A T-34-es a Szovjetunió legendás, második világháborús tankja.
"A T–34 fejlesztéséhez a J. Walter Christie, amerikai harckocsitervező prototípusai szolgáltak alapul, melyeket, miután az Egyesült Államok hadserege nem vásárolta meg tőle, eladott a Szovjetuniónak.
A T–34-esek egyik fontos eleme a Christie-féle futómű speciálisan átdolgozott változata lett. A harckocsi egyik legfőbb technológiai újítása az öntött torony és a teljes egészében hegesztett páncéltest volt. A 30-as évek harckocsijait jellemzően benzinmotorok hajtották, a T–34-be ezzel szemben diesel-motort építettek, ezzel sikerült növelni a harckocsi hatótávolságát, valamint csökkenteni a tűzveszélyt. A 38 liter hengerűrtartalmú V–2 típusú V12 hengerelrendezésű öntött alumínium blokkos motor főkonstruktőre Konsztantyin Cselpan (1899–1938) volt."
"A T–34 esetében sikerült megteremteni a harckocsikat jellemző három alapvető tulajdonság – mozgékonyság, tűzerő, páncélvédettség – összhangját.
A fejlesztést 1936-ban kezdték meg Mihail Koskin[1] vezetésével, és az első két prototípus 1940 januárjára készült el. A tervezők a két prototípussal Harkovból Moszkvába hajtottak, hogy a Kreml urai előtt így bizonyítsák a harckocsi rendkívül jó menettulajdonságait. Ezután az akkor már elcsendesedett finn frontra irányították, ahol a Mannerheim-vonal elhagyott bunkereinek szétlövésével demonstrálták a T–34-es tűzerejét. Végül a harckocsik Minszken és Kijeven keresztül tértek vissza Harkovba. Sajnálatos módon Koskin[1] nem rendelkezett olyan kiváló ellenálló-képességgel, mint tankjai, és 1940. szeptember 26-án belehalt a tüdőgyulladásba, amit a rendkívül megerőltető téli próbák alatt szerzett. Helyét Alekszandr Morozov[2] vette át."
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%E2%80%9334
Kevésbé ismert tény, de a T-34-esnek a német hadseregre gyakorolt demoralizáló hatását, mi sem bizonyítja jobban, hogy maga Hitler őrjöngő dühében adta parancsba, hogy a Stukák bombázzák porig Mihail Koskin sírját... az emberét, akinek a konstrukciója a keleti fronton lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy a kezdeményezést átvegye, és az agresszorokat kiszorítsa.
Ehhez alapvetően az is kellett, hogy a ebből a szépséges, ám a Wehrmacht páncélos egységei szemében különösen félelmetes 30 tonnás szörnyből kellő mennyiség kerülhessen legyártásra.
1941-ben, a németek két számukra félelmetes harcjárművel találkoztak. Az első a T-34-es volt (a második amikor elérték a Berezina folyót a BM-13-as vagy közismertebb nevén Katyusa, Sztálin orgona), melynek az akkor német oldalról hadrendben álló 37 mm-es lövegük egyáltalán nem hatott, harckocsik terén Panzerkampfwagen III-ig szintén hatástalan volt. A keleti fronton kezdetben főleg két módja volt a semlegesítésének a Stukákkal 50 Kg-os bombával való légitámadás, és a Flak 88. A német tankok szépek voltak, de a páncélzatuk szögletes, vertikális, és ebből fakadóan elavult. A T-34-es viszont döntött homlokpáncélzatot kapott, és a torony is gömbölyded kialakítású volt. Ennek több szempontból is jelentősége volt. Ha egy Panzerkampfwagen IV-gyel került például szembe, esélyes volt, hogy annak a lövedéke egyszerűen lepattan gellert kapván. A másik oldala pedig az, hogy a döntött páncélnak köszönhetően, a lövedéknek azonos vastagságú páncélzat esetében, lényegesen nagyobb utat kell megtenni az acélban mint egy vertikális megoldással szemben. Ebből fakadóan a T-34 egyszerre nyújtott nagyobb védelmet a harckocsizó legénységnek, és volt könnyebb mint riválisai. Ráadásul az orosz körülményekhez lett tervezve, ezért is kapott lényegesen vastagabb lánctalpat. Persze voltak gyengeségei, eleinte 76 mm-es löveggel látták el, később váltotta a 85 mm-es ágyú. Rádiója, és sebességváltója azonban kezdetlegesnek mondható volt a németek tankjaiban használtakhoz képest eleinte (kezdetben csak a parancsnoki harckocsiban volt rádió), és bár 1941-re korszerűsítették, a korábbi modellek esetében maradt a zászlós jellel való kommunikáció.
Mindazonáltal a közepes harckocsik között a T-34-es volt a legmagasabb darabszámban készülő, és a háború végén Berlinbe beható szovjet páncélosok éke.
