosóra. Végig siettem a széles fehér folyosón, ezen a szinten csak a személyzet szobái foglaltak helyett. Mind pont ugyanolyan volt, mint az enyém. Szerettem volna munkába állás előtt beszélni a húgommal. ránéztem a karomon lévő kivetítőre, ami érzékelte a pillantásomat, és önműködően bekapcsolva tájékoztatott a helyi időről.

Csalódottan megtorpantam, már el is késtem a testvérem már rég a szolgálai helyén volt, valószínűleg éppen azon idegeskedett, mikor érkezik meg az újabb ellátmány, amit egy hónapban csak egyszer küldenek, a rendszer távolabb eső felén keringő ellátó állomásról. Az én feladatom az állomáson éppen az ilyen események biztonságos levezénylése volt. Kissé meggyorsítottam a lépteimet, ráléptem a lefelé haladó mozgó járdára, ami a hatalmas előcsarnokba vitt. Ez egy nagy kőr alakú helység volt, a közepén egy mesterséges tavacskával. Több tucat ember várakozott a tó körül elszórtan „elültetett” fák árnyékában, egymással társalogva.
- Nyilván az ellátó hajóra várakoztak – Gondoltam magamban, és megszaporáztam a lépteimet.

A szemem sarkából egy magas karcsú alakot pillantottam meg, Aki éppen felém igyekezett az étel automaták sora mellett, amik a hatalmas kitekintő ablak átellenes oldalán sorakoztak, hátha valaki megunja a robot halak bámulását, vagy az ellátó hajóra várakozást, és mesterséges összetevőkből álló ízetlen, étellel csapná el az időt, és a hasát. Néztem, ahogy közeledik, határozottan, mint egy robot fejét felszegve, Fű zöld szemei, mint célkövető rendszer a szemembe meredtek, rövid fekete haja, sötéten csillogott a mesterséges fényben. Ismertem jó ideje, és tudtam hiába szegezi rám a tekintetét, közben ugyanúgy lát maga körül mindent ahogy, az afrikai szavannákon zsákmányra vadászó oroszlán is, amely sajna mostanra telhessen kihalt, természetes környezetéből.
- Mizu „Anya” -
Kérdeztem tőle szélesen elvigyorodva mikor hallótávolságon belülre ért.
- Miért Szeretnéd, ha korán reggel a csizmám a csenevész fenekedbe dugnám? -
Kérdezte azzal az utánozhatatlan fél mosollyal a szája szegletében, közben zöld szemei résnyire szűkültek.
- Ugyan már Anya ne légy zabos Tudom, hogy imádod amikor így hívlak –
Feleltem még mindig vigyorogva.
- Nézd csak –
Mutattam a pihenő hely mögötti kijelzőre az ablak felett, aminek annyi köze volt az említett üveghez, mint a mellettünk lévő étel automaták moslékjához, a karácsonyi pulykához. Valójában gráfén volt, mint itt majdnem minden, ami csillogott.
- Még rengeteg idő, míg megérkezik az ellátó hajó - Nagyot sóhajtottam
- Sajnos Tara nem lesz rajta, ő csak később érkezik.
Mellém támaszkodott, és szokásához híven karját egymásba fűzve, végig pásztázott a tó körül játszó gyerekeken, akiket szülei hiába igyekeztek csendre inteni. Az állomás nem játszótér volt, és bár iskola is működött benne, a gyerekekre is ugyan olyan szigorú szabályok vonatkoztak, mint szüleikre..
Nagyot sóhajtottam és a padlón kezdtem tanulmányozni. Talán csak azért, hogy ne lássa a szememben a szomorúságot. Egyébként a padló meglehetősen tisztán tartotta önmagát, sehol nem volt egy porszem sem. Az egész állomás a legmodernebb berendezésekkel volt felszerelve, ezért is tudott, ilyen hatékonyam működni egy tucat alkalmazottal is.

- Megyek, hozok magamnak abból a fekete löttyből, amit forró csokinak mernek titulálni az itt dolgozók.
- Neked hozzak valamit? Kérdeztem
- El akarod cseszni a reggelemet? Kérdezte a homlokát ráncolva –
- Velem ugyan meg nem itatod azt a szart - mondta
- Jól van nevettem fel vidáman. Egyszerűen imádtam bosszantani a nőt. Talán azért mert a Húgom után ő állt hozzám a legközelebb.
Odaálltam az automatákhoz, előttük hosszú asztal húzódott mellmagaságban, aminek egyik oldalán bárszékek sorakoztak. Ha valaki akart akár meg is ebédelhetett itt, kockáztatva, hogy a következő hetet a gyengélkedőn tölti. Mivel én nem szándékoztam ott tölteni számos okból kifolyólag, csak egy forró csokit szerettem volna inni. De ezen a reggelen ez nem fog összejönni úgy láttam, mivel egy cetli lógott az alkalmazás gombja fölött hogy „kifogyott” Magamban káromkodtam egyet, és vissza néztem a még mindig falat támasztó karba tett kezű nőre, és azt fonogattam, lelövettetem vele a merénylőt, aki nem töltötte fel ezt az ócska elavult gépet, pedig valószínűleg, más dolga nem is akadt volna az állomáson. Mivel ezen a nyavalyás gépen kívül, itt minden magától működött,
- Jól van - morogtam az orrom alatt – Akkor marad a rohadt kávé - nyúltam undorodódva az aktiváló gomb felé.

Azt mondják mikor valami szürreális, vagy váratlan dolog történik, van, hogy az agy hosszú másodpercekig fel sem fogja. Azt hiszem velem is ezt történt, csak azt láttam a szemem sarkából, hogy valahogy megelevenedik a környezetem, A tó körül álló nevetgélő embereknek mintha hirtelen szárnyuk nőtt volna, mintha egy lassított filmet néztem volna, Láttam ahogy lassan a levegőbe emelkednek, és bele csapodnak a kis tóba, furcsa fodrozódó hullámokat keltve a kristálytiszta vízben. Láttam, ahogy a számláló nem mutatja többé az ellátó hajó megérkezéséig visszapergő számsorokat, hanem lassítva, leválik korábbi helyéről, és apró darabokra robbanva, becsapódik a műfák közé. lassan fordult a fejem, közben érzékeltem, hogy valami közeledik felém, valami hatalmas és erős. Mögöttem az étel ital automaták egyszer csak kiokádták magukból kétes tartalmukat. Még mindig lassított felvételben láttam amint Anya oldalt fordul felém kiállt valamit, és hasra veti magát, valószínűleg hatalmasat csattan szép színes páncéljában, amit mindig viselt mióta csak ismertem.
Ekkor pont az ellenkezője történt az eddigieknek, minden felgyorsulni látszott körülöttem,
Amit korábban érzékeltem felém száguldani, most ért el hozzám, éreztem ahogy a láthatatlan emberfeletti erő megpróbál felemelni a talajról. Az egész állomás beleremegett a detonációba, mindenki, aki nem kapaszkodott valamiben a padlóra zuhant. Mivel én épp a kávéspoharamba kapaszkodtam, mindketten nagyot csattantunk a padón. füst kezdett szivárogni a szellőzőkből. Azonnal felpattantam és rohanni kezdtem a létfenntartó generátorokhoz vezető lifthez, de egy elfojtott kiáltás megállított. Anya volt, a szeme nyugodt volt, mint mindig, de a mozdulatain látszott, elfogta a félelem az ismeretlentől. Nem volt űrlakó ez most meglátszott rajta, Fűst kaparta a torkunkat, és láttam, hogy vadul gesztikulál, és igyekszik közölni valamit, mikor már nem csengett a fülem megértettem mit kiabál izgatottságtól elcsukló hangon. a felső szinten lehetett a detonáció. a parancsnoki kabinoknál. a húgod. azt hiszem a húgod is odafent van. Teljes erőmből rohanni kezdtem a lépcsők felé. már a figyelmeztető kiáltása sem érhetett utol.
- Várj, az egész szint veszélyes lehet. Üvöltötte utánam.

Második fejezet: "A tükör másik oldalán"

A kora délutáni hűvös szellő játékosan cibálta az öltözékem, miközben átvágtam a sikátoron. Körülöttem mindenhol szemét és rothadt falevelek hánykolódtak a frissen támadt huzatban, beleérve az épület árnyékába, fázósan összeborzongtam. Legalább 10 éve nem járt erre egy teremtett lélek sem, lassan bandukoltam az épület mellett, oldalt sandítva belebámultam a hatalmas üvegtáblákba, amik visszatükrözte elmosódott koszos tükörképemet. Az egész olyan valóságos volt, Rájuk gondoltam, mióta felébredtem nem tudtam kiverni őket a fejemből. Tényleg csak álom volt az egész? Még most is hallom, ahogy a húgom fojtott hangja átszűrődik a füstön keresztül, nem sokon múlt, hogy nem veszett oda a tűzben, még most is érzem az összeégett szóba borzalmas bűzét az orromban. Ahogy éreztem egész reggel fogmosás közben is, Nem lehetett csak álom.
A szél játékosan a lábamnak gurított egy sörös dobozt. Csupa rozsda volt. Belerúgtam és néztem, ahogy az épület felé bukdácsol, rozsda darabokat köpködve magából, amíg meg nem áll az árnyékban. Feljebb emeltem a tekintetem, egyenesen a halott sötét kirakatba bámultam. Mintha árnyak suttogását hallanám. Talán a húgomét. Fülelek, nem ez inkább a parancsnok. Akkor ő sem valóságosabb, mint bármelyik másik visszatükröződés az elmémben. Hiányzik.

Egymást fürkésztük az árnyékban a tükörképemmel. Mintha mondani akarna valamit. Felnéztem az égre, a nap ragyogóan sütött. körülöttem a fák csendben hajladoztak a derékig érő fűből, mintha vigasztalóan integettek volna karjaikkal. Itt ahol álltam a természet már utat tört magának az épület beton elemei között, a fal tövében nem messze a hatalmas üvegtábláktól, térdig érő fű nőtt, amibe mindenféle szemét ragadt, amit hajdanvolt erre járó vásárlók dobáltak el. Most már minden csak a szél játéka itt. Ellöktem magam a korláttól, és közelebb lépkedtem a tükörképemhez. Talán ő tudja a választ a kérdéseimre. Hol vannak az emberek? Miért olyan kihalt itt minden? Lehet ez az álom, és az a másik világ a valóság. Egészen közel lépkedtem a koszos üvegtáblához, tükörtestvérem mintha rám vigyorgott volna valahonnan abból a tükörvilágból, de lehet csak a poros üvegtábla és a fény játszottak a képzeletemmel. Nem tudom mennyi ideje alhattam ott, válaszok után kutatva, belebámulva a sötétbe. Mintha zajt hallottam volna a hátam mögül. nem csak a szél unatkozik és folytatja ötökké tartó egyhangú játékát a szeméttel, és a sörös dobozokkal, ezzel is elviselhetetlenné téve egyre jobban eluralkodó magányomat. Behunytam a szemem, nem akartam látni semmit magam körül.
Vissza akartam menni oda, újra érezni akartam kedvesem ölelését, mielőtt hozzám bújva kiszáll az ágyból, hogy a fürdőszobába menjen. Mint minden reggel mióta összeköltöztünk az Aegis 1 állomáson. Ami talán csak a fejemben létezik. Léptek halk zaja a hátam mögött, valaki véletlen odébb rúgott egy konzervdobozt, mi ez? Most megint csönd, csak álltam szemben a tükörképemmel, és nem mertem kinyitni a szememet. Aztán egy hang egy emberi hang mögöttem. -"Bátyám?" Lassan nagyon lassan kinyitottam a szemem."

Harmadik fejezet "Bátyám?"

Teljes erőmből futottam a folyosón, szívem a torkomban dobogott, még a fülemben dübörgött a robbanás visszhangja, és Anya kiáltása
- ”Vigyázz veszélyes lehet" -
Botladozva futottam előre a fehér folyosón egészen a mozgójárdáig, ami a felsőbb szintre vezetett. Az állomás csak két „szintes” volt, ami relatív, mivel itt az űrben nincs fent és lent, csak elhiteti velünk az állomás generátorai által létrehozott mesterséges gravitáció. nem láttam mást rohanás közben csak rémült szempárokat, arcokat, akik a tekintetembe meredve hangtalanul tátogva kérdezgették tőlem, és egymástól, mi történhetett? volt akinek vér csorgott a füléből, ők szembe velem tántorogtak le a két irányú mozgó járdán, mindenhonnan dőlt a fűst, próbára téve az állomás létfenntartó rendszerét, Úgy éreztem az idő lelassult körülöttem megint mint a robbanás pillanatában is, a mozgó lépcső csak nem akart kifogyni a talpam alól. Talán én voltam az, aki szabotáltam saját felfelé haladásomat, megállítva az időt, hogy ne kelljen szembe néznem az elkerülhetetlen végzettel, a legszörnyűbb dologgal, amit csak el tudtam képzelni magamnak. A húgom elvesztését. Már csak mi ketten maradtunk egymásnak, miután Anyánk is eltávozott ebből a furcsa és érthetetlen világból, amit mi teremtettünk magunknak fémből, és műanyagból csapdába ejtve saját lelkünket.

Egyre sűrűbb füst áramlott felém, ahogy végre felértem a végtelennek tűnő mozgó járdán, és valami más is, amit elsőre nem ismertem fel, hisz még sosem éreztem. A szétégett műanyag borzalmas bűze, és talán másé is. Előttem már egészen fekete volt a folyosó a sürü füsttől, bár az állomás mindent megtett, hogy kicserélje saját légkörét, hallottam a légcserélők borzalmas sivítását, mintha saját pusztulásuk miatt sírnának hangosan nyüszítve, ahogy egyiket a másik után nyelte el a plafont nyaldosó kékes lilás tűz. Mert ekkor már olyan heves tűz égett az egész szinten, hogy meg kellett torpannom, mintha csak valami láthatatlan falba ütköztem volna, egy hő fal állta utamat, kiszorítva a tüdőmből a maradék szuszt is… lihegve térdre vetettem magam, levegőért kapkodtam, a füst immár mindent elborított körülöttem az állomás rendszereit nem ilyesfajta igénybevételre tervezték. lassan térdre rogytam, és megint a lassított felvételen ált láttam mindent.

Hallottam, ahogy mögöttem Anya parancsokat kiabál a körülötte tébláboló zavarodott emberek fülébe, valószínűleg végig a nyomomban volt.
- Mindenki húzzon innen a picsába - üvöltötte
- Gyerünk emberek mozgás az óvóhelyre, a karbantartók azonnal kezdjék meg a kármentést. Gyerünk, már emberek ne bámuljanak, vagy mind itt döglünk meg -
Ahogy a füst lassan körbe ölelt, a folyosó közepén térdelve, úgy vesztek a távolba határozott utasításai is, és a közelében lévők tétova válaszai. Ahogy egyre kevesebbet láttam a folyosóból, a füst lassan telhessen elborított. Végtelen béke szállt meg, olyan érzés volt, mint mikor az ember egy fárasztó nap után elmerül a pihenőzóna egyik medencéjében, amiből kettő is volt az állomáson, és hagyja, hogy mesterséges apró hullámok lassan álomba ringassák.
Már nem törődtem vele mikor is vettem utoljára levegőt, nem éreztem a torkomat kaparó füstöt sem, és a plafonon kúszó lusta lilás lángnyelvek perzselését sem éreztem a bőrömön, és a fejemen lévő szolgálati sapkám alatt. Minta egy hangot hallottam volna a fülemben.
- „……Bátyám…”
- Csak ennyi volt nagyon messziről jött, talán nem is e világból. Furcsa érzés volt, mintha egy másik valóságból szólított volna meg valaki. Lassan nagyon lassan kinyitottam a szemem…

Negyedik fejezet "Tükör ország szelleme"

Lassan nagyon lassan kinyitottam a szemem. A tükörképem ugyan úgy bámult vissza rám, mint mikor becsuktam alig egy perccel ezelőtt.
Mögülem jött a hang? Lassan megfordultam, félve ki is áll majd mögöttem a szikrázó délutáni napsütésben.
Nem volt mögöttem senki. Csak a szél susogott az épület széleinél próbára téve a struktúrát, aztán lassan elhalva, feladva a próbálkozást, láthatatlanul odébb suhanva belekapjon környező fák ágaiba, és a környező térdig érő fűszálakba. De itt most halotti csend volt leszámítva a szél állandó próbálkozását, hogy elterelje gondolataimat, nyomasztó magányomról
Honnan jöhetett a hang? És vajon hogyan manifesztálódott megzavarodott elmémben? Ha az egész csak a képzeletem szüleménye, hogyan lehet ismerős egy hang, amit még sohasem hallottam? És miért vált ki belőlem ilyen heves érzelmi reakciót?
Lassan az épület csupasz sarkához sétáltam, kilépve az épület árnyékából a napsütésbe, szemeim egy pillanatra megvakultak, míg a fényérzékeny receptorok beálltak a megnövekedett fényességhez. Az épületnek ez az oldala is halott volt, ugyan olyan elhagyatott, mint az árnyékos fele, itt is magas fű nőtt ki a repedezett aszfalt rései közül, és kúszónövények, lepték el az épület falát, ott ahol meg tudtak kapaszkodni nem létező karjaikkal. A hajdan volt bevásárló központ némán tűrte a növények ostromát, hatalmas ablak táblái, mint egy óriás szemei vakon meredtek a parkolóra, és a parkoló túloldalán álló néma fákra.

Nem mertem belenézni a hatalmas kirakat üvegbe, az előző élmény is élénken élt még az agyamban, már nem voltam rá kíváncsi mit is rejthet a tükörvilág, ha ugyan létezik, mint mikor, valami felismerés előtt állunk, valami megrázó előtt, mint amikor megcsörren a telefon, és valahogy tudjuk, ha felvesszük, valami visszafordíthatatlan történik, valami szörnyű ami örökre megváltoztatja az életünket. És amíg csak hagyjuk csörögni, addig ez a világ a miénk, nem történik meg a szörnyűség nem fonódnak baljós árnyak torkunk köré, szorongatva azt.

Megpróbáltam felidézni, hogy hogyan kerültem erre a helyre, de valahogy nem tudtam korábra vissza menni az időben csak addig a pontig, hogy reggel felkeltem az ágyamból, és tisztálkodás után elindultam erre a helyre, de az egész nagyon homályos volt. Nem értettem, hogy kinek vagy minek a hívó szavának engedelmeskedve találtam ide, és miért nem találkoztam közben egy teremtett lélekkel sem? Igazából a saját nevemre sem emlékeztem, csak arra, hogy valamit meg kell tennem. Valami nagyon fontosat.
De mi lehet az? Erősen túráztattam az agyam a tűző napsütésben, ami nem volt éppen könnyű dolog.
Nem volt más hátra, segítséget kellett kérnem. Nagyot sóhajtva fejemet leszegve oldalt fordultam, és elindultam az egyik koszos hatalmas kirakat felé. Mikor már elég közel kerültem az épülethez, lassan felemeltem a fejem, és egyből megláttam őt

Tükörtestvérem volt az, de valahogy más volt. Mintha sötétebb lett volna, mint korábban? Talán csak a nap süt bele az üvegtáblába.
Közelebb léptem és elakadt a lélegzetem a látványtól
Én voltam ez nem is vitás, de valahogy más voltam. Először fel sem fogtam miért.
Az egész arcomat szörnyű sebhelyek borították, a ruhám cafatokban lógott a vállamról, és meg volt feketedve a bőrömmel együtt.
Összeégett sebes szám mintha kinyílt volna, mintha mondani akarna valamit nekem…
Szívem a toromban dobogott, csak reméltem, hogy a jelenés nem én vagyok, nem a valóságot mutatja, és ha lenézek saját testemre, nem összeégett végtagjaimat látom majd, orromat nem csapja meg az égett hús borzalmas bűze.
Közelebb léptem saját szellememhez, és reméltem meghallom mi az, amit megpróbál láthatóan szörnyű kínok között kipréselni a fogai között…
- Negyvennégy, negyvennégy -
Hörögte a jelenés, először azt hittem csak a szelet hallom ismét, ezért teljesen közel léptem az üveghez, mintha csak hajdan volt vásárló lennék, és a kirakatban levő szépséges termékek árcéduláját kívánnám leolvasni.
jelenés újból szóra nyitotta a száját…
- A húgod, negyvennégy…ne hagyd meghalni…negyvennégy……
Hátratántorodtam, elakadt a lélegzetem, mintha füstöt és kormot éreztem volna a torkomban , mielőtt elsötétedett volna minden…..

Ötödik fejezet "Negyvennégy."

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de éreztem, hogyha nem cselekszem, lassan megfulladok a füsttől, vagy halálra égek a tűzben, ami lassan már a sapkám tetejét nyaldosta, és úgy kúszott fel a falakon, mint a kúszónövény a… nem értettem, hogy juthatott pont egy ilyen hasonlat az eszembe?
Egyszer csak mintha valaki a fülembe suttogott volna valamit, először nem is értettem, azt hittem csak képzelődöm, mert már a tüdőmben olyan kevés az oxigén, hogy nem kap eleget ebből az élethez nélkülözhetetlen kémiai vegyületből az agyam.
Negyvennégy? Ezt halottam, de mi a fenét jelent?
Lassan felnéztem, jobbra tekintettem, nem láttam mást a füstöt leszámítva, mint szobaajtók végtelen sorát, egymástól funkcionálisan egyforma távolságban elhelyezve, hogy minden egyes lakójuk ugyan abban a kényelemben, és ugyanakkora életérben töltse, el a pihenőidejét a műszakja elvégeztézel.
De mi a fene az a negyvennégy? Lassan felálltam köhögéssel küszködve, és azon csodálkoztam miért nem fulladtam még meg. Valószínűleg az egész kiesés, amit a padlón töltöttem nem tartott tovább pár másodpercnél, különben már rég elért volna a lustán hömpölyögve közeledő tűz, és bekebelezett volna pont úgy, ahogy a folyosó távolabbi végén levő szobákat falta fel egyiket a másik után.

Balra fordultam és elállt a lélegzetem ezúttal nem a füsttől, és a láthatatlan falként közeledő forróságtól.
Egy szoba állt előttem, rajta egy információs táblával. Ez nem volt digitális, felesleges többletköltség lett, volna mikor a hagyományos megoldás, hogy egy táblára felírjuk a szükséges információt, bőven elegendő volt. Pont úgy, mint őseink tették, csak faragókés helyett lézerrel gravírozva azt. A táblán ez állt: 44-es szoba. Parancsnoki iroda.
Alatta viccesnek szánt kézírás a húgom keze nyoma: „Ha kopogás nélkül jössz, hajolj le egy seggbe rúgásért ”

Ekkor valahonnan mintha csak egy kéz simogatta volna meg az arcom friss szellő támadt egy pillanatra, elfújta előlem a fekete füstöt, valószínűleg a folyosó létfenntartó rendszere kapott valahonnan egy utolsó energia löketett.
De a pillanatnyi szünet pont elég volt ahhoz, hogy minden visszatérjen a világban megszokott sebességébe, és az agyam is újra működésbe lépjen. Már tudtam mit kell tennem. Fél szemmel láttam, hogy az ajtó nem áll energia alatt, így hiába is próbálnék a megszokott úton bejutni, hogy megmentsem szeretett testvéremet, és vélhetőleg saját magamat is.
Előre lódultam mind a 90 kilómmal, és felemelt karokkal vállamat előre vetve nekivetettem magam az ajtónak…

Hatodik fejezet „Tükörtestvérek”

A betonon tértem magamhoz a hátamon feküdtem, és borzalmasan égett a bal lábam, míg a jobb lábamat hűvösnek éreztem. Lassan kinyitottam a szemem, sokadik alkalommal, mióta ide jöttem a kihalt plázához, és a hozzá tartózó, előtte elterülő kihalt parkolóhoz.
Felültem, és felszisszentem a halántékomba hatoló nyilalló fájdalom hatására.
Lenéztem a lábamra, az egyiket égette a lemenő nap vörösessárga fénye, míg a másik már az épület árnyékában hevert, magatehetetlenül, mintha csak egy kirakat bábú hagyta volna el, siettében, hogy mielőbb elhagyja a kiürült áruházat,
Órák óta fekhetek öntudatlanul az aszfalton, és nem járt erre egy teremtet lélek sem, aki a segítségemre lehetett volna. Köhintettem egyet, hangomra madarak tucatjai rebbentek fel az elhagyatott parkoló melletti fákról. Hangom furcsán, idegenül hangzott ebben az álomszerűen kihalt világban. Megtapogattam hátul a fejemet, de egy puklin kívül nem éreztem, hogy bármi komolyabb bajom lenne, legalábbis a felszínen. Mert ettől odabent még komoly bajok lehetnek. Különben mivel magyarázhatnám a mögöttem álló megmagyarázhatatlan eseményeket?
Lassan felkeltem a még mindig forró betonról, de olyan fájdalom hasított a fejembe, hogy visszarogytam a földre.

- Rendben - mondtam félhangosan, hangom ismét furcsán csengett, talán mert a beton épület így verte vissza a hangomat. Vagy, mert olyan rég nem hallottam a saját hangom. Belenéztem a kirakatba, félve, hogy ezúttal milyen szörnyűséggel kell szembesülnöm, mit tartogat még az a furcsa tükörország ahol a tükörképem lakik. De megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a koszos üveget leszámítva, amitől én is úgy néztem ki itt a valóságban, mint egy két hetes hulla, semmi furcsát nem látok a tükörképemen.
Nagyon szomjasnak éreztem magam, próbaképp megköszörültem a torkomat, ettől sem lett jobb, de legalább a saját hangom megnyugtatott valamelyest.
Mi a fene történt velem? Miért vesztettem el az eszméletemet, és ki vagy mi volt az a furcsa szerzet a kirakatüvegben? Nem lehettem én, hiszen semmi külsérelmi nyom nincs rajtam, és attól eltekintve, hogy gyerekkoromban egyszer megégettem az ujjam, mert a húgommal azt játszottuk, hogy ki tudja egy öngyújtó lángja felett lassabban elhúzni a kezét, soha nem égettem meg magam, főleg nem annyira, mint az a rém alak, amit a visszatükröződésemben láttam.
- Milyen furcsa szó ez - kérdeztem magamtól hangosan, csakhogy újra halljam a saját hangom, hátha elűzi az egyre jobban rám telepedő kétségbeesett bizonytalanságot. Nem üldögélhetek örökké itt a senki földjén, gondoltam magamban. El is határoztam, hogy lassan felállok és hazamegyek.

Elegem lett ebből a kísérteties helyből. Nagyot nyögve felegyenesedtem. És egyszer csak belém nyilallt valami. A szívem hevesebben kezdett verni a feltörekvő gondolattól, már szinte ziháltam a rémülettől, mikor ráébredtem, hogy nem emlékszem hol lakom.
Ez hihetetlen, világosan emlékszem, hogy reggel felkeltem az ágyamban. És az ablakon kitekintve egy bolygót láttam…
Megálltam a gondolatmenetben és megdermedtem. Körülöttem a szél is mintha hirtelen megállt volna, a fák nem integettek suhogó karjaikkal, minta az egész táj meghalván a gondolataimat, rémült mozdulatlanságba dermedt volna, velem együtt.
Mit is gondoltam az előbb? Ez őrület, milyen bolygó? Kétségbeesetten néztem körül, de semmi mást nem láttam, csak a kihalt tájat, amit mindenfelé szemét borított, elhagyott eldobált vizes palackok, papírzacskó maradékok, amiket már jelentősen leamortizált az idő és az időjárás.

Ez őrület, nem tudom időrendbe rakni az eseményeket, éreztem, hogy valami dobolni kezd a halántékomon. Haza kéne mennem, de nem tudom merre kéne elindulnom. Valahogy furcsa ez a hely, mintha csak ebből a plázából állna a világ, és a hozzá tartózó parkolóból és szemétkupacból. Felnéztem az egyre sötétülő égre és megállapítottam, hogy nemsokára beesteledik. A nap épp ezt a pillanatot választotta, hogy lebukjon az épület teteje fölött, a hátam mögött álló fák árnyékai még hosszabbak lettek. Félelem fogott el. Az ismeretlentől a sötéttől, és attól az egyre fenyegetőbbé váló árnytól, aki a koszos kirakatüvegből meredt felém, leutánozva minden mozdulatimat.
Most hogy a nap a horizont alá bukott, már közel sem tűnt olyan békésnek, megnyugtatónak ez a hely. Az árnyákok fenyegetően felém kúsztak a földön, mintha csak el akarnák kapni a farmerom szárát.
Nem mertem itt maradni, de elindulni sem. Mi van, ha beteg vagyok? Valami amnéziás, vagy hasonló? És segítségre szorulok? És a családom éppen kétségbeesve keres, és azért nem találnak, mert egy évtizedek óta elhagyatva álló romos pláza tövében ácsorgok, saját elborult elmém rabságában.
De akkor mivel magyarázhatom az emlékképet, amikor a húgom végignézte, ahogy megégetem magam az anyánktól ellopott öngyújtóval?

Várjunk csak! megpróbáltam magam elé idézni a húgom arcát. De állandóan az álombéli nő arca ugrott elém, ahogy nyakáig érő enyhén hullámos haját oldalra dobva, félmosollyal a szája szegletében, kávésbögrével az egyik kezében, füstölgő cigarettával a másikban, közelebb hajol, hogy valami viccesett súgjon a fülembe, azzal a kedves mély hangjával, amit már annyira megszoktam tőle
Belebámultam a kirakatba, de tükörképem ezúttal nem segített, mintha tanácstalanul tárta volna szét árnyékkarjait.
- kösz szépen -
Mondtam neki hangosan. Ez sem segített, és csak jobban kiszáradt a torkom, éreztem hamarosan eléggé kiszáradt lesz ahhoz, hogy nyöszörgésem kivül más nem hagyja el a torkom.
De nem állhatok, itt az idők végezetéig a fene essen bele, gondoltam dühösen és odább rúgtam egy gyanútlan kavicsot, amely éppen a lábam előtt hevert. Az áldozatom, elrepült a kirakat irányába, megpattant egy felrepedezett beton darabon, amit az aszfalt alá befolyó esővíz, és télen a megfagyó jég mozdított ki a helyéről, és nagyot csattanva az ablaküvegnek vágódott, pont ott ahol a visszatükröződésem állt.
Azonnal pókháló szerű repedések szaladtak szét az üvegen minden irányba, és a pengő csattanás hatására, egy újabb csapat madár rebbent fel az ágakról, ahová már befészkelték magukat, hogy egymáshoz bújva vészeljék át az éjszakát.
Közelebb léptem a tükörképemhez kíváncsian tanulmányozva a fejem helyén kialakult új mintázatot
érdekes módon már nem volt összeégve tükörtestvérem, ezt világosan láttam, de mintha valami mást is észrevettem volna rakta az egyre közeledő szürkületben. Mintha valami szivárgott volna a fejéből. Illetve mindkettőnk fejéből, ha elfogadom a tényt, hogy az ott a tükörvilág túloldalán az én tükörképem, nem csupán az agyam szüleménye.

Még közelebb léptem, kockáztatva, hogy az egész üvegtábla a nyakamba omlik, bár amennyi kosz rakodott az üvegre, lehet még száz év múlva is a helyén áll majd, mert a retek, ami rá tapadt összetartja majd.
Egészen közel lépve az üveghez, megláttam mi folyik annak a másik alaknak az arcán.
Vöröses ragacsos folyadék volt, olyasmi, mint… mint a vér?
Hunyorogtam és orom a koszos üvegnek nyomtam. De az a másik alak is az ablak túloldalán is közelebb lépett hozzám, egészen logikus módon, hiszen a tükörképem azt csinálja, amit én.
Ettől elvigyorogtam magam, hogy legalább egy dologra hatással lehetek ebben a furcsa álomszerű valóságban, de a vigyor a következő pillanatban lefagyott az arcomról, halálsápadt lettem azt hiszem, tágra nyílt szemekkel bámultam a túloldalra, ahol… lassan kibontakozva a félhomályból egy másik alak tűnt elő a tükörképem mellett… Elakadt a lélegzetem… ez nem lehet ez ő!
A következő pillanatban a fejem menetrend szerint a parkoló betonjának ütődött, és ahogy lassan lecsukódott a szemem, az utolsó emlékem az a gondolat volt, hogy mi a fenét keres a tükörben a húgom.
Aztán elveszítettem az eszméletemet.

Hetedik fejezet "A lila démon és a füst szörny"

Vállal előre csapódtam műanyag burkolatú titánium ajtónak, és ugyanezzel a mozdulattal vissza is zuhantam, oda ahonnan csak az előbb vettetem magam előre
Nem is tudom mire számítottam, kicsit megszédültem a becsapódástól, és a belélegzett füsttől. Szédelegve felálltam, igyekeztem aprókat lélegezni, közben éreztem, hogy mindjárt meggyullad a sapkám a fejemen, és a lángok is egyre közelebb kúsztak hozzám minden irányból
Ekkor teljesen kitisztult a fejem talán egy adrenalin löket hatására nem tudom, oda ugrottam az ajtóhoz, és teljes erőmből oldalra rántottam.
Az eddig makacskodó nyílászáró, kecsesen belecsúszott a falba utat engedve a befelé zúduló füstnek és lángnyelveknek amik, azonnal megragadták az alkalmat, és megpróbálták minél előbb birtokba venni új játszóterüket. Beugrottam a füsttel teli szobába és behúztam magam mögött az ajtót, kettévágva egy test nélküli füst szörnyeteget. Amint az ajtó a helyére csúszott a lángok eltűntek a menyezettől, amik kihasználva érkezésemet, bekúsztak az ajtó résén át.

Megfordultam a füstős szobában, és tátva maradt a szám a meglepetéstől.
Érdekes módon ebbe a szobában alig volt füst, ami volt az is a szellőzőkből terjenget át, mikor a tűz következtében több generátor is leállt, gondolom a tűz a létfenntartókat is elérte a „padlásnak” nevezett legfelső szinten, ahová csak a karbantartók léphettek be.
Egy magas fekete nadrágot, hozzá passzoló csizmát, és fekete trikót viselő nőt láttam magam előtt, aki épp a vészhelyzeti rádiójába kiabált valakivel, azzal az utánozhatatlan mély hangjával, enyhén oldalra billent fejjel, egyik oldalra átvetett félhosszú kócos hajával. A nő rám nézet azokkal a gyönyörű barna szemeivel, amiket az anyukájától örökölt, szeme résnyire szűkült, lecsapta a rádiót és rám förmedt.
- Miért nem vagy a helyeden? A kárelhárítók nem bírják megfékezni ezt a kicseszett tüzet, és odalent is balhé van. Megérkezett az a rohadt ellátó hajó és te nem vagy ott. Tiszta káosz van, mindenki fel akar szállni a pilóták meg bezárkóztak a tűz, és az emberek elől -
Dühösen dobbantott a lábával, és előre szegezte a fejét miközben hozzám intézte indulatos szavait.
Nem tagadom nem erre számítottam, csak hebegni tudtam, és nagyokat lélegezni a viszonylag friss levegőből. Úgy látszott az ő kabinjában még tényleg nem állt le a létfenntartás
- Te mi a fenét keresel itt? -
Kérdeztem elhaló hangon
- Nem tudod, hogy az egész szint lángokban áll? - Kérdeztem tétován, mert megzavart, hogy a helyzet ellenére még mindig az állomás biztonságával törődik, elhanyagolva a sajátját
- Miért hol a szarban kéne lennem? -
Kérdezett vissza, innen lehet csak összehangolni az embereket, semmit nem érnének velem, ha és is odalent rohangálnék tűzoltó palackot lóbálva a kezembe -
Sziszegte egyre dühösebben, egész közel lépve hozzám.
- Jól tudod, hogy az állomás parancsnoknak vészhelyzetben az irodájában kell maradnia, hogy koordinálja a vészhelyzeti teendőket. –
- És ez itt - mutatott körbe teátrális mozdulattal hosszú nyurga, de meglepően izmos karjait széttárva
- Az irodám, ha nem tévedek.

Teljesen összezavarodtam, legjobb esetben is arra számítottam, hogy örömmel fogadja a testvérét, aki a megmentésére siet, nem számítottam ilyen kitörésre tőle még ebben a helyzetben sem. Már anyánk halálakor megállapodtunk, hogy bármi is történik, mindig számíthatunk egymásra, és soha nem hagyjuk, hogy bármi baj történjen a másikkal.

Éreztem, hogy elfelhősödik a tekintetem, valószínűleg a töménytelen füsttől, ami a folyosón került bele, készültem valami frappáns válasszal elütni a helyzet súlyosságát, de ekkor szemem sarkából megláttam, hogy valami megmozdul mögötte falban.
Egy vertikális szellőző volt közvetlen az ágy fölött, pont olyan, mint a saját ágyam fölött, és mindenki másé felett is, azzal a különbséggel, hogy ebből valami nagyon sűrű, és megmagyarázhatatlan anyag kezdett szivárogni. Nem értettem a dolgot, ilyesfajta anyagot sohasem láttam korábban. Húgom meglátta a szememben a rémületet és hogy valahová mögé meredek a szobában, és megfordult, hogy megnézze, mi lehet fontosabb, mint az ő mondanivalója.
Ebben a pillanatban megértettem mindent. Már tudtam hogyan keletkezett a tűz, és hogy mi lehetett a forrása, éreztem, hogy jeges rémület lesz Urrá a testemen, és bár az agyam üvöltötte, hogy azonnal hagyjuk el a szobát a lábam a földbe gyökerezett, képtelen voltam mozdulni a rémülettől.

Egyszer valaki azt mondta, vészhelyzetben kétféle emberi viselkedést lehet megfigyelni. Az egyik típusú ember csak áll és várja az elkerülhetetlent, mert nem tudja hogy van elég ideje, megtenni azt a kis mozdulatot, elindítani azokat az apró folyamatokat, amik elválasztják az életet a haláltól. Nem érti, hogy az agyban dől el mindent, és úgy érzi már hiába tesz bármit már késő, de csak telnek a milliomod másodpercek, és a szerencsétlen még mindig a következőt várja, elszalasztva a lehetőséget, hogy cselekedjen. A másik típus habozás és gondolkozás nélkül cselekszik, még mielőtt egyáltalán a szeme befogadná a közelgő veszélyt, az agya máris parancsot adott az izmainak a cselekvésre. A kérdés az, hogy én melyik csoporthoz tartozom. Ha az előbbihez, akkor végig kell néznem az elképzelhető legszörnyűbb dolgot, lassított felvételen át ahogy már most is szemléltem a dolgokat, ahogy azt is láttam a húgom nagyon lassan visszafordítja az arcát felém homlokát ráncolva értetlen tekintettel, nyakáig érő enyhén hullámos haja lassan körbefordul követve fejének mozdulatát. Mintha a hajtincsei csak egy apró körhinta láncai lennének, a végükön apró nevetgélő kis manókkal, szeme az enyémben fúródott, és én újra az a kisfiú voltam, akinek a kezét a kishúga kötözte be suttogva a fürdőszobában, nehogy felébresszük anyánkat, aki valószínűleg mindkettőnket elfenekelt volna, amiért az öngyújtójával játszottunk.

A szemem a mögötte lévő dologra fokuszált újra, és megláttam a démont, ami előbujt a szellőző rácsai közül. Láttam, ahogy lilás nyelvét öltögetve a húgom felé lopakodik a levegőn át, hogy beterítse színes hullámaival, a pillanat tört része alatt összeégetve, szétroncsolva tökéletes arcvonásait leégetve tarkójáról, és egész testéről a bőrt, miközben ropogósra süti a húsát megfeketítve, testéről leégetett izmai alól kiálló csontjait.

Nekem kell elérnem előbb őt, nem adom neked te lila Szinű alattomos gyáva lény, ezúttal én leszek a gyorsabb. Gyerekkoromban megégettél engem, de nem hagyom, hogy a húgomat is megégesd.
Nem tudom ezek a gondolatok hány mikró szekundum alatt játszódtak le az agyamban, de mire a testvérem arca teljesen felém fordult és a kis hajtincs körhinták megtorpantak a levegőben, én már a levegőben úsztam, ugyan úgy, mint a démon, aki a húgom felé nyújtogatta tekergőző csápjait. Láttam, ahogy Mitra tágra nyitja a szemeit, igyekszik elkerülni az ütközést, de esélye sem volt, neki vágódtam a testének, és mindketten átestünk az ágyon, közben igyekeztem a tarkóját fogni, nehogy beüsse a fejét landoláskor. Hatalmas erővel vágódtunk a falnak az ágy mellett, de még padlót sem fogtunk mikor a szellőző rács romjai közül előrobbanó lila dámon birtokba vette a szobát, és felégetett mindent maga körül, ami csak az útjába került. Az ablak alatt álló íróasztal úgy olvadt el, mintha csak karácsonyi gyertya lenne, amit a kandallóba dobtak csínytevő gyerekek.
Ráborultam a testvéremre igyekeztem lefedni minden porcikáját, közben a falakról visszavágódó lökéshullám kiszorította a tüdőmből a maradék levegőt, és mindkettőnket a padlóhoz szorított. Éreztem, hogy valami nehéz csapódik a tarkómnak, és a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet.
Mielőtt elájultam, még éreztem, hogy a húgom megszorítja a kezemet, megperzselődött ujjaival, valószínűleg így Bucsuzva el tőlem és saját életétől is.
Ekkor mindkettőnkre ránk szakadt a sötétség.

Nyolcadik fejezet: „Tükör ország árnyai”

Arra ébredtem, hogy fázom, egész testemben reszkettem, és először mozdulni sem tudtam.
Lassan kinyitottam a szemem. Megszámolni sem tudom ez hányszor történt meg velem mióta megérkeztem a kísértet plázához.
Kinyitotta a szemem, de még sem láttam semmit, ettől kissé pánikba estem. Most nem volt emlékezet kiesésem azonnal tudtam, hogy hol vagyok és milyen események előzték meg a legutolsó eszméletvesztésemet. Mert, hogy megint elájultam afelől kétségem sem volt. Nyögve felültem, és nem csodálkoztam, hogy a hasogató fejfájás visszatért a szemem világával együtt. Ez utóbbinak őrültem csak. Valami furcsa sárgás körben feküdtem, mintha egy óriás rajzolta volna körém. A körön belül minden sárgásan derengett a töredezett beton is, amin feküdtem. Tőlem jobbra pár rozsdás sörös doboz volt, legalábbis én feltételeztem, hogy korábban sör lötyögött a hasukban, mostanra a rozsda a felismerhetetlenségig roncsolta fémtestüket. Mint minden ameddig csak elláttam ezek is sárgás fényben ragyogtak. Becsuktam a szemem, és újra kinyitottam, de a sárga kör nem tűnt el. Még egy kicsit kába voltam, és éreztem, hogy ezúttal jobban beüthettem a fejem a kelleténél, mert furcsán hullámzott körülöttem minden és hányingerem is volt.

Eszembe jutott, amit a pláza kirakatában láttam mielőtt elájultam volna és elakadt a lélegzetem. Oda kaptam a tekintetemet ahol a romos elhagyott épületet látni véltem, de csak szürkés derengést láttam a helyén.
Ez így nincs rendben. Ezúttal kísérletet sem tettem, hogy magamban beszéljek, éreztem teljesesen ki van cserepesedve a szám a kiszáradástól.
Nagy nehezen sóhajtozva négykézlábra, majd talpra vergődtem magamat. Feléztem az égre, de csak a sárgás ragyogás vakított el, Léptem oldalra hármat, és a kör nem követett. Ekkor kitisztult a fejem a látásommal együtt és megláttam a fényes kőr forrását. Nem az ufók jöttek el értem, csupán a környék egyetlen éppen maradt közvilágítása vakított el. Kiléptem a körből, és meglepődve láttam, hogy már éjszaka van, teljesesen sötét volt, az egész régi romos parkolóban a mi a plázát keretezte, csak ez az egy éppen maradt magányos sárgás fényű közvilágítás, próbálta beteríteni bágyadt fényével. De erejéből csak a parkoló, és az áruház közötti járda részre futotta, és a halott bevásárló központ oldalára jutott egy kevés a fényéből. A környékbeli fák, mint hatalmas őrszemek, belevesztek a homályba csak sejteni lehetett, hogy ott vannak, tetejük kitakarta némileg a csillagos eget a látképből. Az egész környék rendkívül nyomasztó és kísérteties volt. Most, már ha akarnék, se tudnék haza indulni, olyan érzésem volt mintha ez a terület az űrben lebegne, és ha kisétálok a szomorúan világító lámpa fényéből, lezuhanok valahová a semmibe.
Megfordultam és a kirakat irányába néztem. Ezt szándékosan igyekeztem elkerülni, mert nem akartam magam szembe találni az éjszaka árnyaival. Igen jól láttam őket már akkor is mikor először kiléptem a magányos fénycsóva sugarából. Már akkor is engem bámultak, bár az arcukat nem láttam csak mintha az árnyékuk vetült volna belülről a kirakatüvegre.
Annyi fény nem volt, hogy jól kivehessem őket, ettől csak még félelmetesebb volt az egész.

Elnéztem balra a pláza vége felé, de az egész a homályba veszett pár méter után, mintha valaki direkt ide állította volna ezt az árva utca lámpát, és rendszeresen karban is tartotta, hogy megvilágítsa az árnyéktestvéreket a halott kirakatban.
Már egyáltalán nem féltem tőlük, lenéztem a testemre és meglepődve vettem észre, hogy egy zöldeskék kapucnis felső volt rajtam, egészem szűk szabású, mintha direkt nekem szabták volna személyre. Felhúztam rajta a zipzárt, némileg mérsékelve ezzel a fogam vacogását. Valamilyen felirat volt a jobb merészénél. –A1- ez állt rajta. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna ilyen felsőm.
Újra ránéztem az elhanyagolt kirakatra és elakadt a lélegzetem, nem első alkalommal mióta megérkeztem meseországba.
Három alak állt közvetlenül a hatalmas üvegtábla túloldalán, és valamiért az az érzésem támadt, hogy valóban ott vannak. Ezzel nem árnyékok, és nem is valamiféle délibábjai az elmémnek, hanem hús vér emberek, valamilyen számomra ismeretlen okból csapdába esve az üveg túloldalán.

Az arcukat most sem tudtam kivenni, gyanítottam, hogy ehhez közelebb kell lépnem az árnyakhoz.
Haboztam vagy két percig, hallgatóztam a csöndben, de semmit nem hallottam, Állandó társam a szél is eltűnt, már nem játszott a környéken eldobált üres műanyag flakonokkal, talán ö is lapult valahol, és lélegzet vissza fojtva várta ennek a magányos előadásnak a végkimenetelét. Mert, hogy ez közelgett afelől kétségem sem volt.
Jól van gondoltam, és három határozott lépéssel közelebb léptem az üveghez. Az árnyak odabent nem mozdultak. Csak a körvonalaikat láttam, kettő karcsú és egy hasonló testalkatú, de picit alacsonyabb, Összeszedtem minden bátorságomat és még kettőt léptem előre. Ekkor mintegy varázsütésre megláttam a másik oldaton várakozó szellemeket. Talán az üvegen tört meg máshogy a közúti lámpa fénye, de hirtelen megláttam őket.
Hárman voltak, mint már említettem, a balra tőlem legközelebb álló, egy magas karcsú rövid fekete hajú nő volt borostyán zöld szemekkel, melyek ügy ragyogtak ki markáns, de Mégis nőies vonásai mögül, mint a szentjánosbogarak. Valamilyen fényes páncélszerűséget viselt, fekete csizmát és kesztyűt. Szineket nem láttam egészen jól mert az üveg némiképp torzított, és a közvilágítás sárga fénye is rontotta szemembe érkező kép szintűségét. Mindhárman mereven bámultak, de nem éreztem, hogy ellenségesen viszonyulnának irányomban. A második alak egy fekete trikót és nadrágot viselő feltűnően csinos arcú barna hajú nő volt, barátságos barna szemekkel. Egyet léptem jobbra, mintha csak egy karácsonyi vásárláson fejét törő hajdanvolt vásárló szelleme lennék, és szemügyre vettem a harmadik alakot. Ő is nő volt, ha lehet még az előbbi árnynál is helyesebb arccal, és gyönyörű macska zöld szemekkel, neki is rövid fekete haja volt, de nem olyan rövid, mint az első alaknak a sorban. Egy tincs játékosan a homlokába lógott, ettől olyan markánsan kedves, de mégis valahogy olyan ismerős benyomást keltett bennem.

Egyiküket sem tudtam beazonosítani. Ekkor a balra álló magas rövid hajú nő közelebb hajolt a kirakat belsejéhez és szóra nyitotta szellem ajkait.

- Ideje hazatérni barátom –
Ennyit mondott, és lassan félmosolyra húzta a száját. Valahogy olyan ismerős volt ez a mosoly, de nem emlékszem hogy mikor és kinek az arcán láttam már. Enyhén megszédültem vártam, hogy újra elveszítsem az eszméletemet, de nem ez történt.
Ekkor valami egészen hihetetlent láttam, ha ezt pár órával ezelőtt tapasztalom, biztosan azt hittem volna, hogy elment az eszem. Az páncél viselő alaktól jobbra álló trikót viselő csinos nő kinyújtotta felém a kezét és… átnyúlt az üvegen. Világosan láttam, hogy a keze immár nem a félhomályban van, hanem sárgásan ragyog az utcai lámpa fényében, ami a hátam mögül világította meg az épületnek ezt a kis szeletét. Tágra nyílt a szemem, és éreztem, hogy remegni kezd a szám széle, és a pulzusom az egekbe szökik. Ez nem lehet igaz, léptem egyet hátra.
Ekkor a jelenés megszólalt.
- Ideje hazatérni bátyám -
Nem tudtam megszólalni csak azt éreztem, hogy valahogy bízni akarok abban a szép nőben, valahogy olyan ismerős volt a hangja, Ekkor hirtelen erőt vettem magamon és egészen közel léptem hozzá, arca sárgásan ragyogott a fényben. Rám mosolygott és én megfogtam a kezét. Meleg finom tapintású volt, meg sem lepődtem ezen. Valahogy tudtam mi fog történni velem.
- Jó, hogy újra velünk vagy - mondta kellemes mély hangján, és én megtettem az utolsó lépést. Átléptem a kirakatüvegen, valahogy éreztem, hogy többé már nem áll közénk.
Átemeltem a másik lábam is a keskeny küszöbön, úgy léptem át az üvegen mintha ott sem lett volna.
Sóhajtottam egy utolsót és beléptem tükör országba.

Kilencedik fejezet „Visszatükröződés”

Hangokat hallottam valahonnan a magasból. Mintha valami ködös és hideg helyen feküdtem volna, és a hangok odafentről szűrődtek volna le hozzám. Még nem értettem mit akarnak közölni, és hogy egyáltalán engem szólítanak, vagy egymással társalognak. Valami szisszent a fülem mellett, és hirtelen kirepültem a ködös mélységből, mintha csak egy láthatatlan kéz rántott volna ki onnan.
Kinyitottam szemem, és vaksin pislogva próbáltam kitalálni hol is vagyok. Á igen emlékszem a pláza előtt fekszem a hideg sárgás fényű lámpa fényében és…
Ekkor hirtelen egy izgatott hangot hallottam:
- végre magához tért már azt hittem az egész kicseszett napot heverészéssel fogja tölteni, ebben a füstös lepratelepen, amit itt gyengélkedőnek hívnak -
Egy másik kellemes mély hang megkönnyebbülve felkuncogott az előző ércesebb hang megjegyzését kommentálva.
- Nem olyan fából faragták az és bátyámat -
Egy harmadik is bekapcsolódott a társalgásba, valahogy az volt az érzésem, hogy szándékosan veszik ilyen könnyedre a beszélgetést, és igazából aggodnak az egészségem miatt. Nem tudom mire alapoztam ezt a megérzésemet, a szememet sem tudtam nyitva tartani az erős fényben, és bár a hangok ismerősek voltak nem tudtam őket hová tenni.
- Legalább ilyenkor lehetnél vele kicsit kedvesebb - Fedte meg az első hangot a harmadik hang
- Megmentette a húga életét, míg te a tüzet hajkurásztad a folyosókon kovályogva - Tette hozzá kicsit halkabban. Aztán sóhajtott egyet és folytatta
– Bárcsak előbb ideértem volna, de feltartott az elöljáró, mondta, és éreztem a hangján, hogy nagyon bántja a dolog
- Igyekeznünk kell az ellátó hajó kapitánya már aggódik, el kell hagynunk ezt a helyet. Még lehetnek itt bombák - Mondta a kellemes mély hangú nő.
Éreztem, hogy egy száj gyengéden az ajkamra tapad és megcsókol, és a fülemhez tapadva ezt mondja, elmegyünk mind egy biztonságos helyre rendben? És többé nem is válunk el egymástól. Ekkor visszatért a látásom, és egy gyönyörű zölden villogó macskaszerű szempárt és tulajdonosát pillantottam meg magam felett, Arcát fekete rövid haj keretezte, és egy játékos tincs a homlokába log ott. Rám mosolygott ez az álomszép jelenés. És újra megcsókolt.
Ekkor a mélyebb de kellemes hangú nő megszólalt:
- Ideje hazatérni bátyám. Jó, hogy újra velünk vagy -

A második novellám. Szárnyaló fantáziám, állandóan csapongó gondolataim terméke. Nem agyaltam rajta, nem tervezgettem évekig, csak leültem, kitaláltam és megírtam.
Eredeti első verzió, nem javítgattam bele, csak kitettem ide! :)

Egyszer szeretném egy budget sci fi rövidfilm formában is viszontlátni Emily történetét, jelenleg tapasztalatszerzés szerzés szintjén már foglalkozom amatőr filmezéssel, de egyenlőre egyedül, még nem vontam bele szakembereket, ahogy pénzt sem öltem bele.

Youtube csatorna: [link]

Köszönöm hogy elolvastad: Koródi Antal

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.